25 - 26 - 27. fejezet

 

Zelda

Január 1.

Beszéltem a rendőröknek a két fickóról, akiket Darlene-nel láttam beszélgetni, de az emberek már hazaszállingóztak a buliból, csak páran lézengtek még a padlástérben, és egyikük sem ők voltak. Darlene incidense gyakorlatilag véget vetett a mulatságnak.

Wes és Heidi, Nigel, Jackie és én egy taxira vártunk az utcán vártunk. A hidegben reszketve bújtunk össze. Nigelnek nem volt kedve poénkodni, Heidi pedig Wes vállába törölgette a könnyeit.

– Figyelnem kellett volna rá – hüppögte.

A szívem visszhangozta az lány érzéseit. Túlságosan lefoglalt, hogy lopjak pár percnyi boldogságot Beckett-tel. Megrészegültem az eufóriától, miközben alig húsz méterre tőlem Darlene kínlódott.

A telefonomra nem jött üzenet és nem fogadott hívásom sem volt Beckett-től. Aggódtam miatta, hogy ebben az időben egy szál pulóverben van kint. A kabátját a saját vállamra kaptam, ekkor a zsebe nehezen koppant az oldalamon. Belenyúltam, és megtaláltam a mobilját.

A kijelzőn egy ismeretlen számról érkező hangposta üzenet várakozott. A hívás tíz perccel korábban érkezett, amíg én a rendőrökkel beszéltem. Megnyomtam a gombot.

Szia, itt Beckett. Nem biztos, hogy felveszed, de a New York-i Pres Kórházban vagyok. Darlene rendbe fog jönni. Reggelig nem maradhatok vele. Most indulok haza Uberrel. Hamarosan találkozunk, rendben? Szia.

Továbbítottam az információt a többieknek.

– New York-i Pres?

– Presbiteriánus – magyarázta Jackie.

– Akkor induljunk oda?

– Reggelig úgysem engednek be minket – Wes. – Nem vagyunk családtagok.

– De igen, azok vagyunk – felelte Nigel, és ezzel a mondatával örökre a szívembe zártam.

– Majd reggel bemegyünk – mondta Heidi.

Beszálltunk az Uberbe, amit Nigel hívott. Senki sem beszélt sokat az út során. A Penn Streeten behajtani tilos tábla volt, így a sofőrnek egy háztömbnyivel korábban ki kellett tennie.

Lehajtott fejjel szedtem a lábaimat, Beckett kabátjába burkolózva. Cudar idő volt odakint. A havas esőt kavaró szél szúrta az arcom, és könnyeket csalt a szemembe.

A szél, és nem más.

Odabent azonnal a radiátorhoz mentem, és belerúgtam. Tiltakozásképpen nyekkent egyet, de egyenletes meleg levegő kezdett kiszivárogni belőle. Az ablak túlfelén a szél felerősödött és üvölteni kezdett.

Istenem, Beckett.

Levetkőztem, és pizsamanadrágba, pólóba, és pulóverbe bújtam. Ahogy a csöppnyi lakásban járkáltam fel- s alá, mint a mérgezett egér, a Darlene iránti aggodalmam kezdett átcsapni a Beckett iránti aggodalomba.

Semmi baja. Hívott egy taxit. Már úton van hazafelé. Hazafelé...

Összegömbölyödtem az ágyban és vártam.

A következő emlékképem az, hogy arra ébredek álmomból, hogy fordul a kulcs a zárban. Beckett lépett be az ajtón, nyomában hideg légáramlattal. A pultra dobta a kulcsait, és a kezére fújt. Fáradtnak tűnt. Megtörtnek és levertnek.

– Szia – mondta.

Felültem.

– Mi van? Hogy van?

A pultnak támaszkodott, kibámult az ablakon, ahol a jeges szél csak kavarta és kavarta a hópelyheket.

– Kiütötték. Telepumpálták naloxonnal. Azt hiszem, rendbe hozták. Amennyire csak telt tőlük.

Beckett hangja olyan fáradtnak tűnt, hogy még a vállai is megereszkedtek tőle. Újra a kezére fújt, aztán megrázta, mintha fájna. A karácsonyi fények megcsillantak a pulóverén olvadozó havon, az arca és a füle pedig vörösre gyúlt.

– Nem vittél kabátot – mondtam. – És az út egy háztömbbel arrébb le volt zárva…

Bólintott.

– Nem érzem a kezem.

– Ó, Istenem, gyere már ide.

Levette a csizmáját, és lehúzta magáról a pulóvert, ami alatt csak egy egyszerű, fehér póló volt.

– Azt is – mondtam, a nadrágjára mutatva, amely nedves volt az olvadt hótól.

– Zelda...

– Gyere, ide – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

Levette a nadrágját, ami alatt kockás boxer hordott, és bemászott mellém az ágyba. Az oldalunkra feküdtünk, egymással szemben, én pedig melengetni kezdtem a kezét.

– Jézusom, olyanok, akár a jég – húztam a számhoz az ujjait, felváltva leheltem rájuk, és dörzsölgettem őket, hogy átmelegítsem.

– Szerinted Darlene rendbe fog jönni?

Beckett a párnájának dőlve bólintott. Ilyen közelről a szeme a legsötétebb kék volt, mint az ég közvetlenül azelőtt, hogy felkel a nap.

– Te hogy vagy? – kérdeztem, még mindig a kezét melengetve. Meleg levegőt fújtam az ujjaira, s egy pillanatra sem vettem le róla a szememet.

– Már jobban – mondta halkan.

Egy apró mosoly játszott az ajkán, majd elhalványult. Az arca ezután teljesen bezárult, és csak döbbenten bámult rám. Mellettem feküdt, a kezét a kezemben tartva, de ő még mindig az éjszaka történtek hatása alatt volt. Odabújtam hozzá.

– Beszélj – kértem. – Mi jár a fejedben?

Még egy darabig csendben feküdt mellettem, a szemei az enyémet kutatták.

– Gondolkodtál már azon, Zelda, hogy szabad-e boldognak lenned?

Könnyek szöktek a szemembe.

– Igen – suttogtam. – Állandóan. Minden percben ezen agyalok.

A szemöldöke összerándult, és keze fejével végigsimított az arcomon.

– Utálom, hogy ezt mondod. Utálom, hogy nem tudom elvenni tőled ezt a fájdalmat.

– Én is – feleltem. – Hogy én se tudom tőled. Túl sokat cipelsz.

– Talán mindkettőnknek van elég – mondta. – De nem tudom, mit tehetnék ellene, vagy mi az, ami már túl sok lenne. Csak rád tudok gondolni, és arra, hogy hogyan csöppentél az elbaszott életembe, és hogyan tetted minden lehetséges módon jobbá.

Egyetlen könnycsepp szökött ki a szememből, és legurult az arcomon. Lesimította a hüvelykujjával, megrázta a fejét, aztán a hátára fordult, hogy a plafon vakolatán fekete villámként szerteágazó repedéseket bámulja.

– Jézusom, Zelda. Te sokkal többet érdemelnél ennél.

– Hogy érted, hogy ennél? – faggattam, és alig bírtam megtalálni a hangomat.

– Hát ennél – mutatott felfelé. – Ennél a hideg lakásnál, meg a rendőrséggel folytatott kihallgatásnál a drogdílerekről, és...

– Ne – állítottam le. – Ne akarj elüldözni magadtól. Én pont úgy rettegek, mint te.

Elfordította a fejét a plafon felől és rám nézett.

– Nem, te bátor vagy. Bátrabb vagy, mint bárki más, akit ismerek.

– Már hogy lennék az? Szarrá vagyok rémülve. Azt sem tudom, mit csinálok, vagy hogyan lehetnék javára bárkinek is. Béna vagyok a kapcsolatokban. Miről is beszélek? Soha nem volt még egy párkapcsolatom sem. Egyetlen igazi sem. Nem tudom, mit csinálok, és félek, hogy elszúrom. Félek a boldogságtól. Vagy talán pont az van, amit Darlene mondott. Azért félek, mert boldog vagyok.

– Komolyan, Zel? Boldog vagy?

A remény lángja gyúlt ki a szemében.

Most. Ebben a pillanatban. Vedd el.

Átmásztam rajta, rá, átkaroltam a derekát. Lehajoltam, hogy az arcunk centikre legyen csak egymástól. A hajam körénk omlott, kizárva mindent és mindenkit.

– Legyünk csak te meg én, és senki más – kértem. – Semmi múlt, semmi bűntudat, semmi Mrs. J vagy Rosemary. Csak te és én. Ne gondoljunk annyit a múltra vagy a jövőre. Ne gondolkodjunk, ne beszéljünk róla, és ne azon tűnődjünk, hogy vajon mit érdemlünk meg. Te mit szeretnél, Beckett? Akarsz engem?

Felnyúlt a hajam alá, tenyerébe fogta az arcomat.

– Istenem, bébi, hogyne akarnálak – felelte remegő hangon. – Annyira akarlak. Még sosem éreztem ilyet, és ez kurvára megrémít. Félek, hogy nem tudom megadni neked mindazt, amit érdemelnél.

– Már így is többet adtál nekem bárki másnál – suttogtam, miközben az ajkaim az övéhez értek. – Nem szeretném elcseszni. Sem a képregényt sem azt, hogy itt lakom.

– Te itt laksz – mondta hevesen. – Ez a te otthonod is.

– És ha valami rosszul sül el?

– Azt nem fogjuk hagyni – jelentette ki. – Túl sok vesztenivalónk lenne. Nem igaz?

Bólintottam, tudtam, hogy nem csak a képregényre vagy a lakásra célzott.

– Annyi minden köt össze bennünket – suttogtam szembesülve a közös dolgainkkal, hiszen félelmetes volt számomra belátni. Muszáj volt tudnom, hogy ő is ugyanígy érez.

A mosoly, ami felragyogott az arcán, gyönyörű volt, és több volt minden szónál.

– Igen, Zel. Pontosan. És én még ennél is többet szeretnék...

Lehúzott magához, és megcsókolt. Ez volt az életem eddigi legfinomabb, legédesebb csókja. Több volt, mint az újévi csók, több volt, mint bármelyik csók, amit valaha is kaptam. Több volt mindennél. Ígéretek voltak benne. Kimondatlan fogadalmak, hogy vigyázunk arra, amink van, arra, amit jelen pillanatban teremtünk, mert a mai este után már nem lesz visszaút.

Csókolóztunk, levegőért kapkodtunk és újra csókolóztunk. Áthúzta fején a pólóját, én pedig felültem, hogy lesegítsem róla, és tekintetem végigsimított a testén. Újabb forróság söpört végig rajtam attól, amit láttam.

– Jézusom, Beckett...

Fantasztikus teste volt – formás, sima, erős, szálkás izmokkal. Mindkét mellizmára egyforma tetoválás volt varrva, kicsik és hajszálra megegyeztek: egy átlós nyíl és egy vércsepp. Azonnal lehajtottam a fejem, hogy megcsókoljam őket, mintha azzal képes lennék begyógyítani a sebet, amit jelképeztek.

Beckett ismét felém nyúlt, és a számat az övéhez húzta. Csókolóztunk, simogattuk egymást. Az érintése most már meleg volt, a szája pedig forró az ajkaimon. Rajta ülve megéreztem az erekcióját, és a csípőm ösztönösen feszült neki, megtámaszkodtam a feje mellett, mikor a csókunk sürgetővé vált. Téptük, haraptuk egymást.

Beckett keze a hajamba túrt, és marokra fogta. Finoman húzni kezdte, felkínálva védtelenül hagyott nyakamat a szájának. A lélegzetem is elakadt, ahogy szívogatta és nyalogatta a vékony, érzékeny bőrt, miközben a csípőjével az enyém alatt kezdett mozogni. Leharcoltam magamról a pólómat, és elhajítottam, csupasz melleim szabadon ugráltak előtte.

– Ó, Istenem, bébi – nyögött fel, és a szemeivel fel tudott volna falni. – Sejtettem, hogy gyönyörű leszel, de Jézusom, Zelda...

A szavai nyomán újabb forróság öntött el, a vágy, hogy az övé legyek, teljesen beindított. A hátamra fordított, és fölém hajolt. Éreztem, ahogy erekciója a combjaim között szinte kilyukasztja a cicanadrágomat. A hátam ívbe feszült, a csípőm megbillent, odakínáltam magam neki.

A melleimmel ismerkedett, az egyiket a tenyerébe fogta, míg a szája a másikon dolgozott, harapdálta és szívogatta annak megkeményedett bimbóját. A szám elnyílt, esztelen vágyakozó nyögés tört elő belőlem, és ujjaim a hajába gabalyodtak.

– Beckett – lihegtem. – Kérlek.

Nem is tudtam, hogy mit kérjek. Bármit. Még több csókot. Több érintést. Hogy érezzem a testét magamon és magamban – Istenem, még soha nem vágytam ennyire egy férfit magamba fogadni, mint abban a pillanatban.

– Minden porcikádat akarom – suttogta, és szavait a szenvedély járta át.

Négykézlábra tolta magát, és ráhajolt a számra. Egy csók, ami csupa nyelv és fog volt, és egy mélyen a mellkasából előtörő morgás. A keze a derekamra csúszott, hogy lehúzza rólam a nadrágom. Félretoltam a kezét, és felültem, hogy magam csináljam, miközben ő megszabadult a boxerétől.

Bámultam.

– Atyaég...

Nem bírtam mást kinyögni. A látványa, ahogy ágaskodva és készen állt, kiürítette az elmémet, nem hagyott mást, csak sürgető vágyakozást. Végignézett a meztelen testemen, szemei elsötétültek, és mohóvá váltak, és én még sosem éreztem magam ennyire gyönyörűnek.

Egyszerre nyúltunk egymás felé, a karja körém fonódott, a szánk csókban egyesült. Megragadtam a vállát, kétségbeesetten vájtam a bőrébe a körmöm, és visszazuhantunk a matracra, én a hátamon, Beckett pedig fölöttem. A könyökére támaszkodva újra és újra megcsókolt. Belesüppedtem az ágyba, feloldódtam a súlya alatt, végre teljesen meztelenül.

Karjaimat a nyaka köré fontam, és belesuttogtam egyenesen a fülébe.

– Most, Beckett – könyörögtem, hiszen majd’ eszemet vesztettem már a vágyakozástól. – Úristen, gyere. Szükségem van rád.

A torkomból a megkönnyebbülés sóhaja és az extázis nyögése tört elő, ahogy lassan belém csúszott. Hatalmas volt és kemény, mégis finom és gyengéd, és minden, ami Beckett volt. Addig tolta magát előre bennem, amíg a csípője hozzá nem ért az enyémhez, és arcát a nyakamba temette.

Egy fél lélegzetvételnyi ideig így maradtunk mozdulatlanul. Egész testemmel körbefontam, éreztem őt magamban. Mint semmit és senki mást ezelőtt. Éreztem tökéletes teste súlyát. Teljesen eggyé váltunk. Tudtam, hogy soha senki mást nem fogok úgy kívánni, mint Beckett Copelandet.

– Jézusom, Zel – nyögte és éreztem forró leheletét a nyakamon. – Mit művelsz te velem?

Felemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen. A keze az arcomra simult. Az övé voltam. Minden tekintetben. Ő pedig az enyém. Abból az egy szívdobbanásból tudtam, hogy ő is így érzi, amikor a legszebb mosoly suhant át az ajkán, mielőtt megcsókolt. Egy újabb néma eskü. Egy biztosíték arra, hogy semmi bajom nem eshet.

A csókok elmélyültek, a testünk újra felizzott. Először lassan kezdett el mozogni bennem, kiélvezte a feszes forróságot, amely fogva tartotta, aztán újra olyan mélyre hatolt, amilyen mélyre csak tudott. A lélegzetem is neki adtam. A sóhajaimat szívta be, majd visszaadta. Elvett és adott. Keményen és gyorsan. Belekapaszkodtam erőtől duzzadó testébe, amely fölöttem és bennem volt, mígnem a legmagasabb csúcsra vitt, és ott tartott egy szívdobbanásig.

Aztán még egyig.

– Beckett – mondtam ki a nevét az utolsó lélegzetemmel, ennyi volt minden, ami belőlem maradt, miközben a testem görcsbe rándult, olyan eksztázis béklyójába kötve, amiről gondolni sem mertem volna, hogy létezik.

Ekkor felsírtam. A nevét kiáltottam, és azt, hogy „igen”, hiszen másra már nem voltam képes. Ez volt minden, amit akartam. Igent mondani mindenre, ami ő volt, és mi voltunk, és a közös életünk, ami aznap reggel, amikor a nap felkelt, elkezdődött.

Megremegtem, ahogy az orgazmus végigsöpört rajtam, de nem engedtem el őt. Szorosan tartottam, a csípőjét az enyémhez húztam. Egyik kezével lenyúlt kettőnk közé, megmarkolta a csípőmet, hogy még mélyebbre tolja magát bennem, keményen és könyörtelenül döfte magát belém. A saját felszabadulása pillanatokkal később jött el. Gyönyörű arca eltorzult valami olyasmitől, ami közelebb állt a fájdalomhoz, mint az élvezethez. Aztán összerogyott, arcát ismét a nyakamba temetve, a vállamba nyögött, ahogy elélvezett. Teste még egyszer utoljára megremegett, aztán mozdulatlanná vált.

– Zel – mormolta.

– Tudom – feleltem, és betakartam őt ölelő karjaimmal és lábaimmal. Forró bőr simult a forró bőrhöz. Odakint üvöltött a szél és rázta az ablak üvegét, de odabent ott voltunk egymásnak. És ha mi ketten együtt voltunk, a hidegnek egyáltalán nem volt hatalma felettünk.

 

Zelda

Január 1.

Nem tudtam elaludni.

Még soha életemben nem éreztem a testemet ennyire kielégültnek, nehéznek és élőnek, de az elmém őrölt tovább. A Darlene-ért való aggódás folyton a felszínre tört, keveredve a bűntudattal, amiért az ő éjszakája az enyémmel szöges ellentétben állt.

Felemeltem a fejemet Beckett válláról. A meghittség átjárta az ágyat, a bőrünket, a köztünk lévő teret. Mélyen aludt, helyes arcán nem volt nyoma sem aggódásnak, sem fájdalomnak. Elmosolyodtam, és észrevettem a bal bicepszére égetett sebhelyet – egy durva kört, rajta egy X-szel. Gondoltam, hogy ez egy újabb emlék lehet a börtönből.

– Az én rosszfiúm – suttogtam, és újra rácsodálkoztam, hiszen mindig biztonságban éreztem magam mellette. De most, hogy meztelenül feküdtem az ágyában, még élénkebben tudatába kerültem ennek.

Még soha nem éreztem ehhez hasonlót sem. És tudtam: ezután sem fogok.

Azzal a maroknyi sráccal, akikkel eddig együtt jártam, a szex természetes volt. Elég sokáig lógtam egy sráccal ahhoz, hogy úgy érezzem, ideje lenne lefeküdnöm vele, és végül is megtettük. És minden alkalommal mindössze csak egy töredékét reméltem annak, amit most Beckett-tel éltem át.

Fogalmam sem volt róla, hogy a szex lehet ilyen is. Soha nem hittem volna, hogy egyszerre érezhetem magam megbecsültnek és kívánatosnak. Hogy a szex lehet durva és nyers, mégis felemelő. Beckett szenvedélye és vágya a legragyogóbb színek vibráló foltjaivá váltak, míg a szemeiben lévő szelíd csillogás elárulta, mi lakozik a szívében – ugyanaz, ami az én szívemre is rajzolva volt, kitörölhetetlenül.

A történtek után Beckett úgy ölelt magához, mintha soha nem akarna elengedni. Addig csókolt, amíg a kimerültségtől álomba nem zuhant. Még akkor is csak ölelt.

Visszafeküdtem a vállára, és ismét próbáltam elaludni. Nem jártam szerencsével. Még vagy egy órát feküdtem ébren, amíg Beckett felébredt, felkelt, és óvatosan, hogy fel ne ébresszen, kilopakodott a fürdőszobába.

Az ajtó bezárult mögötte. Mivel észrevette, hogy tiszta a terep, a régi védekező mechanizmusom előmászott a rejtekéből. Beckettnek szüksége volt rá, hogy elbújjon előlem? Lehet... tér kellett neki? Talán túl soknak tartotta, hogy visszabújjon és megöleljen, amit tapasztalatom szerint oly sok férfi utált?

A fürdőszobaajtó a következő pillanatban kinyílt. Beckett visszamászott az ágyba. Magához húzott, a rám csimpaszkodott, hogy az arcom a nyakához simuljon. Tíz másodperc alatt az összes érzékszervem fölött átvette az uralmat. A bőrének meleg, tiszta illata, amely az izzadság halvány, sós árnyalatával keveredett. Édes lélegzetét az arcomon éreztem.

Ettől a pillanattól fogva nem kezeltem szégyenlősen az érzéseimet. Nem hagytam, hogy nevetséges falak emelkedjenek körém minden alkalommal, amikor a legkisebb mértékben is úgy éreztem, sebezhető vagyok.

Ehelyett átkaroltam és teljes bizalmat szavaztam neki. A lábamat áttettem a csípőjén, és úgy fonódtunk össze, mint az indák. Valahogy megéreztem, hogy elmosolyodik.

– Bejössz velem reggel a kórházba? – kérdezte.

– Hát persze. Alig várom, hogy lássam Darlene-t.

A keze végigsimított a hajamon.

– Köszönöm.

– Micsodát?

– Hogy itt vagy nekem – felelte. – Hogy nem hagysz magamra. Hogy mellettem állsz, miközben épp valami ronda és nehéz dologgal kell szembenéznem. Tudom, hogy ő a te barátod is, de én már csináltam ilyet, és sosem volt egyszerű.

– Ott leszek veled – hajtottam homlokomat a kulcscsontjára, megfogtam a kezét, és megszorítottam. – Mostantól kezdve ott leszek.

 

Amikor másnap reggel megérkeztünk a New York-i Presbiteriánus kórházba, Darlene családja már ott volt. Az édesanyjának és a nővérének ugyanolyan barna, göndör haja volt, mint a lánynak, erősen ki voltak festve és hatalmas ékszerekkel hívták fel magukra a figyelmet. Az apja szolid megjelenésű férfi volt, intenzív szürke szemekkel. Miközben a nők egymás mellett álltak és beszélgettek, észrevettem, hogy a férfi elkülönül tőlük, kezét az ölében összekulcsolta, száját összeszorította.

Heidi, Wes és Nigel együtt jöttek ki Darlene szobájából.

– Hogy van? – érdeklődött Beckett.

– Nem jól – közölte Wes. – Fizikailag rendben van, de a felügyelőtisztjének reggel az első útja ide vezetett. Próbaidő-hosszabbítást és elvonót fog javasolni a bírónak, és valahogy nem az volt az érzésem, hogy bárkit is le akarna beszélni, ha újra rács mögé akarnák dugni, ha arra kerülne a sor.

Beckett megdörzsölte az állán lévő borostát.

– A francba.

– Igen, Darlene eléggé kikészült emiatt – mondta Nigel. – Ráadásul nyoma sincs annak a seggfej Kyle-nak.

Beckett és én beléptünk Darlene szobájába. Sápadtan feküdt a kórházi lepedőkön, és a jobb karjából tűk és csövek álltak ki, amelyeken át egy átlátszó műanyag zacskóból lassan csöpögött az infúzió, amely az ágya fölött lógott.

Kiüresedett arccal bámult kifelé az ablakon, ránk sem nézett, amikor beléptünk.

– Szia – köszönt Beckett halkan, és leült mellé az ágy egyik oldalára.

A lány fáradtan megcsóválta a fejét, mintha fájna ránézni.

Átmentem a másik oldalára, és megfogtam a kezét. Sírni kezdett, majd gyengén belém kapaszkodott, könnyei a vállamat áztatták.

– Folyton ezt teszem magammal – zokogta. – Folyton elcseszem a saját életemet.

– Minden rendben lesz, Dar – nyugtatgattam, leültem a matrac szélére, és hagytam, hogy rám támaszkodjon.

– De biztos? – kérdezte Darlene és megtörölte a szemét. – Csak fogalmam sincs, hogyan birkózzak meg másképp a dologgal, tudod? Amikor Kyle elment, úgy éreztem, hogy a nagy üresség visszatért, és valamivel ki kellett töltenem.

– Amit most elmondtál, az minden egyes emberre igaz ezen a bolygón – feleltem. – Mindannyiunknak ki kell töltenünk az ürességet valamivel – söpörtem ki egy hajtincset az arcából. – Te történetesen egy erősen addiktív illegális anyagot választottál erre.

Darlene kicsit elnevette magát, és először nézett rá Beckettre. Az arca megnyúlt, és a szeme ismét megtelt könnyel.

– Ó, Becks – szólította meg, és a férfi kezéért nyúlt. – Annyira sajnálom.

– Nincs miért bocsánatot kérned – felelte Beckett.

– Persze, tudom, de te mindig olyan jó és erős tudtál maradni.

– Nem voltam sem jó, sem erős – vallotta be a fiú. – Egyszerűen csak tettem, amit kellett. Lehet, hogy nem drogoztam, de ugyanúgy zsibbasztva tartottam magam – Beckett tekintete az enyémbe fúródott. – Egészen a közelmúltig. Ha semmit sem kockáztatsz, akkor nem is lesz semmid. Bátor vagy, Darlene. Ezt soha ne felejtsd el.

Darlene még egy kicsit sírt, aztán megtörölte a szemét. A barátai és a családja jöttek-mentek, ahogy a látogatási idő a végéhez közeledett. Aztán jött a nővér is, hogy mindenkit hazazavarjon, de én még maradtam. Megszorítottam Beckett kezét, lábujjhegyre álltam és adtam neki egy puszit.

– Mindjárt jövök. Adj egy percet.

Darlene végignézte a jelenetet, és mosoly ült ki az arcára, még akkor is, mikor újra könnyben úszott a szeme.

– Ti ketten...?

Bólintottam, és visszaültem az ágya mellé.

– Istenem, annyira örülök nektek. Mindkettőtöknek. Mindig is reménykedtem benne, hogy Becksnek is jár a boldogság. Nekem viszont nem. Még akkor sem, ha nem volnék reménytelen drogfüggő.

– Nem vagy reménytelen – vitatkoztam. – És bár lehet, hogy drogfüggő vagy, de nem csupán csak ennyi.

– Ezt majd próbáld elmagyarázni a felügyelőtisztemnek – felelte Darlene. – Vagy az apámnak. Annyiszor csalódnia kellett már bennem. De hogyan is ne kellett volna? Nézz csak rám – mutatott körbe a kórtermen, majd a karjából kiálló csövekre.

– Rád néztem, Darlene – közöltem, és az ölembe húztam a táskámat. – Művészként az a dolgom, hogy figyeljem az embereket, és mivel ebben én képviselem a művészet legmagasabb fokát, az, ahogyan én látom a világot, az az abszolút igazság.

Egy apró mosoly jelent meg Darlene szája sarkában.

– Ó, tényleg?

– Száz százalék – mondtam, a hangom elcsuklott. Elővettem egy darab papírt a táskámból, és felé nyújtottam.

– Ez vagy te, Darlene.

Darlene átvette a vázlatot, amit hetek óta csiszolgattam. Egyszerre emelte fel mindkét kezével, mintha valami törékeny dolog lenne. A rajz róla készült a metrón, aznap, amikor a karácsonyi füzérsort vásároltuk. Karjával az oldalát fogva, széles mosollyal, ragyogó és tiszta szemmel.

– Zel – suttogta.

Éreztem, hogy mindjárt elszorul a torkom.

– Ez vagy te. Oké?

Darlene bólintott, letörölte a könnyeket az arcáról, és sóhajtott egy nagyot.

– Oké – felelte. – Szeretlek.

– Én is szeretlek – majd gyorsan megölelgettem, aztán szedelőzködni kezdtem.

Kopogás hallatszott az ajtón. Kinyílt, és egy fiatal, szőke srác, akinek tetoválások tarkították a nyakát, dugta be rajta a fejét. Egy csokor rózsaszín rózsát tartott a kezében.

Darlene szeme tágra nyílt.

– Kyle?

– Tudom, hogy elkéstem – mondta, miközben a kórterembe lépett. – A nővérek ki akarnak rúgni, de muszáj volt bejönnöm. Jézusom, Darlene, jól vagy? Nem tudtam, hol keresselek.

Felálltam, és vállamra vettem a táskámat.

– Magatokra hagylak titeket...

– Nem. Maradj csak – kérte Darlene, le sem véve a szemét Kyle-ról. – Te meg mit keresel itt?

A srác összevonta a szemöldökét.

– Meglátogatlak.

– De hát szakítottunk – emlékeztette Darlene recsegő hangon.

– Mi szakítottunk? – torzult el Kyle arca a tanácstalanságtól. – Szívem, összevesztünk. Simán csak veszekedtünk. Néha megesik az ilyesmi, nem igaz?

– De te faképnél hagytál csak úgy – közölte Darlene. – Azt hittem, sosem látlak többé.

Hátráltam, és Kyle elfoglalta a helyemet. Szerettem volna meghagyni nekik ezt a pillanatot, de még nem bíztam teljesen Kyle-ban vagy az alteregójában. Mégis, az aggodalom az arcán őszintének tűnt. Szájához emelte Darlene kezét, az ujjait az ajkához szorította.

– Frusztrált lettem, babám. Azért jöttem el, hogy levegőhöz jussak, ezt már említettem neked.

Darlene félrenézett.

– Tudom – mondta halkan. – Nem először hallom ezt, de... Soha senki nem jött még vissza.

Kyle megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és megsimogatta a lány arcát. – Sajnálom, babám. Annyira sajnálom...

Kisurrantam az ajtón. Kint a folyosón nekitámaszkodtam Darlene szobája ajtajának, és kifújtam magam.

– Szétrúgtad a seggét? – kérdezte Nigel. – Kislisszolt a kezeim közül az a kis görény, mielőtt én tettem volna meg.

Elnevettem magam és megtöröltem a szemem.

– Dehogy, nem volt rá szükség. Minden rendben van.

Beckett zavart pillantást vetett rám, amikor odaléptem hozzá, és megfogtam a kezét.

Felmosolyogtam rá.

– Majd elmesélem, ha hazaértünk.

 

III. rész

Fordította: Shyra & Jane

„Azokat a dolgokat, amelyeket a természet megtagadott az emberi szem számára, Ő feltárta a lélek szeme elŐtt.”

– Ovidius

 

 

Fordította: Shyra

 

Beckett

Január 12.

A téli reggeli nap aranylóan sütött végig az íróasztalunkon, miközben véglegesítettük a játszótéri panelt. Ebben Kira és Ryder megkímélte legújabb célpontja életét. Zelda úgy döntött, hogy némi humorral fűszerezi a dolgot, és otthagyja a rendőrségnek a hinta láncaiba csavart fickót, hogy megtalálják. Ezt a humort jó jelnek vettem.

– Kérdezhetek valamit?

– Épp most tetted meg – mondta Zelda.

– Hadd fogalmazzam újra: kérdezhetek valamit anélkül, hogy kiakadnál rám?

– Lehetetlen előre tudni – húzta össze a szemét a szemüvege mögött. – Miért? Valami hülyeséget akarsz mondani, amit csak egy pasi mondana?

– Valószínűleg.

Felnevetett. – Olyan rohadtul aranyos vagy, hogy akár meg is úszhatod. Csak rajta.

– Miért olyan szigorú Kira frizurája? – Megkocogtattam az ujjammal hősnőnk borotvaéles fekete frizuráját. – Úgy néz ki, mintha üveget tudna vágni azzal a frufruval.

– Mert vagány. Nulla hiúsága van. Nincs szüksége hajra, ami mögé elbújhat, és végképp nincs szüksége arra, hogy útban legyen, miközben a rosszfiúkkal harcol – mondta Zelda a homlokát ráncolva. – Nem tetszik?

Odanyúltam, és végigsimítottam Zelda hosszú, selymes hajának egy tincsét az ujjaimon. – Nekem a te hajad jobban tetszik.

– Igen, de én nem Kira vagyok, ahogy már megállapítottuk.

– Igen, megállapítottuk.

– Ő határozottan nem a hasonmásom.

– Persze, hogy nem.

– És Ryder határozottan nem egy szerelmi szál.

– Határozottan nem. – Előrehajoltam és megcsókoltam.

Kurvára imádtam, hogy ezt megtehettem. Hogy megérinthetem, és megcsókolhatom, és összegabalyodva aludhatok vele. A felfújható matracot elajándékoztuk a Goodwillnek, és most Zelda minden éjjel a karjaimban aludt. Együtt védekeztünk a hideg ellen – általában úgy, hogy saját magunknak teremtettünk meleget, ami reggelig tartott.

Zelda szája édes, meleg és nedves lett, a nyelve végigcsúszott az enyémen. Kellemes feszülést éreztem az ágyékomban, amikor a csók azzal fenyegetett, hogy szexbe fordul, ami gyakran megtörtént. De az íróasztal sarkában megcsörrent a telefonja. Homlokát ráncolva nézte a képernyőn megjelenő számot.

– Ezt nem ismerem fel. – Megnyomta a zöld gombot. – Halló? – Egy másodperc múlva lassan megszólalt. – Ó, szia Iris.

Fogalmam sem volt, ki volt Iris. Visszamentem a munkámhoz, félig-meddig hallgatva, ahogy Zelda elmagyarázott néhány új koncepciót, a képregényben. Ryder megjelenését, és Anya ellentmondásos küzdelmét, hogy összeegyeztesse a bosszúvágyát a béke iránti igényével.

Lehajtottam a fejem, és óvatosan betűztem a játszótéri panelt, hiszen ez lett volna a vége. Néhány tollvonással megjelent egy szó. Először, amikor az egyik perverz megkérdezte: – Anya, élhetek? Kira azt válaszolta: igen. Elmosolyodtam magamban, és letettem a tollat, éppen akkor, amikor Zelda tágra nyílt szemmel megragadta a karomat.

– Egy hét múlva?

A körmei a pulóveremen keresztül a karomba vájtak, elég erősen ahhoz, hogy összerezzenjek. Ahhoz képest, hogy ilyen kicsi keze volt, vadul erős volt a szorítása.

– Még nincs kész – mondta a telefonba. – Még nincs vége. – Újabb szünet, majd: – Oké. Oké. Nem, ez jól hangzik. Akkor majd találkozunk. Köszönöm. Köszönöm szépen.

Letette a telefont, és rám meredt. – Tudod, hogy ki volt az?

– Iris volt az – mondtam. – Egy hét múlva találkozunk vele.

 

Zelda megpaskolta a karomat. – Iris volt az a Blackstar Kiadótól. Egy hét múlva találkozunk vele, két másik szerkesztővel és a beszerzési menedzserrel együtt.

Kikerekedett a szemem. – Nem mondod?

– Iris az az asszisztens, aki azt mondta, hogy javítsam át, és próbáljam meg újra. Az első, novemberi bemutatkozásom óta ő dicsérte nekik a projektet. Felcsigázta őket, hogy lássák az átdolgozásokat. Vagy talán csak szomjaznak a friss vérre.

– Szent szar – mondtam. – Ez lehet az, bébi. A nagy áttörésed.

– A mi nagy áttörésünk – mondta. – Az Anya, szabad? most már közös. Szent szar, nézz rám – mutatta remegő kezeit. Megfogtam az egyiket és megcsókoltam. Aztán megcsókoltam őt.

– Ünnepelnünk kell.

– Nem ünnepelhetünk – mondta. – Túl sok dolgunk van. Nincs még befejezésünk.

– Akkor egy nem ünnepi ünneplés. Elviszlek valahova.

– Tényleg? – A zöld szemei felcsillantak. – Tudod, hogy valójában még nem is randiztunk igazán.

– Ezt ma helyrehozzuk.

– Hova viszel el? Remélem, valami meleg helyre.

Jó kérdés.

Igazából fogalmam sem volt, hogy hova vigyem. Amíg Zelda zuhanyozott, én felpattintottam a laptopomat, és rákerestem a Google-ban a "meleg", "romantikus" és "New York télen" kifejezésekre. Imádkoztam, hogy valami távolról is elfogadhatót találjak, ami nem jár azzal, hogy felvegyek egy kis kölcsönt. Az első keresési találat elborította az agyamat, és kételkedni kezdtem a véletlenek létezésében.

Zelda és én téli öltözékbe bújtunk, és a Fulton Street-i metróra szálltunk Manhattanbe, majd a C vonalon az Upper West Side-ra. A Central Park fehérre fagyott, a fák hóba borultak a nehéz, szürke égbolt alatt. A kora délutáni hidegben gyalogoltunk néhány háztömböt a 79. utcáig. Zelda szemügyre vette az előttünk álló hatalmas épületet, amelynek fenséges oszlopai egy hatalmas, boltíves bejáratot kereteztek.

– Az Amerikai Természettudományi Múzeum – mondta.

– Nem rajongsz érte?

– Nem, nem – mondta. – Én csak... nem számítottam múzeumra az első randinkon.

Beleharaptam az arcomba, és visszafojtottam a nevetést. – Ez tetszeni fog neked. Éppen most van egy kiállításuk: ősi maja földminták. Már alig vártam, hogy megnézhessem.

– Földminták.

Kikerekedett a szemem. – Uh, igen. Ez a föld több száz éves. A barna különböző árnyalatai, meg minden.

Még egy pillanatig bámult rám, aztán karon vágott. – Akkora szarzsák vagy.

– Valószínűleg némelyikükben van is szar – mondtam, miközben felmásztunk a lépcsőn. – Ősi szar, amit ősi tehenekből pottyantak ki.

A szemét forgatta és hagyta, hogy kézen fogva vezessem be a múzeumban. Megálltam egy galéria előtt, és figyeltem, ahogy a szemei ellágyulnak, ahogy elolvassa a kiállítóterem feletti feliratot.

– A Pillangó-konzervatórium – mondta, és egy apró mosoly táncolt az ajkán.

– Majd máskor meglátogatjuk a földet – mondtam, és beljebb húztam.

Levettük a kabátjainkat, sáljainkat és sapkáinkat, és felakasztottuk őket a kampókra. Aztán beléptünk egy trópusi paradicsomba.

– Ó, Istenem – mondta Zelda. – Harminc fok lehet itt bent.

Egy kapun léptünk át, New Yorkból az Amazonasra. Élénkzöld páfrányok, széles levelű növények és színes virágokkal borított fák között sétáltunk.

És mindenütt pillangók.

A levegő sűrű volt tőlük. Mindenféle színű, különböző méretű és formájú pillangók. Levélről levélre szálltak, a virágok vagy a fák ágairól lelógó kis cukros víztartó tálcák körül zsúfolódtak és tolongtak.

– Maradj nyugton – mondta Zelda, és megkocogtatta a vállamat. – Ne mozdulj, csak fordítsd el a fejed.

Ránéztem, és egy pillangó pihent két hüvelyknyire az államtól, szárnyainak ragyogó kékjét fekete szegélyezte. Kinyitotta és becsukta a szárnyát, majd felszállt, hogy eltűnjön a zöldellő növényzetben.

– Jobb, mint a föld – kérdeztem.

Zelda figyelte, ahogy egy monarch pillangó leszáll a csuklójára. – A valaha volt legjobb randi – mondta.

Lehajoltam, hogy megcsókoljam, és a szája édes és meleg volt. Ott csókoltam meg az esőerdőben, ahelyett, hogy New York téli betonja vette volna körül, és úgy éreztem, mintha szabadon mehetnék bárhová.

Bárhol szerethetem őt...

Majdnem egy órát maradtunk, aztán vacsoráztunk a Smith-ben. Egy kis faasztalnál ültünk, az ipari fények melegen csillogtak a fehér metrócsempén. Zelda lazacot és rizst evett, én pedig marinált garnélarákot. Utána elvittem egy múzeumba, ami inkább az ő ízlése volt: (le) poisson rouge, a Midtownban.

– Na, erről beszélek – mondta, a karomat szorongatva, és felemelkedve csókot nyomott az arcomra. – Jól csináltad, Copeland.

A (le) poisson rouge egy eklektikus multimédiamúzeum és koktélbár volt. Gin-tonikot kortyolgattunk egy sötét, elektromos fényekkel és dübörgő techno zenével teli teremben, aztán elindultunk a kiállításra.

Az aktuális kiállítás címe "Juxtapose" volt. A galériában hatalmas fekete-fehér fotók sorakoztak a város hajléktalanjairól, akiket a rikító reklámok előtt ülve, aludva vagy koldulva kaptak lencsevégre. Az emberek fekete-fehérek voltak, míg a reklámok teljes technicolorban pompáztak.

Az egyik fotón egy hullafáradtnak tűnő anya volt látható, aki egy sikoltozó gyermeket tartott az ölében, miközben a buszra várt. Mögötte, a buszmegálló falán egy lehetetlenül fitt sportolónő ugrott át egy akadályt. Egy másik képen egy vak férfi egy kávésbögréből árult ceruzát, míg mögötte egy reklám arra buzdította a felhasználókat, hogy frissítsék okostelefonjukat a legújabb dizájnra.

– Ez hihetetlen – mondta Zelda, miközben a hangszórókból hallatszó hangokat túl kellett kiabálnia. Az egyik oldalon különböző reklámok harsogtak. A másikról síró gyerekek és aprópénzt kérő emberek.

– Elképesztő, nem igaz? – mondta, amikor elhagytuk a kiállítást. – Hogy mennyi egyenlőtlenség van a világban. Annyi szép és annyi szívszorító dolog él egymás mellett.

Megérintettem az arcát. – Aztán ott vannak azok, akik valami csúnyát, hideget és apróságot vesznek, és gyönyörűvé teszik. – Közel hajoltam a füléhez. – Emlékszel, mit mondtam neked karácsony éjjelén?

– Mondtam, hogy emlékezni fogok – mondta. – Azt mondtad, hogy a lakást otthonnak érzed, mert én tettem azzá. A fényekkel, a növényekkel és a szőnyeggel.

– Ezt mondtam. De tévedtem.

– Tévedtél?

– Igen, bébi, tévedtem. Nem te tetted otthonná, Zelda. Te vagy az otthonom. Ahol te vagy, az az otthonom.

Hallottam, hogy elakad a lélegzete, és a szemei úgy rebbentek, mint egy pillangó szárnyai. – A világ legnagyobb balfácánjává teszel, Copeland. Vagy ez, vagy csak azt akarod elérni, hogy az ágyadba kerüljek.

– A második – mondtam automatikusan. – Működött?

Elvigyorodott, és lábujjhegyre állt, hogy forrón a fülembe suttogjon. – A pokolba is, igen.

A metróút száz óráig tartott. Aztán még száz kilométernek tűnt, mire végre a bejárati ajtónál voltunk. Alig tudtam a kulcsot a zárba dugni. Az ajtó becsapódott mögöttünk, és Zelda máris a karjaimban volt.

Keményen a falhoz szorítottam, majd felemeltem, hogy jobban megcsókolhassam. Nem tudtam betelni a csókolózással. Édes és fűszeres íze volt ennek a tüzes nőnek, akinek mérföldnyi mélységű szíve volt.

Zelda a derekam köré fonta a lábait, a karjait a nyakam köré, és visszacsókolt, a vágy szexi kis hangjait kiadva a szájunk minden egyes nyalása és harapása között.

Magamhoz emeltem, és letettem az ágy mellé, elengedtem elég ideig ahhoz, hogy levegyem a kabátomat és az ingemet. Lerúgtam a csizmámat, míg Zelda levette puha fekete pulóverét. A haja selyemként simult a válla sápadt bőrére és a melltartóba bújtatott melleire.

– Bassza meg, Zelda – morogtam. Letéptem a szoknyáját, és letérdeltem, hogy a számat a bugyijára szorítsam.

– Beckett, ó, Istenem... Várj. – A kezei a vállamat szorították. – Ne, szükségem van rád. Szükségem van rád most...

Lefejtettem a bugyiját, és újra felemeltem, térdelve vittem a matrac fölé, hogy a fejtámlához szoríthassam. A lábai ismét körém fonódtak, magamhoz húzva. Egy sima lökés, és belesüllyedtem a szoros melegébe.

– Jézusom, Zel. Olyan jó érzés.

Szorosan a derekam köré zárta a lábait. – Ezt – lihegte. – Semmi más. Csak ezt akarom.

A testem az övével együtt kezdett mozogni. Megragadtam a fejtámlát, miközben belé hatoltam, rövid, kétségbeesett simogatásokkal csókoltam, amíg a nyakamba nem harapott, és a bőrömbe nem sikoltotta az orgazmusát.

A fájdalom apró harapása végigszaladt a gerincemen, és lángra lobbantotta az addig épülő gyönyört. Keményebben élveztem el, mint valaha életemben, mindent odaadtam neki, és reszkettem a felszabadulástól. Térdre rogytam, és ott tartottam, még mindig benne, kezeim felcsúsztak a hátán lévő izzadt selymes bőrén, hogy belegabalyodjanak a hajába.

Ezt, gondoltam, gondolataim az övét visszhangozták.

Őt. Ő és senki más, soha többé.