I. rész
Fordította: Shyra
„A bosszú az én bŰnöm”
– Átváltozások, Ovidius
Zelda
November 29.
– Nincs szív – suttogtam a kabátom gallérjába.
Jeges szél süvített a zsúfolt New York-i utcán, hosszú fekete hajamat a hátam mögé korbácsolta, és kiragadta a szavakat a számból. A szemem égett, de csak a szél miatt. Soha nem sírtam. Soha. Még azután sem, hogy Manhattan három legnagyobb grafikai regénykiadója is elutasított. A szemeim a széltől könnyeztek.
Három elutasítás két nap alatt. Az egyes kiadók vezető szerkesztői egybeolvadtak az emlékezetemben egyetlen összetett gazemberré, akik önelégült, közömbös szemöldöküket felvonták a munkám láttán. Enyhén lenyűgözött, de nem eléggé.
– Érdekes koncepció és kiváló művészet. De... passzolok.
A harmadik passz a BlackStar Kiadótól azonban egy aprócska reménysugárral érkezett. A vezető szerkesztőt nem érdekelte, de ahogy a megbeszélés véget ért, az asszisztense félrehívott. Iris Hannover alig látszott idősebbnek a huszonnégy évemnél, sötét hajjal, vörös rúzzsal és kemény tekintettel nézett ki elegáns szemüvege mögül. Kemény tekintet, de nem gonosz. Mintha felmérne engem.
– Még december sincs, és mindenki vakációs üzemmódban van – mondta Iris. – Ha átdolgozol néhány dolgot, és a következő hetekben elküldöd nekem a vázlatokat, akkor gondoskodom róla, hogy a szerkesztőm még egyszer átnézze.
– Miféle átdolgozás? – kérdeztem.
– Van benne valami. – Iris megkocogtatta a portfóliómat. – A művészeted fantasztikus, de a történetnek nincs bátorsága. Csupa előzmény, semmi lüktetés. Nincs szív. Találd meg a szívet.
– Nincs szív – suttogtam újra.
Erősen pislogtam, és a 6. sugárútra pillantottam, ahol lassan haladó autók és taxik sora haladt a belváros felé. Minden szürke volt. Az ég, a járda, az épületek. Szénnel és fekete tintával megrajzolt, szürke városkép, ahol a színező csak a taxik sárgájára emlékezett. Gyalogosok lökdöstek, sapkákba és sálakba burkolózva a hideg ellen. Lépésük fürge volt. Velem ellentétben ők tudták, hová mennek, és hogy mi következik.
Szorosabban fogtam a portfóliómat. A lelkem benne volt. A képregényem, az Anya, szabad?
És nincs szíve.
Elismerhetem, hogy nem volt szentimentális vagy érzelmes. Semmi romantika vagy könnyek. Csak erőszak és akció volt benne. Egy disztópikus időutazásos történet vérrel és bosszúval. A hősnőm küldetése az volt, hogy megölje a pedofilokat és emberrablókat, mielőtt azok cselekedni tudnának. Hogy megmentse a lelkét a bűntudattól és a megbánástól, amivel a saját gyermeke meggyilkolása óta élt. Nem akadt egy fényes páncélú lovag, aki lecsapott volna rá, hogy megtegye ezt helyette.
Nem ezt akarta a közönség? Egy Jessica Jones-t vagy egy Fekete Özvegyet? Egy kemény hősnőt, aki szétrúgja a seggeket, és nincs szüksége férfira, hogy megmentse?
Nem, ők szívet akartak. Kurvára sok szerencsét hozzá. Az én szívemet akkor tépték ki belőlem, amikor a kilencéves húgomat, Rosemaryt elrabolták egy philadelphiai élelmiszerboltban egy nyári délutánon tíz évvel ezelőtt. Egy horrorshow, ami a gabonapelyhek és levesek sorai között bontakozott ki. Végignéztem, ahogy megtörténik, és nem tudtam megállítani. Cserbenhagytam őt, és a bűntudat e kudarc miatt azóta is rákként emészt kívül-belül. Az Anya, szabad? ebből az üvöltő fájdalomból született.
Vagy rajzolok, vagy elveszítem a kibaszott eszemet.
Iris, a BlackStar asszisztense néhány héten belül átdolgozott vázlatokat akart. De fogalmam sem volt, hogyan találjam meg a történet szívét, és nem tudtam, hol dolgozhatnék rajta. Az elmúlt három napban a kaja, a taxiköltség és a lakbér abban a szaros hostelben, ahol laktam, úgy felemésztette a megtakarításaimat, mint a sáskajárás. Visszamehetnék Vegasba, de az totális vereségnek tűnt.
Szükségem volt egy nyugodt helyre, ahol átgondolhatom és elrendezhetem a dolgokat. A 6. sugárút ezen sarka nem volt erre a megfelelő hely. A szúró szememet megtöröltem az ingujjammal – hülye szél –, és a járdaszegélyhez léptem, kezemet felemelve, hogy taxit hívjak, mielőtt eszembe jutott volna, hogy fogytán a pénzem.
Nincs több taxi, Miss Pénzeszsák, szidtam magam. Vagy a metróval kell majd megküzdenem, vagy a busszal kell megbarátkoznom.
Átmentem az utcán a metróállomáshoz, és lementem a lépcsőn. Rövid volt az út a belvárosból a Port Authority közelében lévő szállóig. Kiléptem a metróból, és végigsétáltam a felnőtteknek szóló boltok, dohányboltok és óvadékügynökségek előtt húzódó forgalmas járdán.
A Parkside Hostel nem egy park közelében volt, hanem egy aprócska bolt felett, amely New York-i turista giccseket árult: pulóvereket és hógömböket, kulcstartókat és Szabadság-szobor malacperselyeket.
Amikor három napja kiszálltam a taxiból, a sok turista kacat mosolyt csalt az arcomra. Mint naiv hülyegyerek, aki voltam, vettem egy giccses képeslapot, aminek a tetején az állt, hogy "Makin' it in the Big Apple![1]". Pokolian giccses volt, és miután az egyik kiadó megkötötte a szerződést az Anya, szabad? című kiadványra, el akartam küldeni a képeslapot Theonak, a barátomnak és főnökömnek a tetoválószalonban, ahol Vegasban dolgoztam. Biztos jót nevetne rajta.
Két lépést tettem a hostel piszkos burkolatú, és foszforeszkáló lámpákkal díszített előcsarnokában, és máris hangos beszédet, kiabálást és harsogó zenét hallottam az emeleti folyosókról. Itt nemhogy dolgozni, de még aludni is alig tudtam volna.
Az első éjszakám a Parkside-ban szobatársak nélkül telt. Úgy töltöttem a hosszú órákat, mint Tom Hanks a Big[2]ben: a rozoga komódot az ajtóhoz tolva, én pedig összegömbölyödve az ágyon. Igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam, miközben egy csótányt figyeltem, amint a falnak támasztott padlódeszkán robog végig. Halálra rémültem.
De nem sírtam.
Kinyitottam a szobám ajtaját. Az élénk piros és sárga színű képeslap, amit Theonak vettem, volt az első dolog, amin megakadt a szemem. A második dolog az volt, hogy minden ruhadarab, amit New Yorkba hoztam, kivéve azt, ami rajtam volt, szanaszét hevert a padlón, a sampon, a szappan és a testápoló utazó méretű flakonjaival együtt; még a kis doboz fogamzásgátló tablettám is. A szobában volt egy négy szekrényből álló szekrénysor. A nekem kijelölt szekrény ajtaja elgörbült és leszakadt az egyik zsanérról. Ottlétem második éjszakáján egy szobatársam rontott be, a nevét Jane-nek morogta, és egy rongyosnak tűnő hálózsákot dobott az ágyára. Betuszkolt egy kék szatyrot a szoba két szekrényének egyikébe, és lelépett. Azóta nem láttam.
Minden holmija eltűnt.
– Mi a fene...?
A szívem hevesen kalapálni kezdett, és kihátráltam a szobából, egyenesen le a földszintre, a recepcióhoz, amely inkább egy metróállomáshoz hasonlított. Remegő kézzel kopogtam meg a plexiüveget, hogy felhívjam az ügyeletes figyelmét. Unott külsejű, kopaszodó, pocakos fickó volt. Egy szexmagazint lapozgatott, és egy miniatűr szivart pöfékelt, amelynek füstje betöltötte a fülkét, és kiszivárgott az üveg alján vágott kerek lyukon.
– A szobám – mondtam. – Valaki betört a szobámba. Átkutatták a táskámat. A szobatársam eltűnt, és a cuccai is. Talán ő volt az?
Nem tudom, mire számítottam – talán ugyanolyan mértékű felháborodásra. Vagy legalábbis enyhe aggodalomra. Ehelyett a fickó sóhajtott egyet, és ledobta a magazinját. – Jézusom. Elfelejtetted bezárni a szekrényed kibaszott ajtaját?
Bámultam. – Mi...? Nem. Persze – mondtam, és a düh felégette a félelmem egy részét. – Igen, bezártam azt a rohadt ajtót, de valaki letépte.
– A francba – mondta a fickó. – Elloptak valamit?
– Nem tudom – mondtam. – Eléggé kiakadtam. Nem maradtam ott, hogy megnézzem.
Az összes hülyeség közül, amit azóta csináltam, hogy idejöttem, a pénzemet a hostelszobában hagyni nem tartozott közéjük. A pénzemet egy erszénybe rejtettem, amely az övemre volt erősítve, és befért a fekete nadrágom alá. A laptopomat a portfóliómmal együtt vittem magammal. Az egyetlen értéktárgyam a rajzeszközök voltak...
Ó, Istenem.
Éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból, mintha egy vázlatból kiszívták volna a színt. – Jaj, ne! A francba, ne!
A pánik visszaűzött az emeletre, homályosan érzékelve az intéző nehéz lépteit mögöttem a lépcsőn. Átkutattam a holmimat, rosszul éreztem magam attól, hogy valaki – egy idegen – rátette a kezét a ruháimra. Az alsóneműmre. De mindent otthagytak. Az egyetlen értékes ruhadarabjaim, a kabát és a csizma volt, de azok rajtam voltak. De a rajzeszközeim eltűntek. Az összecsukható, hordozható íróasztalom, a tollak és ceruzák, a Canson rajztömböm...
Miért? Miért lopna valaki tollat és papírt?
Mert ezek voltak a legjobbak. A legértékesebb tulajdonom. Az eszközök, amelyekkel a művészetemet alkottam. Úgy éreztem, mintha levágták volna az ujjaimat.
– Elvittek valamit? – kérdezte az intéző.
– Mindent – mondtam, és a gyomrom úgy összeszorult, hogy alig kaptam levegőt. – Mindent elvittek.
Az intéző hitetlenkedően hümmögött. – Nekem nem úgy tűnik. Mindenhol van cuccod.
Vége van. Mindennek vége.
A könnyeimet visszafojtottam, és elkezdtem egy kupacba dobálni a ruháimat.
– Hívod a rendőrséget? – mormoltam, miközben összeszedtem a cuccaimat. – Vagy minden vendéged szabadon hozzáférhet a többi vendég személyes holmijához? – Megálltam, és körülnéztem. – Várj! A bőröndöm. Hol a faszban van a bőröndöm?
A fekete, vadonatúj gurulós bőröndöm – ajándék az egyik szobatársamtól, amikor eljöttem Vegasból – sehol sem volt.
– Azt is elvitték – mondtam. – Elvitték a bőröndömet és a művészetemet. – Megpördültem, hogy az intézőre nézzek. – Nem ők. Ő. A lány, akit te tettél be ide mellém. Ő volt az, igaz?
– Gondolom, igen – sóhajtott fel és előhúzott a zsebéből egy okostelefont.
Harminc perccel később két rendőr érkezett. Az előcsarnokban vártam, a maradék ruháim és piperecuccaim az ölemben lévő fekete szemeteszsákban voltak. A zsaruk felvették a vallomásomat, és azt mondták, hogy átkutatták a többi szobát, de nem találtak semmit.
– A szobatárs Jane Doe néven jelentkezett be – mondta az intéző. – Mint D-O-U-G-H.
– Jane Dough? – Kemény pillantást vetettem rá. – Te most szórakozol velem, baszd meg?
A fickó megvonta a vállát. – Készpénzzel fizetett. Felőlem nevezheti magát Teréz anyának is.
Teréz anya valamikor ma reggel kijelentkezett, és már rég elment.
– Szólunk, ha bármi kiderül – mondta az egyik rendőr. A mosolya kedves volt, de hallottam a mögöttes jelentést. Ne számíts semmire.
Az intéző feltartotta a kezét, mintha csak azt akarná mutatni, hogy semmiről sem tehet. A bejelentkezéskor aláírt felelősségvállalási nyilatkozat védte a seggét, és ezt ő is tudta. De miután a zsaruk elmentek, rám nézett, ahogy egyedül ültem egy kurva szemeteszsákkal az ölemben, és az arca egy kicsit megenyhült.
– Hé, kölyök – mondta. – Mit szólnál egy ingyen éjszakához? A legkevesebb, amit tehetek, nem?
Majdnem megmondtam neki, hogy hova teheti az ingyen éjszakát, de a nap gyorsan fogyott. Hova is mehettem volna?
Philadelphia csak két óra vonattal.
– Rendben – förmedtem rá, elvágva a gondolatmenetet. – Elfogadom az ingyen éjszakát, de egyágyas szobát akarok.
Az állán lévő sörtét vakargatta kövér, tömzsi ujjaival, aztán bólintott. – Igen, igen, rendben.
Az új szobámban ledobtam a szemeteszsákot a nagy ágyra, és számvetést készítettem. Egy aprócska íróasztal és szék állt az egyik sarokban, de a fiókban nem volt toll vagy papír.
Nincs se tollam, se papírom.
Erősen pislogva, a telefonom segítségével számoltam ki a lehetőségeimet. Hétszáz dollárral rendelkeztem. Ha visszamennék Vegasba – eszedbe se jusson sírni, Rossi –, a háromszáz dollárt elnyelné a buszjegy. Aztán további 300 dollárt kellett volna a szobára költenem, amit kibéreltem.
Ha New Yorkban maradnék, a 700 dollárom huszonnégy órát sem bírna ki. Egy lakás kauciója semmivé tenne, és nem élném túl a hónap hátralévő részét. És kizárt, hogy inkább ebben a szállóban maradjak, és megpróbáljam átdolgozni a képregényemet.
– És mivel dolgozzam át? – Emlékeztettem magam keserű fájdalommal. A rajzkészleteim eltűntek. A gondolat minden alkalommal mellbe vágott, amit az a gyakorlatiasabb érzés követett, hogy legalább ötven dollárba kerülne, hogy olyan tollakat és papírt vegyek, ami nem teljesen szar.
A telefonomat a sprőd narancssárga ágytakaróra dobtam, a számításokkal végeztem. A végeredmény: Szarban voltam. Elbuktam. Vissza kellett mennem Vegasba, a régi szobámba, a túlzsúfolt lakásba, ahol a szobatársak egymásnak adták a kilincset. Biztos voltam benne, hogy Theo visszaadná a munkámat a tetoválószalonban, de én nem akartam. Belefáradtam a tetoválásba. Utáltam nézni, ahogy a műveim felállnak és kisétálnak az ajtón, hogy soha többé ne lássam őket. Akartam valamit, amit a kezemben tarthatok. Valamit, amit az egész világ láthat...
A hülyeséged csak a büszkeségeddel ér fel.
Könnyek fenyegettek, és levetettem magam az ágyról, mielőtt hatalmukba keríthettek volna. A holmimat tartalmazó szemeteszsákot a szekrénybe gyömöszöltem, és becsaptam. Vacsoraidő volt.
Be kellett ismernem a vereséget, de úgy döntöttem, a város tartozik nekem egy rendes étellel, mielőtt Vegasba indulok. Felkaptam a portfóliómat, és elindultam kifelé.
Zelda
November 29.
Rupert – az egyik vegasi szobatársam – azt mondta, hogy East Village az a hely, ahol a művészéletet megismerhetem. A legutolsó dolog, amit éreztem, az a művészlét volt, de jobb, ha van egy általános irány, mintha teljesen tanácstalan és elveszett lennék. Visszamentem a metróhoz, és felugrottam egy délkeleti irányba tartó metróra. Az Astor Place állomáson leszálltam, és a St. Markson végigsétáltam a 2nd Avenue-ig.
Próbáltam figyelni a környezetemet – bohém kinézetű bárokat és üzleteket –, miközben olyan helyet kerestem, ahol ehetek, ami nem volt teljesen szar anélkül, hogy a szűkös költségvetésemet is tönkretenné.
Megálltam egy kis olasz bisztró előtt. A piros-fehér csíkos napellenzőn az állt, hogy Giovanni. Milyen közhelyes, gondoltam, miközben hagytam, hogy az utcára kiszivárgó meleg illat magával ragadjon. Paradicsomszósz és fokhagyma, bazsalikom és rozmaring...
Rosemary.
A honvágy hulláma olyan erővel söpört végig rajtam, hogy beleszédültem. Valamikor régen anyám konyhájának is ilyen illata volt.
Pajzsként szorítottam a mellkasomhoz a mappámat, és belöktem a Giovanni bejárati ajtaját. A bisztró aprócska volt – tizenöt asztal, mindegyiken egy-egy üvegpohárban égett egy magányos gyertya. Műanyag, piros-fehér kockás terítők, műanyag szőlőfürtök a falon, és rosszul festett olasz tájképek.
Közhelyes hangulat, és mégis, az ételnek ugyanolyan jó illata volt, mint anyáménak. Az illat körülvett, és az ő konyhájának emlékeit idézte fel bennem, azt az időt, amikor még volt egy húgom. Amikor mi ketten civakodtunk és húztuk egymás haját, aztán elkerültük anya fakanáljának könnyű csapását, mert a forró tűzhely közelében vadállatként viselkedtünk.
Menj haza, suttogta egy hang a fejemben. Szállj fel a vonatra és menj haza.
De az otthon már nem olyan volt, mint korábban. Rosemary elrablása a családomat a melegség és a szeretet nagy magaslatáról ejtette le, hogy aztán egy hideg, fekete gödör alján üvegként törjön össze. Mindannyian összetörtünk – a szüleim, a nagyszüleim, a nagynénik és nagybácsik... Az én nagy, hangos, olasz családomat elnémította az elképzelhetetlen.
Anyám vajon megint főzött? Már nem ismertem a háztartási rutint; hat éve voltam távol. Egy saját magam által kitaszított. A Rosemaryval szembeni elképzelhetetlen kudarcom bűntudata száműzötté tett. Anyám szelíd sürgetése visszacsábított, és évente egyszer-kétszer engedtem, és meglátogattam, remélve, hogy ezúttal elhiszem nekik, amikor azt mondják, hogy nem az én hibám volt. És minden alkalommal pánikba estem, és olyan emlékek törtek össze, amelyek egészen mást sugalltak. Ezek az emlékek Philadelphia városias övezetéből a nevadai sivatagba vezettek, ahol semmi sem tűnt ismerősnek.
Giovannié ismerős volt.
A bánat és a honvágy most már szökőárként söpört végig rajtam, és majdnem kirohantam a szabadba. A csapos megszólított az étterem hosszában végigfutó mahagónifa boltíve mögül.
– Hány személyre, kisasszony?
Tudtam, hogy ilyen közel lenni Phillyhez kockázatos, amikor keletre jöttem, de az emlékek áradata majdnem túl sok volt. Nem voltam gyáva. Kemény voltam. Kemény fából faragtak, ahogy apám szokta mondani. Kemény fából faragtak, aki nem hátrált meg semmitől. Nem akartam hagyni, hogy az emlékek visszazavarjanak a hideg New York-i éjszakába.
– Egyszemélyes asztal – mondtam a gömbölyded férfinak, aki ingujjban, mellényben és nyakkendőben volt, amin szintén szőlő volt.
Megbillentette a fejét egy aprócska kétszemélyes asztal felé a hátsó sorban. Elfoglaltam a helyet, a remegésem elmúlt, ahogy rájöttem, mennyire éhes vagyok.
Meg tudom csinálni. Normálisnak lenni. Enni valamit.
A lábam mellé tettem a portfóliómat. A gyertya pislákolt az asztalon álló kehelyben. Egy pincérfiú szótlanul ledobott egy kemény műanyagpoharat, amelyben víz és két jégdarab úszkált, miközben én az étlapot böngészgettem.
A pincérnő – egy barátságos fiatal nő, sötét hajjal és arany karika fülbevalóval – felvette a rendelésemet: ziti és egy pohár házi vörösbor. Egész jól kezeltem a helyzet szarságát, amíg vissza nem jött, és elém nem tette a gőzölgő ételt. Pont olyan volt, mint anyámé, gondoltam, csakhogy anyám túl sok bazsalikomot tett volna az övébe, a nagyanyám meg panaszkodott volna, és az este hátralévő részét veszekedéssel töltötték volna...
Elhomályosodott a látásom. A mellkasom összeszorult, és alig kaptam levegőt. Elindultam az asztaltól az aprócska folyosó felé, amely a mosdókhoz vezetett. A női mosdó ajtaja zárva volt.
– A francba.
Gondolkodás nélkül siettem át a túl világos konyhán, el a gőz és tisztítószer szagú mosogatógép mellett, és a hátsó ajtón át kijutottam egy apró sikátorba, amelyet egy rozoga fakerítés szegélyezett. Egy kuka állt az étteremmel szemben, a fedelein műanyag zacskók tornyosultak. A lélegzetem ziháló kis rohamokban gomolygott, és átöleltem magam a dermesztő hidegben.
Szedd össze magad, gondoltam. Jézusom, ez csak kaja. Ez csak... ez csak egy város. Elbuktál, és akkor mi van? Nem te vagy az első naiv idióta, akit New York megrágott és kiköpött, és biztosan nem te leszel az utolsó.
Szép beszéd, de értelmetlen. Nem a képregényem visszautasítása fájt; el tudnám viselni, ha a művészet nem felelne meg az elvárásoknak. De hogy azt mondták, nincs szíve...
Nincs szíve. Nem a szívem volt az, hanem a tüdőm, ami levegőért kapkodott, amikor a furgon után eredtem. A hangom kiáltott segítségért, hogy valaki kibaszottul segítsen, mert nem tudtam elég gyorsan futni. Nem kiabáltam elég hangosan. Akkor is cserbenhagytam Rosie-t, és most is cserbenhagytam őt. Nem tudtam elmondani a történetet. A könyv egy száz fekete-fehér oldalon elterülő bocsánatkérés volt, könnyekkel színezve és sajnálkozással tintázva; minden, amit aznap nem tettem meg, bele volt ágyazva a rajzokba, és a hősnőm dühe – a könyörtelen bosszúszomja – volt az egyetlen megkönnyebbülésem.
És elutasították.
– Most mi a faszt csináljak? – suttogtam.
– Nem tudom – szólalt meg egy mély, rekedtes férfihang a hátam mögül. – Talán nem kellene halálra fagyni ebben a büdös sikátorban?
Majdnem kiugrottam az átkozott bőrömből, és megpördültem. Egy magas, sovány, huszonnégy év körüli fickó állt az étterem hátsó ajtajában, szemeteszsákkal a kezében. Szőke hajjal és borostás állal, fehér inget, fekete nadrágot és fehér kötényt viselt. A pincérfiú.
– Jól vagy? – kérdezte.
– A szart is kiijesztetted belőlem.
– Bocsánat. – Bedobta a szemetet a kukába, aztán a farzsebében kotorászott, és elővett egy doboz cigarettát. – Miért lógsz itt hátul?
Megvontam a vállam, és olyan magasra húztam ki magam, amennyire a 160 centiméteres magasságom engedte. – Legalább olyan jó helynek tűnik, mint bármelyik másik – mondtam.
A fickó rágyújtott. – Elvesztél?
Igen, minden lehetséges módon.
– Nem, csak egy kis levegőre volt szükségem.
Vetett rám egy száraz pillantást. – Egy kis friss, szemétszagú levegőre?
Egy okostojás. Az egyik kedvencem. De nem erre volt most szükségem. Elindultam a hátsó ajtó felé. – Mindegy. Elnézést a zavarásért.
– Nem zavarsz. – Az orrán fújta ki a füstöt. A füst keveredett a leheletének párájával a hűvös levegőben. Nem mondott többet, csak összevont szemöldök alatt sötétkék szemekkel figyelt engem, közömbösen, de figyelmesen.
– Nem kellene dolgoznod? – kérdeztem.
– Cigiszünet. – Felemelte a cigarettáját. – Azt hittem, ez eléggé magától értetődő.
– Touché.
– Kérsz egyet?
– Nem dohányzom.
– Valószínűleg így a legjobb. Az ételed ki fog hűlni.
– És akkor nem kapok desszertet?
Féloldalasan elmosolyodott, és letelepedett az étterem hátsó ajtajához vezető három lépcső egyikén. – Mi a baj?
– Csak szükségem volt egy kis egyedüllétre – mondtam. – De azt hiszem, erre most nem kerül sor.
– Gondolom, nem.
A szemeim tágra nyíltak. – Istenem, de idegesítő vagy. – Megborzongtam a kabátomban, a gyomrom még mindig korgott. A cigaretta, emlékeztem, remek étvágycsökkentő volt. – Oké, igen, rágyújtok.
Újra elővette a csomagot, és arrébb csúszott, hogy helyet csináljon nekem a lépcsőn. Leültem mellé, és félretoltam az útból a hosszú hajamat. Elvettem a cigarettát, és figyeltem, ahogy meggyújtja nekem. A szeme az öngyújtó lángjában sötét, kristálykék volt, mint egy zafír, száz fazettával...
A mellkasom összeszorult, és a testem kétrét görnyedt, ahogy kiköhögtem a füstöt.
– Jól vagy?
Erőteljesen bólintottam. – Régen volt már – mondtam két köhögés között, és könnybe lábadt a szemem. Eszembe jutott, hogy miért nem dohányzom egyáltalán. – Ennek olyan íze van, mint a szarnak.
A fickó elvigyorodott. – Óvatosan nyomd el, és visszateszem.
– Nem, jól vagyok. Azt hiszem, szükségem van rá. – Újra belélegeztem, majd hosszan kifújtam, ami kiűzte belőlem a szorongásom egy részét. A korgó gyomrom megnyugodott.
Egy percig a pincérfiúval a lépcsőn ültünk, és csendben cigiztünk. A szemem sarkából rápillantottam. Hosszú ujjú inge alatt szépen kirajzolódtak az izmok. Állkapcsa finom szögben metszett volt, és az orrának egyenes vonalát egy kis törés zavarta meg. Szőke haja felül hosszúkás volt, de oldalt és az arca körül rövid. Istenem, az arca...
Nevetségesen jóképű. Túl tökéletes. Mint egy képregényhős.
– Van neved? – kérdezte, tekintetét még mindig a sikátoron tartva.
– Zelda – mondtam.
Pillantása rám villant. – Zelda? Mint...?
– Mint a játék, a The Legend of Zelda[1]? – Kifújtam a füstöt az orromon. – Ezt még nem mondtam százmilliószor.
A fickó megvonta a vállát. – Azt akartam mondani, mint F. Scott Fitzgerald felesége.
– Ó – mondtam. – Igazából... igen. Anyámnak volt egy kis rajongása Fitzgeraldért. Az ő feleségéről neveztek el. A húgomat... – Köhögtem, úgy tettem, mintha a cigarettafüst miatt lenne. – Rosemary. Az egyik könyvének egyik szereplőjéről nevezték el.
– Tender is the Night[2] – mondta. Belenézett a tágra nyílt szemeimbe, majd elfordította a tekintetét. – Az elmúlt években sok időm volt olvasni.
Bólintottam. Nem kérdeztem meg, miért, és ő sem kérdezett a húgomról. Jó kompromisszum.
– És hogy hívnak? – kérdeztem.
– Link – mondta, majd egy apró nevetéssel elhajolt a halálos pillantásom elől. – Beckett. Beckett.
Tökéletesen illik hozzá, gondoltam, majd leszidtam magam. Honnan is tudhatnád? Ne légy hülye egy csinos arc miatt.
– Szóval, mi a történeted, Zelda? – kérdezte Beckett.
– Nincs sok mondanivalóm – mondtam. – Jöttem, láttam, és szétrúgták a seggem. New York egy könyörtelen hely.
– Színésznő vagy?
– Művész.
Beckett bólintott, és kifújta a füstöt.
– Te színész vagy? – kérdeztem. Elég jóképű volt, az biztos.
Megrázta a fejét. – Biciklis futár.
– Ó. Király. Biciklis futár és pincér. – Beckett rám nézett, én pedig feltartottam a kezem. – Egyikben sincs semmi rossz. Tisztességes megélhetés.
Felhorkant. – Igen. Becsületes – köpte a szót, majd egy percig hallgatott. – Különben is, hetente csak kétszer szolgálok ki asztaloknál. Extra pénzért.
– Úgy hallottam, az albérleti díj elég húzós errefelé.
– Jól hallottad.
Rövid csend állt be, ami nem volt kifejezetten kellemetlen. Ismét oldalra pillantottam Beckettre, az álla élére és a szeme sötétkékjére. A szeme még az ajtó fölötti silány, magányos fényben is ragyogott. Magasabb volt az én alacsony termetemnél, és a teste biztonságot sugárzott. Olyan volt, mintha egy szikla szélárnyékában védelmet kaptam volna a város hideg szele elől. Legalábbis egy cigaretta erejéig.
– Manhattanben élsz? – kérdeztem.
– Nem. Brooklynban. – Újabb pillantást vetett rám. – New York City valójában sokkal többől áll, mint a Times Square és az Empire State Building.
A szememet forgattam. – Komolyan? Épp meg akartam kérdezni, hogy kiadnak-e lakásokat a Szabadság-szobornál.
Majdnem elmosolyodott. – Lakást keresel?
– Nem, én végeztem ezzel – mondtam. – Átcsaptak a fejem fölött a hullámok.
Beckett bólintott. – Értelek. Két munkahelyen dolgozom, és ebben a hónapban nyolcvan dollárral kevesebbem van. Vért kell adnom.
A szemeim tágra nyíltak. – Vért adsz a lakbér miatt?
– Egyszer vagy kétszer. Nem nagy ügy. A 17. utcai klinika 35 dollárt ad érte.
– Akkor is 45 dollárral kevesebbed lenne.
– Elmegyek egy másik klinikára. – Beckett felnevetett döbbent arckifejezésemre. – Csak vicceltem. Majd eladok valamit. Talán az egyik albumomat, ami szívás lenne.
– Albumokat? Mint a bakelitlemezek?
Bólintott. – Van néhány klasszikusom, főleg a nagyapámtól. Megörököltem a gyűjteményét, amikor meghalt. A többi a járdaszéli kiárusításokból származik. Az emberek nem tudják, mi van náluk, és olcsón eladják.
Szívtam egy mélyet a cigarettámból. Émelyegtem tőle. Vagy talán a gondolattól, hogy ez a fickó értékes holmikat árul – a véréről nem is beszélve –, hogy lakbért tudjon fizetni.
Biztosan látta az elborzadt arckifejezésemet, és intett a kezével, eloszlatva mind a füstöt, mind az aggodalmamat. – Nem nagy ügy.
– Miért nem szerzel egy lakótársat? – kérdeztem.
– Egy harminchét négyzetméteres garzonban lakom. Még nem találkoztam senkivel, akivel meg tudnék osztani ennyi helyet anélkül, hogy egy héten belül meg akarnám ölni.
Bólintottam. – Vegasban van egy saját szobám egy házban, ahol körülbelül tíz lakótársam van. Közülük csak kettőt tudok elviselni, és őket is csak az idő felében. – Felemeltem a tekintetemet, a város fényeitől homályos éjszakai égboltra, és lehetetlenül mélynek és üresnek éreztem. – Miért maradsz, ha olyan nehéz itt élni?
Beckett szívott egy slukkot a cigarettájából, mintha időt akart volna nyerni, mielőtt válaszol.
– Brooklynban születtem és nőttem fel – mondta végül, még mindig nem nézett rám. – Egyébként is, hova máshova mennék? Más város, ugyanaz a küszködés. – Végre rám nézett. – Szóval lelépsz?
– Busszal, holnap – mondtam. – Nem maradhatok. Egy állásinterjú miatt voltam itt – mondhatni –, és az kútba esett.
– Mi volt az a munka?
– Hülyeségnek fogod tartani.
– Igen, valószínűleg. – A mosolya száraz volt.
Kicsit felnevettem. – Okostojás. Képregényeket rajzolok.
Üres tekintettel bámult rám.
– Hosszabb képregényeket, amelyek egy folyamatos történetet mesélnek el – mondtam.
– Mint a Walking Dead?
– Pontosan. Már van egy tervem, és azért jöttem ide, hogy megmutassam néhány kiadónak. Mind elutasítottak. Nos, egy félig utasított vissza, de az nem számít. Nem tudok elég sokáig a városban maradni ahhoz, hogy változtassak rajta, és ha tudnék, akkor sem tudnám, mit változtassak.
Beckett a cigarettát tanulmányozta az ujjai között. – Miért nem tudsz maradni?
– Mivel is kezdjem? – Elnyomtam a cigarettámat a csizmasarkammal. – A rossz tervezésemmel? A fogyatkozó tőkémmel? A ténnyel, hogy ma kiraboltak? Vagy azzal, hogy naivan abban reménykedtem, hogy a kiadók imádni fogják a munkámat, és azonnal szerződést kötnek velem? Választhatsz.
Beckett megrázta a fejét, a szája grimaszba görbült. – Várj, menjünk vissza. Téged kiraboltak?
Bólintottam, és elhessegettem a maradék füstöt, azt kívánva, bárcsak a kudarcomat is ilyen könnyen eloszlathatnám. – Idejöttem, mint egy tágra nyílt szemű, álmodozó idióta, és csődöt mondtam.
– Megpróbáltad. Ez több, mint amit a legtöbb ember tesz.
– Megpróbáltam és elbuktam.
– Akkor próbáld meg újra.
– Jó lenne – mondtam, és hagytam, hogy a tekintetem végigkalandozzon a koszos sikátoron. – Úgy érzem, olyan közel vagyok az áttöréshez. Az a legutóbbi kiadó adott némi reményt. Ha ki tudnék húzni néhány hetet, lenne esélyem. De ez lehetetlen. Vissza kell mennem Nevadába.
– Nincsenek barátaid vagy családod a közelben?
De igen, és csak két órányi vonatútra.
– Nincs – mondtam, és úgy döntöttem, hogy eleget mondtam egy vadidegennek. Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy a szörnyű honvágy újra feltámadjon. Felálltam, és lesöpörtem a nadrágom fenekét. – Mindegy, az van, ami van. Kösz a cigit.
– Megsérültél?
Megfordultam, és Beckettre pillantottam. – Tessék?
– Azt mondtad, hogy kiraboltak – mondta, a hangja mély volt, a tekintete fogva tartotta az enyémet, mintha kényszerítené magát, hogy ezt végighallgassa. – Bántottak téged?
– Nem, én... Nem, én nem voltam ott. Betörés volt.
A falnak támaszkodott, és sóhajtása felszállt a hideg levegőben. Megkönnyebbültnek hangzott. – Sajnálom, Zelda.
Fintorogva ráncoltam a homlokom. – Nem a te hibád. Ahogy mondtam, a város seggbe rúgott. Minél hamarabb eltűnök innen, annál jobb mindenkinek.
Beckett elnyomta a cigit, és felállt. Legalább 185 centi magas volt, mégsem éreztem elnyomónak, hogy az árnyékában állok. Úgy éreztem...
Biztonságosnak. Biztonságban érzem magam mellette.
– Tudod, hogyan jutsz vissza oda, ahol megszálltál? – kérdezte.
– Ugyanúgy, ahogy én ide, csak visszafelé – mondtam, szarkazmussal leplezve nyugtalanító gondolataimat. Mert ez volt számomra biztonságos.
Beckett még egy pillanatig bámult rám, tanulmányozott, és végül úgy tűnt, hogy valamiféle következtetésre jutott. – Oké. – Végigkísért a konyhán, és nyitva tartotta előttem a lengőajtót, amely visszavezetett a bisztró szintjére. Egy pillanatra beborított a férfias illata: hideg levegő, cigarettafüst és kölni.
– Sok szerencsét, Zelda.
– Köszönöm... – mondtam, mélyet lélegezve. Egy másodperccel később magamhoz tértem, és azt kiáltottam: – Neked is – éppen akkor, amikor a lengő konyhaajtó becsukódott közöttünk.
Az étterem bensőségesen meleg volt a kinti időhöz képest, és majdnem üres. Az üzletvezető a kasszánál számolta a bevételt, miközben a pultos a másik oldalon kiürítette a mosogatógépet. Valaki bezacskózta az ételemet, és a portfólióm – hála Istennek – még mindig ott volt, ahol hanyagul az asztal alatt hagytam.
Nyerőszériám van.
Kifizettem a számlát, és kiléptem a téli hidegbe. A leheletem olyan tömény volt, mint a Beckett-tel való dohányzás, és még mélyebben bújtam bele a kabátomba.
És most mi lesz?
Vissza abba a szaros hostelbe az ingyen éjszakámért. Elképzeltem magam másnap a buszpályaudvaron, amint a cuccaimmal egy szemeteszsákban és behúzott farokkal indulok vissza Las Vegasba. A hostelszoba nem volt igazán ingyenes. A vadonatúj bőröndömmel, a rajzeszközökkel és a méltóságommal fizettem érte.
Szégyentől égő arccal jobbra fordultam, és elindultam. Mondtam Beckettnek, hogy ugyanazzal a metróval megyek vissza, de szar volt az irányérzékem. Semmi sem tűnt ismerősnek, és körülöttem mindenütt épületek magasodtak, amitől kicsinek éreztem magam. És elveszettnek.
A sarkon elővettem a telefonomat, hogy megtaláljam az egyik városi közlekedési alkalmazást, amiről a barátaim meséltek. Amíg vártam, hogy betöltődjön, hangokat hallottam a Giovanni előtt. Beckett éppen a pultostól és a pincérnőtől köszönt el, a vállán cipelt biciklivel. Ahogy néztem, letette a járdára, aztán felvette a kormányon lógó sisakot. Felém fordult, miközben az álla alatt rögzítette a pántot.
Gyorsan visszanéztem a telefonomra.
A szemem sarkából Beckett a biciklijével lesétált a körülbelül húsz méteres úton a sarkom felé. Lecserélte a pincérruháját, és most fekete, időjárásbiztos nadrágot és egy mélykék, viseltes Gor-Tex dzsekit viselt. Kis hátizsákjának széles pántja átlósan húzódott a mellkasán, ahelyett, hogy a vállára tette volna. Egy kis CB-rádiónak látszó szerkezet volt ráerősítve.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Remekül.
Rákoppintottam egy kisbusz ikonjára, amely egy fehér színű kisbuszt ábrázolt lime-zöld háttér előtt. Az alkalmazás betöltött egy csomó buszt, metróvonalat, állomást és megállót, és mindegyik mellé egy csomó időt.
– Hívjak egy taxit? – kérdezte Beckett.
– Nem, én... – Elharaptam egy káromkodást. Nem tudtam, hogyan kell értelmezni az alkalmazást. – Csak el kell jutnom az Astor metróállomásig.
– Az az én megállóm – mondta. – Elkísérlek.
Felnéztem. – Elkísérsz?
– Ezt mondtam.
– Kösz, nem. Megoldom.
Beckett megvonta a vállát. Ahogy akarod.
De ahelyett, hogy felpattant volna a biciklijére, sétálni kezdett – lassan –, és az ellenkező irányba, mint amerre én szándékoztam. Fújtatva követtem.
– Nem kell ezt tenned – szólítottam meg, jó tíz métert tartva köztünk.
– Mit? – Egy pillantást vetett a válla fölött. – Miért követsz engem, Zelda? Azért, mert az én megállóm történetesen a te megállód?
A szememet forgattam, és szorosabban markoltam a portfóliómat. Egy piros lámpa nem segítőkészen lehetővé tette, hogy utolérjem.
– Csak az állomásra – mondtam.
Beckett bólintott, egy apró vigyor suhant át az ajkán. – Csak az állomásra.
A következő háztömböt csendben sétáltuk végig. A maradékokkal teli tasak sokadszorra is a combomnak ütközött, és be akartam dobni a következő szemetesbe. Nem bírtam volna megenni frissen a tűzhelyről, és az is biztos, hogy nem akartam hidegen megenni a szaros hostelszobámban.
– Várj – mondta Beckett. – Nem akarod?
– Nem.
Kinyújtotta a kezét. – Elveszem.
Átadtam, és úgy éreztem magam, mint egy seggfej, amiért elpazaroltam az ételt.
– Nem nekem lesz – mondta Beckett, és nem nézett rám, miközben behúzta a hátizsákját, és visszacsapta a vállára. Folytattuk az utunkat.
Három háztömbbel később az állomás bejáratához értünk, amely homályosan ismerősnek tűnt nekem, mint az az út, amelyen korábban jöttem. Beckett a vállára emelte a biciklijét, hogy lemenjen a lépcsőn. A bicikli sárga festése le volt pattogva, és a hátsó fényvisszaverője megrepedt. Könnyű, de masszív, úgy nézett ki, mint egy versenybicikli és egy mountain bike keresztezése, ívelt helyett egyenes kormányokkal. Bár a váz kissé horpadtnak tűnt, a lánc és a fogaskerekek nem voltak rozsdásak. Beckett nyilvánvalóan jól vigyázott a fontos dolgokra.
– Mindig metrón viszed a biciklidet? – kérdeztem, amikor letette az állomáson belül.
– Muszáj. Reggelente elég macerás, de amíg nem csinálnak jobb utat innen Brooklynba... – megvonta a vállát.
– Brooklynban élsz, de Manhattanben dolgozol?
– A hét hat napján. – Megrántotta a fejét az állomás egyik betonfalán lévő, a jegykiadó automata mellett elhelyezett közlekedési térképre. – Hol laksz?
Összeszorítottam az ajkaimat. – A Nincs hozzá közöd hotelben.
– Mindig ilyen nehéz eset vagy azokkal az emberekkel, akik felajánlják a segítségüket? – kérdezte Beckett, kék szemei csillogtak az állomás sárga fényében.
– Nem vagyok nehéz eset – mondtam. – Óvatos vagyok. Nagy különbség.
– Ez okos dolog – mondta. – De nyilvánvalóan nem ismered a várost. Legalább a környéket mondd meg, és megmutatom a megfelelő vonatot.
– 8. sugárút, a Port Authority közelében – mondtam, nem hagyva, hogy meghatódjak az ajánlatától.
Beckett a homlokát ráncolta. – Rengeteg ember jön-megy ott. Éjszaka talán nem a legbiztonságosabb. Ilyenkor.
Egy betonpadhoz sétált a biciklijével, és leült, a biciklit a térdére támasztva tartotta egyensúlyban. Zsebéből előhúzta a mobiltelefonját. – Mi a neve a szállodának?
– Ez nem szálloda, hanem egy hostel. A Parkside. De nem kell...
– Király. Veled megyek.
Pislogtam. – Velem jössz?
– Az én hibám. Úgy értettem, hogy történetesen ma este a Parkside Hostelbe megyek. – A telefonját tanulmányozta, a hüvelykujjával görgetett. – Szabadon velem tarthatsz, ha akarsz.
– Nem muszáj ezt tenned – mondtam. – Nem ismerem olyan jól New Yorkot, de azt tudom, hogy ahová megyek, az pont Brooklynnal ellentétes irányban van.
– Még a kerület is más – mondta fel sem nézve.
Tanácstalanul ráncoltam a homlokom. Végül leültem mellé a hideg padra. – Nem tudom eldönteni, hogy lovagias vagy zaklató vagy.
– Egyik sem – mondta. – Ha holnap arra ébredek, hogy azt olvasom az újságban, hogy kiraboltak a szálló felé menet, szarul fogom érezni magam. Ezt magamért teszem. Nem érted.
– Okééé... Köszi?
– Szóra sem érdemes.
Százféle okoskodó visszavágás jutott eszembe, de hirtelen úgy éreztem, hogy megbénul a nyelvem. Ez a fickó – Beckett – nem olyan volt, mint bárki más, akivel eddig találkoztam.
– Minden New York-i olyan, mint te? – kérdeztem.
– Milyen vagyok? – kérdezte Beckett, de még mindig nem nézett fel.
– Ha lerajzolnálak, te lennél Enigma Man. Elviszed a bajba jutott kisasszonyokat a szar szállásaikra, szar környékekre, mérföldekre az utadtól, és nem kérsz cserébe semmit.
– Követeljek jutalmat? – Mielőtt válaszolhattam volna, Beckett felém fordult, sötétkék szemei az enyémbe fúródtak. – És nem a semmiért. Mondtam már, hogy ezt magamért teszem.
Összeszorítottam az ajkaimat. Van itt valami történet.
Egy metrókocsi csikorogva futott be az állomásra.
– Felszállhatok? – kérdeztem.
Beckett felpillantott, majd visszatért a telefonjához. – A következő lesz.
Újabb csend támadt. Nem nézett rám, csak a könyökünk érintkezett néha-néha. De minden távolságtartása ellenére még mindig éreztem azt az érzést, hogy a jelenlétében védve vagyok.
Egy újabb kocsi csikorogva érkezett a meleg, alumíniumszagú szél sodrásában.
– Ez a tiéd – mondta Beckett, és a telefonját a kabátja belső zsebébe dugta.
Felsétált a biciklijével, arra kényszerítve azt a néhány embert, aki az ajtó mellett állt, hogy odébbálljon. Senki sem nézett rá Beckettre, és amúgy sem úgy nézett ki, mint akit ez érdekelne.
Utána léptem, ő pedig egy pár sorral lejjebb lévő szabad ülés felé rántotta a fejét. Elfoglaltam, és megint csak értetlenül álltam a furcsa lovagias viselkedése előtt. A metró megindult, én pedig szorosan a mellkasomhoz szorítottam a portfóliómat. Beckett a korlátba kapaszkodott, a biciklije könnyedén a combjának támaszkodott. Alig mozdult a metrókocsi kanyarjaival, mintha egy matróz lenne egy hajón. Ő nem tanulmányozta megszállottan az ajtó melletti közlekedési térképet, mint én, de amikor a metró harmadszor is lelassult, felém fordult.
– A te megállód.
A mi megállónk, módosítottam. De követtem őt, és követtem az állomáson keresztül, majd a lépcsőn fel az utcára. Vissza a hideg éjszakába.
– Cím? – kérdezte.
– Ha nem mondom meg, akkor majd ráguglizol a név alapján, amit hülye módon megadtam neked, ugye?
– Sokkal gyorsabban, ha megmondod – mondta, a szemében humor csillogott.
Sóhajtottam, és elmondtam neki a címet. Beckett azonnal elindult, mintha már százszor járt volna a Parkside Hostelben. Olyan hátborzongató volt, hogy meg kellett kérdeznem.
– Voltál már ott korábban?
– Nem.
– Honnan...?
– Nem ismerem a szállót, csak a kereszteződéseket. – Megkocogtatta a biciklije fogantyúját. – Ez a munkám.
– Ó, persze. Így már érthető.
Úgy döntöttem, inkább befogom a számat, mielőtt valami még ostobább dolog szalad ki belőle. Az igazság az volt, hogy hálás voltam, hogy Beckett velem van. Az utcák sötétek és tele voltak árnyakkal. Megmarkoltam a portfóliómat, és olyan közel mentem hozzá, amennyire csak bírtam anélkül, hogy úgy tűnt volna, hogy rátapadok.
Beckett könnyedén lépkedett, de előre és oldalra is nézett, éberen és tudatosan. Mintha a teste robotpilótára kapcsolt volna attól, hogy ismerte a várost, de az elméje éles maradt. Előttünk egy hajléktalan férfi melegedett egy metrórácson. Ahogy közeledtünk, hirtelen ránk ugatott egy kis aprópénzért. Hátraugrottam. Beckett is megállt, de csak azért, hogy előhúzzon néhány dollárt a nadrágzsebéből.
– Minden jót, ember – mondta, a bankjegyeket a férfi kezébe nyomta, és továbbment.
A hajléktalan férfi mormogott valamit válaszul, és az ellenkező irányba csoszogott.
A szám kinyílt, majd becsukódott. Hiányzik neki a lakbér, és elajándékozza a borravalóját? Lehet, hogy nem mondott igazat a lakbérhelyzetéről, de nem hiszem. Ugyanúgy pénzt adott a férfinak, ahogy engem is a szállásra vitt – mintha nem lett volna más választása.
Megérkeztünk a Parkside Hostelbe. Az előcsarnok üvegburkolata mögött senki sem ült, de nekem volt egy huszonnégy órás kulcsom.
– Oké, szóval ez az – mondtam. – Kösz, hogy idehoztál, főleg, hogy ilyen messze van az úti célodtól.
– Nem probléma – mondta Beckett, a tekintete végigvándorolt az utcán, majd a mögöttem lévő ajtóra, le a cipőjére, végül vissza rám. A csend egyre sűrűbb lett közöttünk. A szálló bejáratának fakó sárga fényében félhomály volt, ami szinte lilára színezte Beckett sötétkék szemét. A szája kinyílt, mintha meg akarná törni ezt a csendet, aztán újra becsukódott.
Felpattant a bringájára. – Jó éjszakát, Zelda.
– Jó éjt.
Olyan sebességgel pedálozott, ami a sötét városi utcákon nem tűnt biztonságosnak. Tökéletes hozzáértéssel tekert, mint egy Tour de France-versenyző: belehajolt a kanyarba, könnyedén és villámgyorsan. Másodperceken belül eltűnt.
Sokáig bámultam azt a sötét helyet, ahol utoljára láttam. Soha többé nem fogom látni őt, és nem tudtam eldönteni, hogy mit gondoljak erről. Nem sajnálatot éreztem. Inkább egyfajta furcsa... nosztalgia? Mintha hiányzott volna.
A biztonság érzése eltűnt. Az is hiányzott.
Felbotorkáltam a szobámba, és ledőltem az ágy vékony matracára; a rugók nyikorogtak és nyögtek a súlyom alatt. Felhívtam Rupertet a telefonomon. Ő volt a legmegbízhatóbb lakótársam (ami nem mondott sokat), és szükségem volt rá, hogy pár nap múlva felvegyen az észak-vegasi buszpályaudvaron.
– Ó, szia, Zel – mondta Rupert. A háttérben zenét és hangzavart hallottam. – Mi a helyzet? Hogy van a Nagy Alma?
Fintorogtam. Úgy hangzott, mint akinek most jött haza a barátnője, és egy másik lány rejtőzik a szekrényben.
– Nem olyan jól, mint reméltem – mondtam. – Pár nap múlva visszamegyek, és meg akartam beszélni egy fuvart.
– Visszajössz? – A zaj Rupert mögött elhalkult, és tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy bezárkózott a konyhából nyíló apró kamrába. – A francba, Zel, ez durva.
– Nekem mondod – motyogtam, majd felültem. – Várj. Nekem vagy neked?
– Hát...
– Rupert, mi folyik itt?
– Úgymond kibérelték a szobádat.
Majdnem elejtettem a telefont. – Hogy mi?
– Azt mondtad, hogy New York biztos dolog.
– Azt mondtam, hogy valószínűleg biztosra megyek. – Megálltam, rájöttem, hogy ennek semmi értelme, és türelmetlenül megráztam a fejem. – Egyébként azt is mondtam, hogy várd meg, amíg felhívlak, mielőtt bármit is csinálsz a szobámmal. Most hívlak.
– Nyugodj meg. Kereshetsz egy másik helyet. Tudsz...
– Kaució és az első havi bérleti díj nélkül nem – mondtam. – A francba, nem akarom e pillanatban ezt hallani.
– Az én hibám, Zel. A kanapé a tiéd – mondta Rupert. – Addig, ameddig csak akarod. Vagy meghúzhatod magad Cherylnél, amíg valami jobbat nem találsz.
– Milyen nagylelkű vagy – mondtam, és megdörzsöltem a szemem.
– Hm?
– Semmi.
– Tudod, hogy megy ez errefelé, Zel. Az emberek jönnek-mennek... – Hallottam a vállrándítást Rupert hangjában. – Azt hittük, hogy elmész.
– Igen, nos, mégsem. – Az arcom belsejébe haraptam, amíg a torkomat fojtogató könnyek le nem csillapodtak. – Vonszold a segged a buszpályaudvarra három nap múlva. Majd hívlak, hogy mikor.
Rupert megkönnyebbülése áthallatszódott a telefonon. – Meglesz. Mondd meg, hogy mikor. Ott leszek. – Rövid csend következett. – És hé, Zel? Sajnálom, hogy nem jött össze neked ott. Azok a kiadók nem tudják, mit hagynak ki.
Megpróbáltam megköszönni, de csak rekedten suttogni tudtam. Letettem, és hagytam, hogy a telefon a koszos ágytakaróra hulljon.
Az ablakhoz léptem, és a szomszédos épület téglafalát bámultam. Ki kellett nyújtanom a nyakam, hogy lássam az éjszakai égboltot, és nem voltak csillagok. Semmi más, csak egy tompa, sötétkék folt, hideg és közönyös.
Beckett
November 29.
A Brooklynba tartó metró elég üres volt péntek estéhez képest. A Williamsburg egyik gusztustalan negyedében lévő utcák is csendesek voltak, kivéve egy fickót, aki a mobiltelefonjába kiabált, amikor elhaladt mellettem, és egy sziréna harsogott a távolban. New Yorkban mindig volt legalább egy sziréna a távolban.
Az én bérházam tíz másik bérház közé ékelődött, némelyik téglából, némelyik betonból épült. A legtöbbjükön graffiti. A biciklivel a vállamon másztam fel a két emeletet az emeletemre. A szűk folyosón fluoreszkáló lámpák villogtak és zümmögtek. Megálltam a 2C előtt, lekaptam a vállamról a futártáskámat, lecipzároztam, és kihúztam belőle a Zelda maradékát tartalmazó tasakot. Szerencsére a műanyag zacskóban lévő doboz sértetlen volt. Az ételt még egy icipicit melegnek is éreztem.
Kopogtam.
Harminc másodperccel később hallottam, ahogy a padlódeszkák nyikorognak, és a zárakat felpattintják. Az ajtó a lánc szélességében kinyílt, és szúrós barna szemek kukucskáltak ki a résen.
– Üdvözlöm, Mrs. Santino – mondtam. – Hoztam magának valamit. Remélem, van kedve olasz kajához. – Az órámra pillantottam. – Húsz perccel éjfél után.
Horkantva becsukta az ajtót. A lánc zörgött, és az ajtó ismét kinyílt, ezúttal elég szélesre ahhoz, hogy kikapja a kezemből a zacskót. A tekintete fel-le pásztázott, az ajkát összeszorította. Ismét horkantott egyet, és becsukta az ajtót.
Kuncogva megráztam a fejem. – Jó éjszakát, Mrs. Santino.
A 2E-nél kinyitottam az ajtót, és elfordítottam a kapcsolót. Az aprócska lakásomat egyetlen fénycső ronda fénye világította be. A vékony, ipari szőnyegen a fürdőszobához közeli sarokba gurítottam a biciklit.
Tíz lépés, és máris a konyhában voltam. Kivettem egy korty palackozott vizet a kisméretű hűtőszekrényből, és az ablakhoz léptem. A brooklyni környékem álmosan nyögött az egyre mélyülő éjszaka alatt, amely soha nem fog teljesen elsötétülni a városi fények mellett.
Zelda odakint volt, a folyó túlpartján, Manhattanben, remélhetőleg biztonságban a szállóban, amelyet szarfészekként emlegetett. Mély levegőt vettem, és lassan kiengedtem. Megtettem a magamét. Biztonságban oda vittem.
Vigyázz magadra, Zelda.
Leültem az ablak alatti kis asztalhoz, és hirtelen beszélgetési kényszer árasztott el. Hogy kifejezzem magam, ahogy az angoltanárom, Mrs. Browning a középiskolában mindig is buzdított.
Fejezd ki, mit érzel, Beckett. Nyissa ki a szívét. A szavaid gyönyörűek. És van erejük.
Akkoriban ez egy rakat idétlen baromságnak tűnt, de a tanárom tanácsa soha nem hagyott el. Hinni akartam, hogy a szavaknak hatalmuk van. Hatalom, hogy megváltoztassák a múltat. Hogy helyrehozzam, ami elromlott. Hogy meggyógyítsanak. Azzal, hogy papírra vetettem őket, valamiféle varázslatot tudtak kifejteni az olvasóban.
Volt egy olvasóm. Mrs. J. A hónap vége volt, és még nem írtam neki levelet. Egészen ma estig nem tudtam, miről írjak.
Tollat és papírt vettem elő a fiókból.
November 29.
Kedves Mrs. J,
A középiskolában volt egy Hannah Walters nevű lány. Hannah színésznő akart lenni, és ha a seggfej apja nem erőlteti a jogi egyetemre, akkor most Hollywoodban lenne. Vagy talán a Broadwayn. Minden iskolai darabban ő kapta a főszerepet. A többi gyerek mindig kiakadt, hogy ő kapta az összes elismerést, de csak a premierig. Aztán nyilvánvalóvá vált, hogy kiérdemelte.
A végzős év tavaszi darabja a 241-es általános iskolában a Rashomon[1] volt. Látta már? Filmet is csináltak belőle. Mindegy, ez egy japán történet egy szamurájról, a feleségéről és egy banditáról. A bandita megöli a szamurájt és megerőszakolja a szamuráj feleségét. Legalábbis ez az egyik verzió. Egy másik változatban a feleség elcsábítja a banditát, és segít megölni a szamurájt. Egy másikban a szamuráj megöli magát. Mindegyik személy – a bandita, a feleség és a halott szamuráj (egy szellem médiumon keresztül) – más-más történetet mesél, és a közönségnek kell kitalálnia, melyik az igaz.
A haverjaimmal úgy döntöttünk, hogy berúgunk, és beugrunk a premierre. Csak azért, hogy viccet csináljunk belőle, nem azért, hogy tényleg megnézzük. De a darab túl jó volt. Nem volt min gúnyolódnunk. A barátaim azzal hárítottak, hogy azt mondták, unalmas volt, és a második felvonás után elmentek. Én maradtam a függönyhúzásig.
Hannah Walters játszotta a médiumot. Úgy jött a színpadra, mint egy őrült, szinte kísérteties lény, aki vonaglik és könyörög a szellemeknek, amíg a halott szamuráj meg nem szólal rajta keresztül, és el nem meséli a történetét. Fehér rongyokba volt öltözve, amelyek világítottak a fények alatt, az arca sápadt volt, a szemei pedig olyanok voltak, mint sötét, fekete gödrök, amelyek a szellemvilágba láttak. A hangja éktelen jajgatás volt, mintha fizikailag fájt volna, hogy a halott rajta keresztül beszél. Úgy éreztem, mintha elvarázsoltak volna, és képtelen voltam elszakítani a tekintetemet.
A műsor után azt mondtam Hannah-nak, hogy ő volt az egyetlen, akit érdemes volt nézni azon a színpadon. A válasza az volt, hogy megcsókolt. Azt hiszem, részeg volt a show sikerétől, vagy talán a teljesítményétől. Nem érdekelt. Visszacsókoltam, és megízleltem a zsírfesték meszes fehérségét az ajkán. Olyan volt, mintha megkóstoltam volna a varázslat egy részét, amit ő teremtett.
Összesen három hónapig jártunk, amíg az apja meg nem fenyegetett, hogy levágja a farkamat egy sövénynyíróval, ha még egyszer a közelében lát. Nem voltam elég jó a lányának. Túl szegény. Túl faragatlan. Egy magas kölyök, kopottas ruhákban, aki egy beteg nagyapával élt, akinek nem volt elég ereje fegyelmezni őt. Hannah elvesztése nem volt életem csúcspontja, de vajon szerettem-e őt? Nem biztos. A Rashomonban nyújtott alakítása majdnem annyira megragadt bennem, mint ő maga. De Hannah maga volt a varázslat. Azt hiszem, ezt szerettem.
Azóta egy csomó nővel voltam. Szexeltem, pontosabban. Semmi tartós. Semmi olyan, amit folytatni akartam volna. Senki, akiben úgy tűnt volna, hogy varázserő is rejlik benne. Ez giccsesen hangzik? Valószínűleg, de annyi szarság van ebben a világban, hogy ha találsz valamit, ami ragyog a sok mocsok és sötétség ellenére, akkor vonzódsz hozzá.
Ma este találkoztam egy lánnyal.
Az első pillantásra nem volt varázslatos, messze nem. Valójában, egy púp volt a hátamon. De okos. Mindössze 160 centi és gyönyörű, nagy zöld szemekkel, amelyek mélyre hatoltak. Hosszú fekete haja, mint a selyem. Le kellett küzdenem a késztetést, hogy megérintsem.
Holnap elhagyja a várost. Meghiúsult egy állásinterjúja, ami szívás. De a pokolba is, vállalta a kockázatot. Pofára esett, de legalább megpróbálta. Ő egy művész. Képregényeket rajzol. Millió kérdésem volt hozzá. Kérdezni és kérdezni akartam, mert biztos voltam benne, hogy napokig tudnék beszélgetni Zeldával, és soha nem fogynék ki a kérdésekből.
Igen, Zeldának hívják. A vezetéknevét nem tudtam meg. Mert nem kérdeztem sem ezt, sem a többi száz kérdés közül egyet sem. Elhagyja a várost, de nem ezért tartottam a számat. Maga miatt volt, Mrs. J.
Látja, a mi történetünk olyan, mint a Rashomon. Három szereplője van: maga, a férje és én. A feleség, a halott szamuráj és a bandita, aki megölte. A darabbal ellentétben a mi történetünknek csak egy értelmezése van. Ön hazaérve betörőket talált a házában, a férje szíve megállt, és meghalt. Nincs más verzió.
Nem kértem meg ezt a lányt, Zeldát, hogy igyon velem egy kávét. Nem kértem el a számát. Elkísértem a szállójáig és elengedtem. Végül is, a sok kérdés odavezet, hogy megtudja, hogy bűnöző vagyok, aki két évet ült fegyveres rablásért. Nem a legjobb első benyomás. Nem varázslatos.
Különben is, ki a fene vagyok én, hogy egyáltalán megpróbáljak valami igazit kezdeni egy lánnyal? Huszonhét évig voltak házasok Mr. J-vel. Erre emlékszem az ügyészi jelentésből. De a barátaim – a banditáim – és én, véget vetettünk neki, nem igaz? Én segítettem véget vetni neki.
A halott szamuráj mindig halott marad, és ez nem változik, bárki is meséli a történetet.
Sajnálom. Nagyon sajnálom. Ez se fog változni soha.
Beckett Copeland
Átolvastam a levelet, aztán betettem egy borítékba, és az elejére apró, pontos kézírásommal ráírtam Mrs. J-t. Nagyapó mindig azt mondta, hogy a betűim tökéletesen utánozzák az írógépet. Igazából nem volt írógépünk, és számítógépet sem engedhettünk meg magunknak, ezért mindent kézzel kellett írnom az iskolában.
Az asztalra dobtam a borítékot, és körülnéztem a lakásomon, megpróbáltam a nevelőtisztem szemével látni. Roy holnap átjön a havi megbeszélésre. Volt még néhány házimunka, amit el kellett végeznem, ezért leguggoltam az albumgyűjteményem mellé, amely az asztalom melletti falhoz volt felállítva. Régebben több is volt, de a tél keményen megviselte a biciklis futárüzletet, és különösen a munkaadómat, az Apollo Couriert.
Kivettem a Journey's Greatest Hits című albumát, és feltettem a Crosley C10-es kétfokozatú lemezjátszómra. Az Ebay szerint 400 dollárt kaphatnék érte. Előbb adnám el a vesémet.
Ráállítottam a tűt a bakelitre. Egy recsegés után a "Don't Stop Believing" betöltötte a garzont. Rendbe tettem néhány dolgot, elmosogattam, és a szennyestartóba összeszedtem néhány koszos ruhát. Még azelőtt végeztem, hogy a dal véget ért volna. Egy ilyen kis helyen a rendetlenség az őrületbe kergetne.
Kinyitottam az ablakot, és rágyújtottam egy cigarettára, miközben a zenét hallgattam. Jó album volt. Kicsit giccses, de néha úgy gondolom, hogy amit giccsesnek tartanak, az valójában csak valami, amit a legegyszerűbben fogalmaznak meg.
Ne veszítsd el a hited.
Ennyi. Nincs metafora. Semmi költészet. Egyszerű tanácsok, amelyek 35 dollárt érnek bármelyik zálogházban. Lehet, hogy zálogba kellene adnom, de hiányozna.
– Jobban hiányozna, ha tető legyen a fejed felett – mondtam, és elnyomtam a cigarettát a párkányon.
Roy nem szerette a füstszagot a lakásban, ezért még néhány percig nyitva tartottam az ablakot. A radiátor megint beindult, és hamarosan meglátszódott a leheletem. Becsuktam az ablakot, és megrúgtam az alatta lévő radiátort. Nyikorogva egy meleg légtömeg áramlott ki belőle. Elég volt ahhoz, hogy egy percig felmelegítse a kezemet, aztán visszatért a langyos meleg szintjére, ami éppen elég volt ahhoz, hogy ne fagyjon le a tököm egész éjjel.
Vonakodva levettem az időjárásálló kabátomat és nadrágomat, és gyorsan lecseréltem őket melegítőnadrágra és két pólóra. Felhúztam még egy melegítőfelsőt, aztán bemásztam az ágyba, és a takaróba burkolózva vártam, hogy melegem legyen. A régi, hideg fájdalom végigborzongott a bőrömön, és rátelepedett a szívemre.
Egy nőt akartam magam mellé az ágyba.
Elgondolkodtam azon, hogy holnap este megpróbáljak-e összejönni valakivel, de elhessegettem a gondolatot. A bonyodalmak nem érték meg, és ahogy Mrs. J-nek is mondtam, a szexnél többről szó sem lehetett.
De én még mindig akartam. Hallani akartam valaki más lélegzetvételét a sajátom mellett. Meg akartam ölelni egy nőt, és érezni, ahogy a teste az enyémhez simul, ahogy a karjai és a lábai szorosan körém fonódnak, ahogy a testünk megvédi egymást a hidegtől. Kemény volt egy ember egyedül a téllel szemben. De két ember, együtt...
Együtt. Egy szó, amit soha nem használtam.
– Lépj túl rajta – mormoltam a hideg párnámba. Mrs. J párnája is hideg volt. Az ágya üres volt. Hála nekem, ő sem használhatta az együtt szót.
Álomba zuhantam, és Hannah Walters jajgató médiumával álmodtam, csakhogy nem a halott szamuráj volt az, akit közvetített. Hanem Mr. J-t. Hannah átsuhant a színpadon, és egy középkorú férfit pantomimizált, akit négy betörő lepett meg, akik kifosztották a házát. Hannah keze a mellkasát szorította, miközben Mr. J-ben kiteljesedett a szívroham. Hannah felsikoltott. Vagy talán Mrs. J volt az, ahogy végignézte, ahogy a férje a földre rogy, és az élet eltűnt a szeméből, mielőtt a feje a padlón koppant volna.
Bámultam a kibontakozó drámát, ugyanolyan átszellemülten, mint ahogy a középiskolában a Rashomont néztem. Képtelen voltam félrenézni. Kénytelen voltam tanúja lenni annak, amit tettem.
Nézzétek és lássátok – jajgatott Hannah.
Nézd, ahogy egy ember meghal...
...és tudd, hogy miattad történt.
Másnap reggel pontosan nyolc órakor megszólalt a csengő. Én már felkeltem és felöltöztem, a kávé már főtt. Roy Goodwin arcára mosoly ült ki, amikor kinyitottam neki az ajtót. Nagy Tom Selleck-bajuszt viselt, és úgy öltözött, mint egy társadalomtudomány-tanár – vastag poliészternadrágot és gombos inget viselt. Néha még pulóveres mellényt is hordott.
Ma reggel nem volt mellénye. Lerázta magáról a széldzsekijét, és előkapta az inge zsebébe tűzött Igazságügyi Minisztérium igazolványát.
Biztos voltam benne, hogy a többi feltételesen szabadlábra helyezett közül néhányan puhánynak tartották Royt. Talán a kétségbeesettek még baszakodni is próbáltak vele. Az hiba lett volna. Gömbölyödő tömege alatt Roy edzett és gyors volt. Egykori FBI ügynök volt, öt éve kérte, hogy helyezzék át felügyelőnek. Azt mondta, nem bűnözőket akar üldözni, hanem segíteni nekik. Ahogy én láttam, jól végezte a munkáját.
– Hogy vagy, Beckett? – kérdezte Roy, az egyik hóna alá dugta a jegyzettömbjét, és összedörzsölte a kezét.
– Nem panaszkodhatok – mondtam. – Hogy van Mary?
– Csodálatosan. Üdvözletét küldi.
– Én is üdvözlöm őt – mondtam. – Kávét?
– Kérek – mondta Roy. – A tél nagyon durva lesz, már most látom. – Körbepillantott az apró, kopár lakásomban. – Én most nekiállok, amíg te öntesz nekem egy bögrével, jó? Egy tejszínnel, cukor nélkül.
– Értettem.
Megcsináltam a kávéját, amíg ő végigment a fürdőszobán, ellenőrizte a zuhanyzót, a szennyeskosarat, a mosdókagyló alatti fiókokat és a gyógyszeres szekrényt. Alapos volt, de tapintatos, amit nagyra értékeltem. Az első felügyelőm egy seggfej volt, aki úgy szedte szét a lakásomat, mintha egy tévésorozatban egy rendőrségi sorozatban tartana házkutatást és lefoglalást. Csak egy hónapig volt nálam, aztán áthelyeztek Royhoz. Soha nem tudtam, miért, de az biztos, hogy nem panaszkodtam miatta.
Roy kijött a fürdőszobából, és jegyzetelt a füzetébe. Visszatette a hóna alá, és négykézlábra ereszkedett, hogy benézzen az ágyam alá. Átkutatta a kanapé két párnáját, a dohányzóasztalt és annak egyetlen fiókját. Aztán, mint valami jutalom, az ujjai végigjárták az albumgyűjteményemet. Visszaült a sarkára, kezében a Chicago's Chicago 17 című albumával.
– Hűha, ez aztán a találat. – Felnézett rám. – Csak nem azt mondod, hogy valaki kidobta ezt a szépséget egy járdavásáron?
– Ez valójában nagypapa gyűjteményének része volt – mondtam. – Fogalmam sincs, hogyan vagy miért volt neki. Frank Sinatra volt inkább az ő műfaja. Akarod, hogy lejátsszam?
– Szarik a medve az erdőben[2]?
Roy átnyújtotta nekem az albumot, és én beállítottam a tűt, miközben ő még néhány jegyzetet készített a füzetébe. – Most már kérem azt a kávét – mondta, és rám mosolygott a bajuszán keresztül, miközben a "You're The Inspiration" betöltötte a lakásomat.
Egy furcsa másodpercig úgy éreztem magam, mintha a 80-as évek egyik családi sitcomjában lennék, ahol az apa mindig megértő, bármennyire is elbassza a fia, és mindig happy end van.
Kezdesz megőrülni, Copeland, gondoltam. Ez a dal és Roy Tom Selleck bajusza miatt.
A gondolat mosolyt csalt az arcomra. Roy szokás szerint kíméletesen bánt velem a kereséssel, bár én is eléggé megkönnyítettem a dolgát. Nem voltak képek a falon, amelyek mögé drogos zacskókat rejthettem volna, nem voltak vázák, amelyekbe fegyvert dughattam volna, nem volt semmiféle dekorációs szarság.
Ray az apró kanapén ült, szemben a kis, utolsókat rúgó lapos TV-vel szemben, amelyet két karton tejért szereztem. Én a tőle balra lévő roskatag széket foglaltam el. A hely olyan kicsi volt, hogy a hátam mögé nyúlva majdnem megérinthettem az ágyat. Roy letette a kávéját a karcos fa dohányzóasztalra, még mindig mosolyogva. De a tekintetében láttam, hogy engem tanulmányoz.
– Tiszta vagy? – kérdezte, szinte bocsánatkérően.
– Szarik a medve az erdőben? – mondtam, mire ő felnevetett.
A drogteszt nem volt része a feltételes szabadlábra helyezési alkunak, kivéve, ha Roy gyanakodott valamire, de bármikor elvégezhetett egy szúrópróbaszerű ellenőrzést. Minden hónapban megkérdezte, hogy tiszta vagyok-e, és én az igazat mondtam. Roy úgy kiszagolta a hazugságot, mint az emberek többsége a kávészagot, amikor felébrednek.
És különben is, a drogok sosem okoztak gondot nekem. Az én problémám az volt, hogy kétségbeesetten vágytam egy másik életre, mint amilyenben Nagyapó és én megrekedtünk. Az, hogy más életet kerestem valaki más kárára, szintén az én problémám volt. Mr. J a szemem láttára halt meg, és két év az Otisville-i javítóintézetben kigyógyított a keresésből.
– Hogy megy a munka az Apollónál? – kérdezte Roy, miközben a térdére tette a jegyzettömbjét.
– Lassan – mondtam. Az arca aggodalomtól ráncba szaladt, és gyorsan hozzátettem: – De a december általában felpörög. Az ünnepek környékén rengeteg az utolsó pillanatban történő szállítás. És rengeteg az ételrendelés. Az emberek nem akarnak dacolni a hideggel az ebédszünetben.
– Hallottam, hogy az Uber belevágott a futárüzletbe.
– Jól vagyok, Roy.
Roy feljegyzést készített a jegyzettömbjére. – És a Giovanni?
– Jó.
– A bérleti díj két nap múlva esedékes. – Lassan belekortyolt a kávéjába, tekintete a bögre fölött rám szegeződött. – Minden rendben lesz vele?
Ez a fickó látnok volt, esküszöm. De nem volt értelme hazudni neki. – Kicsit szűkösen vagyok, de megoldom.
– Hogyan? – kérdezte, a hangja lágy volt.
A torkom összeszorult. Roy olyan idős volt, mint az apám... már ha az apám még élt, és nem itta magát halálba. Ő és az anyám már akkor leléptek, amikor nyolcéves voltam. Akár már mindketten halottak is lehettek volna, amennyire én tudtam. Vagy ha érdekelt volna.
– Ugyanolyan legálisan, ahogy mindig is szoktam – mondtam.
Roy hátradőlt a kanapén.
– Ma este még van egy műszakom a Giovanniban – mondtam. – Kihúzom.
Nem tettem hozzá, hogy annak az esélye, hogy nyolcvan dollárt keressek azzal, hogy egy éjszakán át asztalokat takarítok, eposzi szinten esélytelen volt. De mivel Royról volt szó, nem is kellett.
– Ez szabályellenes – mondta lassan. – Még csak fel sem ajánlhatom...
– Akkor ne tedd – mondtam, és mosolyt erőltettem magamra, hogy eltompítsam a hangom élét. – Jól vagyok, Roy. Túl fogom élni. Mint mindig.
A Journey albumom eladásával félig meglennék. A maradékot véradással pótolhatnám. Furcsa, hogy a kettő majdnem ugyanazt az érzést keltette.
Roy úgy nézett ki, mintha vitatkozni akarna, de aztán hagyta a dolgot. – Rendben, akkor vissza az üzlethez. Kapcsolatba léptél Mr. Carlyle-lal, Mr. Lorensszel vagy Mr. Nash-szel?
– Nem – mondtam. Szintén az igazságot. Egyik fickó sem próbált kapcsolatba lépni velem, akik ott voltak a rablásnál, és az is biztos, hogy nem fogom megkeresni őket.
– Jó.
– Azt hittem, Nasht visszaküldték a Rikersbe – mondtam.
Roy összevonta a szemöldökét. – És ezt honnan hallottad?
– Darlene – mondtam. – Ő jobb, mint egy pletykalap, ha erről a szarságról van szó.
– Légy óvatos vele – mondta Roy. – A drogosok olyanok, mint a fekete lyukak. Előbb-utóbb mindenkit beszippantanak a sötétségükbe. Nem szeretném, ha te is kapcsolatba kerülnél vele vagy a dílerével.
– Neki nincs dílere – mondtam. – Hónapok óta tiszta. – Nem tettem hozzá, hogy Darlene Montgomery, minden elbaszottsága ellenére, a barátom volt. Egy jó barát. Nem volt szokásom, hogy kirúgjam a barátaimat, csak mert hibáztak. Én is hibáztam. Hatalmasat. És Darlene és a mi kis baráti társaságunk nem ítélkeztek felettem emiatt. A legkevesebb, amit tehettem, hogy viszonoztam a szívességet.
Roy feljegyzést készített, és feltett nekem még néhány szokásos kérdést a feltételes szabadlábra helyezéshez, majd végül letette a füzetjét.
– Szóval, mi újság, Beckett? Mondj valami jót.
Találkoztam egy lánnyal...
– Nincs sok mondanivalóm – mondtam.
– Találkozgatsz valakivel?
Bassza meg, hogy csinálja ezt? Elfordítottam a tekintetemet Roy mint férfi a férfival–haverok vagyunk–mindent kidumálunk mosolyától.
– Nem, senki különleges. És különben is, az elítélteket általában balra húzzák a legtöbb randizási forgatókönyvben.
– Balra húzni...?
– Ez egy randi applikáció – intettem a kezemmel. – Nem érdekes. Hülye vicc.
Roy bólintott, és bizakodás és vonakodás keverékével tette fel a következő kérdést. – Készülsz valamilyen szórakozásra az ünnepek alatt?
– Igen, Roy. Jamaikára repülök – mondtam. – Fekszem a tengerparton, rumot iszom, és tavaszig nem jövök vissza. – Egy ferde mosolyt villantottam rá. – Túl késő beadni a kérésemet?
A kuncogása erőltetettnek tűnt. – Egy kicsit túl késő.
Egy évet töltöttem le a feltételes szabadlábra helyezésből, még kettő volt hátra. Addig még csak el sem hagyhattam New York államot a bizottság jóváhagyása nélkül, és akkor is csak harminc nap átfutási idővel és Roy ajánlásával. Az ország elhagyása még csak szóba sem jöhetett.
– Szóval arra gondoltam... – kezdte Roy lassan, a térdére könyökölve, ujjait összekulcsolva. – A drága feleségem remek karácsonyi sonkát készít. Ananászszeletekkel készíti. Tudod, olyat, aminek a közepén maraschino cseresznye van? És azokkal a kis szegfűszegekkel díszíti, a legpontosabb mintával, amit valaha is láttál. – Megkocogtatta a térdemet a kezével. – Majdnem sértésnek venném, ha idén nem lennél hajlandó kipróbálni.
Könnyedén mondta. Ugyanúgy, mint tavaly. A nagyapám egy hónappal a bűnözői alvilágba való kalandozásom után halt meg, és most a Copeland családfa csak énből, magamból és belőlem állt. Utáltam Royt, hogy ezt tudja. Utáltam, hogy az életem egy nyitott akta volt, amit elolvashatott. De ez volt a következménye annak, hogy vád alá helyeztek egy C kategóriás bűncselekménnyel. A múltam bárki számára elérhető volt, aki tudni akarta. Elítélt voltam. Még ha két év múlva véget is érek a feltételes szabadlábra helyezésemnek, ez örökre elkísér.
Ez az az ár, amit megfizetsz...
Fanyarul rámosolyogtam Royra. – Talán majd beugrom.
Akár azt is mondhattam volna: "Semmi esetre sem", és ezt mindketten tudtuk. Amióta a szüleim lemondtak rólam, nem volt szokásom túl közel kerülni az emberekhez. Roy volt a felügyelőtisztem. Amint befejeztem a próbaidőt, ő is eltűnik az életemből. Nem volt értelme bonyolítani a dolgokat.
Roy egy pillanatig állta a tekintetemet, és én sem pislogtam. Tíz másodperc nehézkes csend, majd beadta a derekát, a kezét a térdére csapva. – Oké, Beckett. De ez összetöri Mary szívét.
Gyengéden elmosolyodott, és mindketten felálltunk. Ő az ajtó felé indult, míg én megtettem a három lépést az ablak alatti kis asztalomhoz. Felkaptam a Mrs. J feliratú borítékot, és átadtam Roynak.
– Gondoskodj róla, hogy megkapja, jó?
Roy lágyan mosolygott. – Természetesen. – Ismerte a dörgést. A börtön óta írtam Mrs. J-nek leveleket, havonta egyet. Eddig harminchetet. A Roy kezében lévő levél a harmincnyolcadik volt.
– Valami...? – Megköszörültem a torkomat, a padlót néztem. – Valami Mrs. J-től? Valami hír?
– Nem – mondta Roy halkan.
Bólintottam. – Valószínűleg csak úgy olvasatlanul a szemétbe dobja őket. Nem hibáztatom érte, de...
A szavaim elakadtak, amikor Roy kinyitotta a levelet, és elolvasta, amit írtam. Muszáj volt neki. Nem adhatott semmit annak a férfinak a feleségének, akit megöltünk, anélkül, hogy előbb ellenőrizné. A magánélet hiánya – megint úgy vágott belém, mint a kés.
Roy felnézett rám, furcsa mosollyal az arcán. – Zelda. Mint Fitzgerald felesége.
– Pontosan ezt mondtam én is – válaszoltam vidáman, mielőtt eszembe jutott volna, hogy ne áruljam el.
A tekintetünk újra találkozott, a pillanat egyre nehezebbé vált mindattól, amit Roy el akart mondani nekem: a bűntudat mérgező eróziójáról, ami mindent elpusztít, amit a börtön után felépítettem. Hallottam a kimondatlan kérését, hogy bocsássak meg magamnak, és éreztem a tagadás ízét, amivel leteremteném. Nem vádoltak meg gyilkossággal vagy emberöléssel, amikor Mr. J meghalt, mert eleve rossz volt a ketyegője. De ez az én könyvemben csak formalitás volt. A rossz egészségi állapota szart sem jelentett nekem.
Ezt nem mondtam Roynak. Ezt már korábban is mondtuk. Egy másik életben szerethettem volna Roy Goodwint. Az ünnepeket vele és a szentéletű feleségével tölthettem volna, ananászos-maraschinós sonkát majszolva. De tévedett a megbocsátással kapcsolatban. Mr. J meghalt, és az egyetlen ember, aki megbocsáthatott volna nekem, a felesége volt.
Az ajtóban Roy felhúzta a kabátját, és a képembe tolta az ujját. – Mondd meg a főbérlődnek, hogy javítsa már meg azt az átkozott radiátort, capisce? Hideg van itt.
– Megjavítani? – mondtam szárazon vigyorogva, hogy jobban érezze magát. – Szándékosan állítottam alacsonyra. Így éber maradok.
– Hahh! Hát persze.
Roy felemelte azt a kezét, amelyik nem a Mrs. J-nek szóló levelemet tartotta, és megsimogatta az arcom. Pontosan úgy, ahogy Nagyapó szokta. Túl személyes tett volt ez egy felügyelőtől, hogy a feltételesen szabadlábra helyezettjével foglalkozzon, de ő megtette, és én hagytam neki. A keze meleg volt. Apai.
Elhúzódtam.
– Vigyázz magadra, Beckett. Hívj, ha bármire szükséged van, és a jövő hónapban találkozunk.
Bólintottam, hálás voltam, hogy nem mondott – vagy ajánlott – többet, és becsuktam mögötte az ajtót.
Levettem a Chicagót, és Frank Sinatrát tettem be. A tűt a harmadik számra állítottam. A "My Way" betöltötte a garzonomat.
Nagyapó kedvence volt.
[1] Videójáték
[2] Az éj szelíd trónján angol nyelvű regény, melyet Francis Scott Key Fitzgerald írt.
Köszönöm szépen!
VálaszTörlésJó kis történet,várom a folytatást!❤️
Köszönöm!
VálaszTörlés🤗🤗🤗🤗
VálaszTörlésKöszönöm szépen :)
VálaszTörlés♥️♥️♥️
VálaszTörlés