28 - 29 - 30. fejezet

 

Fordította: Shyra

 

Zelda

Január 15.

A munkám fölé hajoltam, óvatosan az utolsó simításokat végeztem a játszótéri panelon. Árnyékoltam az árnyékot, apró részleteket adtam hozzá. A láncra vert perverz kabátjára tűzött cetlit. A félelmet, ami az arcán tükröződött.

Az elmúlt napokban gyönyörűen folyt a munka. Beckettnek megvolt a módszere arra, hogy beleássa magát a történet és a szereplők dinamikájába. Kevés szóval is sokat mondott; ez olyasmi, amit én soha nem tudnék megtenni, de egy képregény terjedelmi korlátai miatt szükséges volt.

Elgondolkodtatott a Mrs. J-nek írt levelein, vajon miről beszélhetett. Tudtam, hogy soha nem kérne tőle megbocsátást, de kíváncsi voltam, vajon írt-e az életéről. Vagy rólam.

Soha nem kérdezném meg. A levelek nagyon is magánjellegűek voltak. Egy darabka belőle, amit nem oszthattam meg vele. Mégis azt akartam, hogy ugyanolyan békét kapjon, mint amilyet ő adott nekem. Minden egyes elkészült rajzzal, minden egyes döntéssel, amit Kira hozott, közelebb éreztem magam ahhoz, hogy elérjek valamit, amiről nem is gondoltam volna, hogy lehetséges. Talán nem a békéhez. De a számvetéshez.

Borzasztóan kívántam, hogy ő is megtalálja ugyanezt.

Reggel tíz körül felhívtam Darlene-t. – Abszolút nem azért hívlak, hogy ellenőrizzem mi van veled.

Nevetett. – Mi újság?

– Ó, semmi. Hogy vagy?

– Remekül. Hála Roy Goodwinnak. Nem tudom, mit mondott neki Beckett, de beszélt a pártfogó felügyelőmmel, és azt hiszem, ez az egyetlen oka annak, hogy most nem vagyok újra börtönben.

– Roy egy kiváló ember.

– Ha már arról beszélünk, hogy próbálok rendes ember lenni, nem tudok sokáig beszélni. Hamarosan újabb megbeszélésre kell mennem. Naponta kettő, Zel.

– Nehéz?

– Az elején azt hittem, hogy túl sok, de elismerem, hogy tényleg segítenek.

– Ezt örömmel hallom, Dar.

– Kyle üdvözöl. Nos, nem igazán – tette hozzá kuncogva. – Dolgozik, de tudom, hogy megtenné, ha itt lenne. Csak azt akartam, hogy tudd, még mindig együtt vagyunk.

– Hát persze, hogy együtt vagytok. El van ragadtatva. Egész nap csak arra vágyik, hogy dugjon veled.

– Olyan rossz vagy.

Vigyorogtam. – Csak megkóstoltatom veled a saját főztöd.

– Ha már a dugásnál tartunk, hogy vagytok Becksszel?

– Ebbe belesétáltam, nem igaz? – Éreztem, hogy nevetséges pír borítja el az arcom. – Jól vagyunk. Dolgozik. Nekem szabadnapom van, mivel egy barátom miatt műszakot kellett cserélnem.

– Szar ügy. Kár, hogy nem tudott ő is ellógni.

– Igen – mondtam, és a tegnap estére gondoltam, és arra, ahogy Beckett az ujjaitól, az ajkától és a nyelvétől háromszor is elélveztem.

– Oké, mennem kell. Ha elkések a megbeszélésről, a pártfogó felügyelőm meg fog ölni.

– Majd később beszélünk, Dar.

Kimentem a konyhába, és főztem egy gyors ebédet egy grillezett sajtos szendvicsből és paradicsomlevesből. Éppen folytatni akartam a munkát a könyvön, amikor a mobilom egy sms-t jelzett.

Elmosolyodtam. Ő volt az. A szavak a szememből a mellkasomba vándoroltak, ahol melegséggel telepedtek meg a szívemben.

Hiányzol.

Túl boldog voltam ahhoz, hogy okoskodni akarjak.

Te is hiányzol – gépeltem vissza. Hogy megy a munka?

Lassan. Túl hideg van ahhoz, hogy itt üljek és várjak a munkára.

Szünet, majd egy újabb szöveg jelent meg: Valójában hazudtam. Nem csak hiányzol. Hanem akarlak. Nagyon.

A szívem megdobbant, miközben begépeltem a válaszomat. Tényleg?

Ma kétszer is majdnem rossz irányba fordultam. Nem tudok nem rád gondolni. És tegnap estére.

Tétován és gátlásosan az ajkamba haraptam. Beckett most már a barátom volt, nem igaz? Évek óta nem volt igazi barátom, már ha volt egyáltalán valaha. Voltak pasijaim, akikkel együtt lógtam, és néha szexeltem. De soha nem volt okom arra, hogy a barát vagy kapcsolat szót használjam. Egészen mostanáig.

Nem voltam jó ebben a barátnő dologban. De meg akartam próbálni.

Nagyon is.

Gyere haza, írtam.

Figyeltem a mozgó pontokat, amik jelezték, hogy gépel.

Még sosem léptem le a munkából.

A hüvelykujjaim repültek, a szívem egyre hevesebben vert. Megérdemled, hogy itt legyél.

Ne játssz az érzelmeimmel, asszony!

A régi énem bármilyen formában is szextingelt volna, zavarban érezte volna magát. Beckett barátnője azonban felvillanyozva érezte magát.

Akarod tudni, mi van rajtam most?

A válasz szinte azonnal jött. IGEN.

Nevettem. Micsoda pasi! Lenéztem a terjedelmes pulóveremre, a leggingsre és a zoknimra. A hajam kusza kontyba volt felhalmozva a fejem tetején. Tincsek hullottak ki belőle, de nem a szexi, zilált módon. Csak hanyagul. A radiátor már viselkedett, de még mindig túl hideg volt ahhoz, hogy félmeztelenül parádézzak.

De Beckettnek...

Az egyik pólódat viselem, és semmi mást.

Összerezzentem, amikor megnyomtam a küldés gombot, de az igazság az volt, hogy inkább beindultam, mint zavarba jöttem. Vártam a válaszát, biztos voltam benne, hogy ugratni fog, amiért ilyen közhelyes vagyok.

Felizgatsz.

Szent szar. Fehéren izzó borzongás futott át rajtam. Az ujjaim repültek. Gyere haza. Várok rád.

Rajtad lesz a szemüveged?

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy az üzenetei egyre rövidebbek lettek. Talán. Miért?

Mert amikor a szemüveged rajtad van, olyan kibaszott szexi vagy, hogy alig bírok uralkodni magamon.

Nekem sem volt könnyebb dolgom. Az ujjaim nem akartak együttműködni, amikor leütögettem a válaszomat.

Nem akarom, hogy uralkodj magadon.

Ezután nem érkezett több sms. Beckett visszafelé tartott hozzám. Legalább negyven percem volt, mire Manhattanből ideér, de azért siettem átöltözni, a saját szükségletem hajtott. Ami kis játéknak indult, az heves, kétségbeesett forrósággá változott a combjaim között.

Kimentem a fürdőszobába, hogy felfrissüljek és fogat mossak, aztán Beckett komódjához siettem, és addig turkáltam benne, amíg meg nem találtam egy egyszerű fekete pólóját. A zoknim kivételével meztelenre vetkőztem, és magamra húztam a pólóját. Annyira erős illata volt – a szél és a kölni, a szappanja és a bőre. Az orromhoz szorítottam a gallért, és mélyen belélegeztem, arra gondolva, mi lesz, ha Beckett hazajön.

Gyere haza, mondtam neki. Mert tudtam, hogy szereti ezeket a szavakat. Mert én voltam az otthona.

A hajam kibomlott a kusza kontyból, és kifésültem, hogy lágy hullámokban omoljon a vállam köré és a hátamra, aztán várni kezdtem. Megborzongott, de ezúttal nem a hidegtől. Alig éreztem. A vérem forró volt, ahogy vártam, hogy a barátom hazajöjjön hozzám.

Végül lépéseket hallottam a lépcsőfeljárón. Feltettem a szemüvegemet, felkaptam egy magazint, és a konyhapultnak dőltem, háttal a bejárati ajtónak. Ahogy a kulcs elfordult a zárban, nyugodtnak akartam látszani. Nyugodtnak tűntem. Pokolian lazának. Hátratoltam a csípőmet, és lustán lapozgattam, miközben Beckett pólóját a combomra húztam.

A cikkek és a fényes fotók összemosódtak színek és betűk kollázsává, amikor Beckett becsapta mögöttem az ajtót. Hátrafordítottam a fejem a vállam fölött, és hűvös pillantást vetettem rá a szemüvegem teteje felett.

Szent szar...

Úgy nézett ki, mint egy kibaszott isten. Vagy egy rocksztár, aki éppen most jött le a színpadról. A haja szélfútta volt, az arca piroslott a hidegtől. És a szemei... Istenem, a tekintete, ahogy végigsimított rajtam, lángra lobbantotta a bőrömet. Soha nem láttam még ilyen éhséget egy férfiban. Nem rám irányult. Küzdöttem, hogy a hangom a lehető legpuhább maradjon.

– Épp ideje – mondtam, és visszafordultam a magazinomhoz, alig ismertem magamra így. Kissé jobban meghajoltam.

A póló feljebb húzódott.

Éreztem a hűvös levegőt a csupasz combom hátulján és a lábam között.

Mögöttem Beckett kesztyűjének koppanása a padlón, a kabátja cipzárjának lehúzása, majd a léptei, ahogy felém lépked. Felkiáltottam, amikor a keze hozzám ért. A karja a derekam köré csúszott, a szája megtalálta a nyakam csupasz bőrét.

– Hideg a nadrágod. – Sikerült még mindig közömbösnek tűnnöm. – Vedd le.

Megtette, majd a szája ismét végigsiklott a nyakamon. Felnyögtem, a színjátékom darabokra hullott a nyakamon végigvonuló csókok és a kezek alatt, amelyek a testemet kutatták a pólója alatt.

Durván megpördített, és a száját egy elsöprő csókban az enyémre tapasztotta. Éreztem és ízleltem rajta a tél jeges csípősségét, de az arcának hűvös bőre azonnal felmelegedett, ahogy visszacsókoltam, a szám ugyanolyan követelőző volt, mint az övé. Éhes voltam. Fel akartam őt falni, a testembe kellett vennem minden lehetséges módon. Mindenféleképpen.

Térdre ereszkedtem, és lehúztam a nadrágja cipzárját. Ő felnyögött, ujjai a hajamba gabalyodtak, ahogy a számba vettem.

– Ó, bassza meg – mondta. – Olyan forró vagy...

Hallottam, hogy elakad a lélegzete, és tudtam, hogy engem figyel. Nem tudtam rávenni magam, hogy a szemébe nézzek, de elégedettséget éreztem, amikor a hajamban lévő keze megfeszült.

– Ezt művelted – mondta összeszorított fogakkal. – Abban a szemüvegben...

Ki akartam elégíteni, de túl mohó voltam. Még egyszer utoljára megsimogattam, aztán felálltam. Felhúzott, és durván megcsókolt, a szája mohó szükségletekkel marcangolta az enyémet. Aztán újra megfordított, a mellkasát a hátamhoz szorította, és a testemet a pulthoz szegezte az övével.

– Igen – suttogtam, majdnem nyöszörögve, miközben Beckett az egyik kezét az állam alá csúsztatta. A fejemet a csókjába fordította, miközben a másik keze a csípőmre csúszott, és magához húzott.

– Ezt akarod – mondta. Ez nem kérdés volt.

– Igen – mondtam újra, könyörögve. A hátam felé ívelt. – Kérlek...

Éreztem a forró leheletét a fülemen. – Tárd szét a lábaidat nekem, bébi.

A teste keményen az enyémhez simult, a keze követelőző és durva volt, és a parancsától tüzes nyalábok futottak végig a bőrömön. Azzal, hogy átadtam neki az irányítást, csak még erőteljesebbnek éreztem magam.

Azt tettem, amit mondott – buzgón, szemtelenül –,  és Beckett a nyakamba nyögött, amikor belém hatolt. Egy apró kiáltás hagyta el a torkomat a kemény vastagság és a forróság hatására. Még jobban bedőltem, és olyan mélyen magamba szívtam, amilyen mélyen csak tudtam. Beckett a bőrökbe harapott. A gyönyör és a fájdalom tökéletes egyensúlya elektromos lökéseket küldött végig a gerincemen, a mellkasomon keresztül a melleimig. A mellbimbóim sajogtak, amíg a keze az ingem alá nem csúszott, hogy megsimogassa őket. Hogy gyúrja, csípje és simogassa, miközben ki-be mozog bennem.

– Istenem, Beckett...

A csípője egyre erősebben, egyre gyorsabban őrlődött az enyémhez. A szükséglete olyan vad energia volt, amit éreztem, ahogy körülvesz és növekszik bennem, és őrjöngésbe kergeti az enyémet. Biztos voltam benne, hogy nem fog sokáig tartani. Nem érdekelt. A vágya beteljesített engem. Elbűvölt a testem iránti kétségbeesett vágya és mohósága. Éreztem minden érintését, minden lüktető lökését. A kezei lecsúsztak a csípőmre, a mozdulatai egyre intenzívebbek lettek, még akkor is, amikor a mellkasát szorosan a hátamhoz szorította. A pult szélébe kapaszkodtam az erőtől, és kitartottam.

– Gyere, Beckett – mondtam, lehunytam a szemem, éreztem, hogy közeledik a saját csúcspontom, de biztos voltam benne, hogy az ő felszabadulása közelebb van. – Tudom, hogy szükséged van rá. Istenem, annyira akarom, hogy elélvezz...

A válasza szinte morgás volt. – Először te.

Beckett elengedte egyik kezét a csípőmről, és előrecsúsztatta, a lábaim közé. Ujjai megtalálták legérzékenyebb pontomat, és gyengéd köröket írt le rajta, anélkül, hogy megszakította volna a lökései büntető ritmusát.

Felkiáltottam, amikor az orgazmusom azonnal fellángolt, hirtelen intenzitásával sokkolt. Összeszorultam Beckett körül, és összerezzentem, ahogy az áramlatok átszakítottak, megfeszítve minden izmomat, és megfosztva a lélegzetemtől. A pultba kapaszkodtam, szememet összeszorítottam, és élveztem az érzést, ahogy tetőzött, összeomlott és elöntött.

Beckett mély hangjai másodpercekkel később érkeztek, a lökései rendszertelenné váltak, lelassultak, majd abbamaradtak. Összecsuklott velem párhuzamosan, könyökét a pultra támasztotta mindkét oldalamon. Beborított engem. Ő védett meg. Az ő erős teste volt köztem és a világ többi része között, és én örökre ott akartam maradni.

A szíve a hátamnak dobbant, a lélegzete forrón érte az arcom, ahogy együtt remegtünk, együtt szívtuk a levegőt. Elfordítottam az arcomat, hogy az állán lévő borostát megérintsem, és a szája megtalálta az enyémet.

– Te vagy a legszexibb nő a világon – mondta nehéz lélegzettel.

– Ezzel együtt tudok élni.

Kicsúszott belőlem, én pedig egy pillanatra a fürdőszobába mentem. Amikor kijöttem, a nadrágja mélyen lelógott a csípőjéről, és nem vette vissza a pólóját.

– Visszamész? – kérdeztem.

– Ó, már látom, mi van – mondta. – Megkaptad tőlem, amit akartál – nem szóviccnek szántam –,  most pedig kirúgsz.

Megpaskoltam a seggét. – A fenébe is, ez az igazság.

Megpróbáltam elmenni mellette, de megragadott, és visszarántott, hogy a kezét a csípőmre tegye. – Gondoltam, a nap hátralévő részében lógok – mondta, és az ágy felé húzott. – Ha már úgyis itt vagyok.

– Kár, lenne, ha pocsékba mennél. – Kicsit felnyikkantam, amikor Beckett egyenesen felemelt a földről, és az ágyra tett. Feltérdeltem rá, ő pedig elindult, hogy levegye a nadrágját.

– Állj – mondtam. – Hadd tárgyiasítsalak egy percre, ha szabad. Sok minden van rajtad ezen a területen... – Intettem a kezemmel, hogy átfogjam a széles mellkasát, a hasizmai metszését, és azokat a nevetséges fordított V-ket, amelyek a csípőjénél kezdődtek, és eltűntek a nadrágjában.

Az ágyon felé gurultam, és egy csókot nyomtam a szívére.

Próbáltam szexi lenni, de a bőr melegsége magával ragadott, és a mellkasára támasztottam az arcomat, átkaroltam. Megsimogatta a hajamat, majd mindkét kezét az államhoz emelte, hogy megdöntsön, hogy ránézzek.

– Zelda – suttogta, mintha a nevem válasz lenne egy régóta feltett kérdésre. Megcsókolt, a szája édes és mély volt, én pedig hátradőltem, magammal húzva őt.

Minden érintése lágy és lassú volt. Nem sietett, és mire végzett, nem hagyott kétséget afelől, hogy szexi, gyönyörű és értékes vagyok a számára.

 

Fordította: Shyra

 

Zelda

Január 18.

Roy azon a hét szombatján átjött a havi látogatásra. Zelda elment villásreggelizni néhány barátjával az Annabelle-ből, és valószínűleg nem ér vissza, mielőtt nekem indulnom kéne a Giovanniba.

Roy átkutatta a fürdőszobát és az ágyat, amíg én kávét főztem. A tény, hogy most már Zelda holmijai között is kutakodott, kicsit elvette a kedvemet. Egy újabb emlékeztető, hogy még legalább két évig, ha nem tovább, hatással lesznek rá a döntéseim.

Roy bizonyára megérezte a kellemetlen érzésemet, mert gyorsan csinálta, és alig néhány perc múlva már együtt ültünk, ő a kanapén, én a széken, és kávét kortyolgattunk.

– Jól nézel ki, Beckett – mondta Roy a bögréjébe mosolyogva. – Hogy van a lábad?

– Jól. Meggyógyult.

– Neked is közeleg a születésnapod, ugye? A nagy huszonötödik?

Megvontam a vállamat. – Évente egyszer van ilyen.

Nevetett. – És te és Zelda...?

– Igen, én és Zelda – mondtam.

Roy vigyora kiszélesedett, és a térdére csapott. – Fantasztikus – mondta. – Nem is lehetnék boldogabb.

– Tényleg? Mi olyan nagyszerű benne? – kérdeztem. Tudtam, hogy Zelda milyen kibaszottul csodálatos, de gondoltam, nem lenne rossz, ha valaki mástól hallanám.

Roy eleget tett a kívánságomnak. – Gyönyörű, okos, és van humorérzéke. – Nincs priusza – emelgette a szemöldökét.

–  Igen, ő a tökéletes – mondtam. A kötekedő hangnem kiesett a hangomból. – Csak remélem, hogy helyesen fogok cselekedni vele, Roy.

– Miből gondolod, hogy nem fogsz?

Vetettem rá egy pillantást. – Kérdi a nevelőtisztem.

– Semmit sem titkoltál el előle – mondta Roy. – Tudja, mi a helyzet.

– Nem tud mindent – mondtam. – Én sem tudok mindent. Nem tudom, hogy ez milyen hatással lesz a jövőmre. Hogy mit tehetek vagy mit nem. – Letettem a bögrémet az asztalra. – Van valami hír Mrs. J-től?

– Nincs – mondta Roy. – De azon gondolkodom, Beckett, hogy talán itt az ideje, hogy elengedd.

– Nincs mit elengedni, Roy – mondtam. – Magamban hordozom. Nem tudom letenni. Meg kell tanulnom együtt élni vele. De ha talán beszélne velem... – Megráztam a fejem. – Bassza meg, mindegy. Nem tartozik nekem semmivel.

Roy úgy nézett, mintha ezer más dolgot akart volna még mondani a témáról, de ehelyett megkérdezte: – Hogy van Darlene?

– Hála neked, remekül van. Megmentetted az életét, hogy őszinte legyek.

Roy intett a kezével, mintha teljesen el akarná oszlatni a gondolatot. – Csak néhány szót váltottam Carllal.

– Az a néhány szó tartotta távol a börtöntől. Ami megmentette az életét. Nem hiszem, hogy többet bírt volna elviselni.

Roy mosolya elárulta, hogy meghatódott. – Mary üdvözöl – mondta hirtelen. – Újabb vacsoráért könyörög. Talán a születésnapodon? Vagy Valentin-nap lesz néhány hét múlva. Tudom, hogy ti, fiatalok semmit sem szeretnétek jobban, mint kettős randevút egy olyan vén trottyal, mint mi.

Elnevettem magam. – Majd Zeldával megbeszélem.

Még néhány percig beszélgettünk, aztán Roy felállt, hogy elmenjen. Az ajtóban megállt, és megdörzsölte az állát, ahogy mindig is szokta, mielőtt olyasmit mondott, amiről tudta, hogy nem fog tetszeni.

– Beckett – mondta lassan. – Mrs. J...

– Ó, Jézusom, tudtam, hogy nem úszom meg ilyen könnyen.

– Ausztráliába költözik.

Megdermedtem. – Oké – mondtam lassan. – Mikor? Vagy nem tudhatom meg?

– A következő néhány hétben.

– Tehát kapcsolatba léptél vele.

– Nem sokkal azután hívott fel, hogy elküldtem az utolsó leveledet.

Bólintottam, és félrenéztem, végigsimítottam a hajamon. – Oké, és ez mit jelent?

– Nem tudom – mondta. – Nem tudom, miért lépett kapcsolatba velem. Semmi mást nem mondott, csak hogy elköltözik.

– Megadta az új címét? Ausztráliában?

Roy arca elárulta a választ, mielőtt kimondta. – Nem.

Ismét bólintottam, és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy görcsbe rándul a gyomrom. – Oké, nos, köszönöm a találkozót, Roy. Hamarosan látjuk egymást.

Roy elmosolyodott, és azt hittem, megveregeti az arcom, mint mindig, de ezúttal jobban tudta. Becsuktam utána az ajtót, és bezártam, miközben feldolgoztam ezt az információt.

Nem sokkal az utolsó levelem után felvette a kapcsolatot Royjal.

Elhagyja az országot.

Nem hagyja meg az új címét.

Az üzenet egyértelmű volt: nem akar több levelet kapni tőlem. Akár elolvasta őket, akár nem, végzett velük. És velem is.

– Oké, jó – mondtam. – Ez jó.

Ezt mondogattam magamnak, miközben felkészültem a munkára a Giovanninál, és a műszakom alatt is. De nem sikerült elhitetnem magammal. Úgy éreztem, mintha egy vonat indulna ki az állomásról, és bármennyire is igyekeztem volna utolérni, sosem érnék oda.

 

Aznap este Zeldával izzadt, intenzív szexben teltek az órák. Sikolyaival töltöttük meg a lakást; a falnak csapódó fejtámla miatt a szomszédok is visszadörömböltek. Kimerült álomba zuhantunk, elfáradva és összefonódva, távol tartva a hideget. Élveztem ennek a másik emberi lénynek a közelségét az én teremben, megosztva a lélegzetemet, az ágyamat és az otthonom.

Vasárnap szabadnapom volt. Olyan sokáig aludtam, ameddig csak akartam, Zeldával a karjaimban. Tíz óra körül megcsókolt, és azt mondta: – Csinálok kávét.

Néztem, ahogy felkel, és magára kap néhány ruhát, a haja szexi, kusza rendetlenség volt a tegnap esti elfoglaltságoktól. Egy pillanatig állt a konyhában, csípőre tett kézzel, és megrázta a fejét.

– Kérsz még valamit? – kérdezte. – Talán egy tejeskávét? Valami finomabbat, mint egy csésze kávé?

– Zel, mínusz hat fok is lehet kint.

– Szereted az erősebb kávét, ugye? A kapucsínót? És azokat az áfonyás muffinokat a sarki kávézóból?

– Igen, szeretem, de nem kell kimenned a hidegbe. Majd én megyek.

– Maradj itt – vágott közbe. – Mindjárt visszajövök.

Néztem, ahogy az időjárás ellen bebugyolálja magát, csizmát és kabátot húzva magára. Az ajtóban csókot dobott nekem, és kiment. Húsz perccel később visszatért muffinokkal és két kis cappuccinóval.

– Köszi, bébi.

– Szívesen – mondta, és lehajolt, hogy megcsókoljon. – Ma nem focimeccs van?

– Rájátszás – mondtam. – A Falcons játszik az Eagles ellen. Az a te csapatod.

Ravasz mosollyal nézett rám. – Nekem nincs csapatom. A futball barbár. Inkább olyan képeket rajzolok, amelyeken bosszúszomjas nők futurisztikus lézerfegyverekkel robbantgatják a pasikat. De ez vagyok én.

Az íróasztal melletti székre kuporodott, és a papírjai között kotorászott.

– Szükséged van ma segítségre? – kérdeztem.

– Nem, csak ötletelek a befejezéshez. Különben is, ma szabadnapos vagy. Nincs munka neked.

– Segíthetek, ha szükséged van rá.

Élesen rám nézett, úgy, amit szerettem. – Szabad.Nap.

– Te vagy a főnök. – Letelepedtem a kanapéra a távirányítóval, és bekapcsoltam a focit. Néztem, ahogy az Atlanta eltiporja az Eaglest, aztán válaszoltam Wes néhány sms-ére. Már kezdtem elég tespedtnek érezni magam, és azon gondolkodtam, hogy elbóbiskolok, amikor Zelda becsukta a portfólióját, és leült mellém a kanapéra.

– Ma nem megy – mondta, és a vállamhoz simult.

– Nekem ez így jobban tetszik – mondtam.

– Nekem is.

Zelda velem együtt nézte végig a meccs utolsó részét, de valahányszor lenéztem rá, a tekintete mindenre másra szegeződött, csak a tévére nem.

Megszorítottam. – Jól vagy?

– Jól vagyok – mondta. – Igazából nagyon jól – tette hozzá egy pillanat múlva. Ujjai végigsimítottak az állkapcsomon.

– Tényleg, tényleg nagyon jól? – kérdeztem.

– Mmhm. – Az ölembe mászott, és úgy csókolt meg, hogy a testem azonnal reagált rá, mintha nem azzal töltöttük volna az elmúlt éjszakát, hogy egyik észbontó orgazmust a másik után érjük el.

– Zel – mondtam, miközben a csípőjét hozzám nyomta.

– Beck – utánozta, és levette magáról a pólóját.

Ezután nem sok mindenre emlékszem.

– Szexkómába fogsz ejteni – mondtam harminc perccel később, amikor már visszanyertem az erőmet, hogy megszólaljak. Elnyújtózva feküdtem a kanapén, a lábaim lelógtak az oldaláról, mert olyan rohadt kicsi volt. Zelda rajtam feküdt, apró, tökéletes mellei a mellkasomhoz nyomódtak.

Csókot nyomott a mellkasomra, és felállt. – Csinálok magunknak ebédet – mondta, és visszavette magára a ruháit.

Fintorogva felültem, és felhúztam a nadrágomat. – Nem kell, bébi – mondtam. – Azt hiszem, maradt még pizza a múltkori estéről.

Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. – Szereted a pastramit, ugye?

– A szeretni nem fejezi ki eléggé.

Halványan mosolygott, de kotorászott a hűtőben. – Azt hiszem, megvan, ami kell egy forró pastrami olvasztott svájci sajttal rozskenyéren, és talán egy kis ecetes burgonya? Vettem néhányat a múlt héten.

– Hm, igen, az kurva jól hangzik. De egyben rengeteg munka is.

– Nem bánom.

A homlokomat ráncoltam. – Zel, mit csinálsz?

– Nem lesz még egy focimeccs? – kérdezte. – Nem valami nagy durranásnak számítanak ezek a játékok?

– De. A rájátszás. De...

– Szóval ez egyfajta különleges esemény, ugye? – kérdezte.

– Nem igazán – mondtam.

Felállt onnan, ahol a mosogató alatt kutakodott, és csípőre tette a kezét. – Kérsz pastramit vagy sem?

Nevettem, és feltartottam a kezem. – Oké, oké, ha hajlandó vagy rá.

Zelda főzött, és néhány percen belül a lakás megtelt a forró pastrami és a svájci sajt mennyei illatával. Hozott nekem egy halom szendvicset – a pastrami vastag volt, mint egy pakli kártya, kettévágva, a sajt szeletek a pastrami rétegek között csordogáltak. Mellé savanyúság és ecetes burgonyachips. A tetejébe a kedvenc sörömet kínálta.

– Szent szar – mondtam. – Ez epikusan néz ki, Zel.

– És jó? Nem voltam biztos a mustárban.

Össze kellett nyomnom a szendvicset, hogy bele tudjak harapni. A szemeim felakadtak. – A kurva életbe – mondtam egy falat után. – Ez őrület.

Elégedetten mosolygott, de még mindig zavartnak tűnt, ahogy hátradőlt a kanapén a salátával, amit magának készített. Kétszer is rajtakaptam, hogy engem figyel, a tekintete elkalandozott.

Amikor harmadszor is megtörtént, szembefordultam vele. – Oké, mi folyik itt?

Megvonta a vállát. – Hogy érted ezt?

– Úgy értem, hogy mi van veled ma? A kávé, az epikus szex, az epikus szendvics...

Megpróbálkozott egy újabb szabadalmaztatott Zelda-villantással, de nem jött be. – Én csak azt akarom...

– Mit, bébi?

Felvette az üres tányérjainkat. – Kész? Bedobom ezeket a mosogatóba.

Megtöröltem a számat a szalvétába, és követtem őt a konyhába. Háttal állt nekem, a vállai meggörnyedtek.

– Zelda, beszélj hozzám. – Magam felé fordítottam őt. – Mi az?

Megrázta a fejét, haja az arcát eltakarva hullott le. – Semmi, oké?

– Ne mondd, hogy semmi. Gyerünk.

– Nem tudom. Nem tudom, mi bajom van. Csak... törődöm veled, és azt akarom... azt akarom, hogy...

Felemeltem az állát, és hátrasimítottam a haját az arcából. Letöröltem a két könnycseppet, ami lecsorgott az arcán. – Kedves akarsz lenni hozzám?

Gyatra szó volt, és számítottam egy okoskodó válaszra, de a szeme megint felcsillant, és bólintott. – Nincs sok gyakorlatom abban, hogy jó barátnő legyek. És ma reggel úgy ébredtem, hogy nyomasztó érzésem volt... nem is tudom. Boldoggá akartalak tenni. Ez szörnyű? A nőmozgalom árulója vagyok? – Mielőtt válaszolhattam volna, szárazra törölte a szemét. – Nem tudom, mi a baj velem. Csak a hormonok vagy valami ilyesmi. Ne törődj vele.

– Nem tudok nem odafigyelni – mondtam. – És megértem.

– Tényleg?

Tudtam, hogy olyan érzés van a mellkasában, mintha egy lufi akarna kipukkadni. Az a fajta érzés, amit a hullámvasút első emelkedőjénél érzel, az égben egyensúlyozva a zuhanás előtt. A zuhanás előtt. Félelmetes és felemelő. Villámgyors és pokolian lassú, mielőtt a gravitáció elkapna.

Egyszer azt olvastam, hogy úgy esel szerelembe, ahogyan álomba szenderülsz: először lassan, aztán jön a mély repülés.

Sem Zeldának, sem nekem nem volt könnyű hangot adni a saját érzéseinknek. Ő papírra vetette őket, tollal és tintával, én pedig szavakba foglaltam őket, hogy elküldjem őket, hogy soha többé ne halljak róluk. De hangosan kimondani őket...

– Szeretem, amit értem teszel – mondtam.

Aznap este ismét magamhoz szorítottam Zeldát, és éreztem a kicsi, de erős testében mindazt, amit érzett, de nem tudott kimondani. Talán ezért is öleltem őt minden este olyan szorosan. Hogy amit én éreztem iránta, az valamiféle ozmózis útján beszivárogjon a bőrébe. Ébren feküdtem, hallgattam Zelda lélegzetét, és éreztem a lágy melegét a mellkasomon. Arra gondoltam, hogy Mrs. J Ausztráliába költözik, egy fél világgal arrébb.

Amilyen óvatosan csak tudtam, kihúztam magam Zelda mellől, és az íróasztalhoz mentem. Hogy megírjak egy levelet. Egy utolsó levelet.

Kedves Mrs. J,

 

Roy mondta, hogy Ausztráliába költözik. Egy részem azt hiszi, azért árulta el neki, hogy ő elmondja nekem. Így volt? Különben egyszerűen elmehetett volna. Nem tartozik magyarázattal sem neki, sem nekem.

Tudom, hogy itt az ideje, hogy ne írjak többet. Talán az összes levelemet elolvasta. Vagy talán elege van abból, hogy egy olyan jóindulatú embertől elfogadja, mint Roy, csak azért, hogy aztán a szemétbe dobja vagy elégesse őket.

Bármi legyen is az oka, tiszteletben tartom. Ez lesz az utolsó levelünk. A legfontosabb levél.

Kezdek beleszeretni Zelda Rossiba, és tökéletlen szívem azt szeretné hinni, hogy ő is belém szeret. Nem tehetek róla. Ez nem egy döntés, amit meg kell hozni, és még ha meg is hoznám, nem akarom visszacsinálni. Őt akarom. Életem hátralévő részében, ha ő is akar engem.

És az áldását akarom, Mrs. J.

Azt hiszem, hogy jobb társ lehetnék Zelda számára, ha ön is hinne ebben.

Sajnálom. Mindig is sajnálni fogom.

 

 Beckett Copeland

 

 

Fordította: Shyra

 

Zelda

Január 21.

– Szent szar, pokolian ideges vagyok – mondtam, miközben lesimítottam a szoknyámat. Hosszabb volt, mint amit általában hordtam, egészen a vádlim közepéig ért, és egy túlméretezett bordó pulóverrel és fekete csizmával párosítottam. A hajam az egyik oldalra volt befonva, a sminkkel pedig visszafogottan bántam.

– Hogy nézek ki? – kérdeztem Beckettet. – Profin? Vagy mint egy kókler?

– Gyönyörűen nézel ki – mondta Beckett, és lehajolt, hogy megcsókoljon. – És mi a helyzet velem? A feltételes szabadlábra helyezési meghallgatásom óta nem öltöztem ki így.

– Jól nézel ki, Copeland – mondtam.

Az igazság az, hogy a szokásos télikabátja alatt öltönynadrágban, ingben és nyakkendőben lesújtóan jól nézett ki.

A hónom alá dugtam a portfóliómat, és a másik kezemmel úgy tartottam, mintha egy pénzzel teli aktatáska lenne, amit egy biztonsági őrhöz bilincseltem. A jövőnk abban a portfólióban volt. Anya, szabad? képregénynek még nem volt vége, de Iris azt mondta, hogy hozzuk el, amink van, és majd onnan folytatjuk.

Metróval mentünk Manhattanbe, és a 7. sugárút 12. emeletére, egy toronyházba. A lift elegáns irodákba vezetett, amelyek úgy néztek ki, mintha egy könyvelőcéghez tartoznának, leszámítva a poszter méretű képregényborítókat a falakon.

A recepciós pult fölött lévőre mutattam, és Becketthez hajoltam. – Hetedik fiú. Legalább százszor elolvastam, az ágytakaró alatt, zseblámpával.

Beckett rám mosolygott. – Te vagy a legszexibb kocka, akivel valaha találkoztam.

– Csitt, te. – Odamentem a recepcióhoz. – Üdvözlöm, Zelda Rossi és Beckett Copeland. Egy órakor találkozónk van.

– Igen, hogyne – mondta a recepciós. – Az önök tárgyalója a második ajtó jobbra. Hamarosan csatlakoznak önökhöz.

Az nyitott ajtó mögött a tárgyalóasztal tele volt süteményekkel, vízzel teli kancsókkal és egy kanna kávéval.

Iris belépett, mielőtt még leülhettünk volna, irtó profin nézett ki fekete ceruzaöltönyében és fehér blúzában. Fekete haját elegáns, magas lófarokba fogta fel, és az én szemüvegemhez hasonló fekete keretes szemüveg ült az orrán, szája piros rúzzsal volt kifestve.

– Örülök, hogy újra látlak – mondta, kezet rázva velem. Beckett felé fordult. – Te bizonyára Beckett Copeland, a levelező és partnere? Én Iris Hannover vagyok, a vezető szerkesztők asszisztense.

– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta Beckett.

Iris közelebb lépett hozzánk, gyorsan és halkan beszélt. – Szóval a következő a helyzet. A novemberi találkozásunk óta nem tudok nem gondolni az Anya, szabad? című képregényre. Azt hiszem, már akkor is mondtam, hogy tetszik a koncepció, a művészet lenyűgöző, de ennél több kellett... – gesztikulált a kezével.

– Szív – mondtam. – Azt mondtad, hogy több szívre van szükség.

Meglepődtem, milyen sebzett voltam, amikor először hallottam ezt hónapokkal ezelőtt, és milyen könnyen kimondtam most. Igaza volt. Szakemberként el kellett fogadnom a kritikát, de nem tudtam, mit kezdjek vele. De Beckett tudott.

Felnéztem jóképű barátomra és partneremre. – Beckett nagyon sokat tett hozzá – mondtam. – Szerintem tetszeni fog az átdolgozás.

– Szuper izgatott vagyok – mondta Iris. – Nagyon tetszett, amit a telefonban mondtál. Belekukkanthatok?

Átadtam neki a portfóliót, ő pedig gyorsan átlapozta, és magában motyogott. – Igen. Igen, pontosan. – Összecsukta. – Aggódtam, hogy túlságosan is kiálltam érted anélkül, hogy ezt láttam volna. Most már igazolva érzem magam. Ennek a történetnek van alapja.

A szívem hevesen dübörgött a mellkasomban. – Még nincs kész – mondtam. – Nincs vége.

– Emiatt később is aggódhatunk – mondta Iris. – Előbb nyűgözzük le a szerkesztőimet.

Két férfi és egy nő lépett be a szobába, mindannyian középkorúak, mindannyian üzleti öltözékben. A legfiatalabb negyven felé járt, és amikor kezet fogott, láttam, hogy tetoválások kúsznak fel a karján az inge alatt. – Mark Jamison – mondta. – Akvizíció.

Rick Winslow, az egyik szerkesztő rázott kezet. – Örülök, hogy újra látom, Miss Rossi. – Ő volt az a kemény fickó, akire a novemberi találkozásunkról emlékeztem, a haja drámaian omlott le az arcába.

Eleanor Marshall még mindig túlságosan prűdnek és illedelmesnek tűnt ahhoz, hogy egy képregénykiadónál dolgozzon, de nem törődtem ezekkel a gondolatokkal. Tudtam, hogy a sztereotípiák senkinek sem tesznek jót.

Nyugtattam az idegeimet, és udvariasan és szakszerűen üdvözöltem mindannyiukat. Beckett és én hármukkal szemben ültünk, a portfóliómat középen tartva. Iris tőlünk balra ült, mintegy közvetítőként.

– Nos – mondta Rick, és összefonta a kezét az asztalon. – Mit tartogat nekünk mára?

Rövid összefoglalót adtam nekik az új cselekményről, és átcsúsztattam a portfóliómat az asztalon. A hüvelykujjamat rágtam, amíg ők átnézték a művet, mígnem Beckett megfogta a kezemet, és megszorította. Deréktól felfelé egyáltalán nem tűnt idegesnek, de az asztal alatt a lába fel-le ugrált.

A két szerkesztő és Mark az akvizíciós részlegtől átfutotta a történetet, időnként kérdéseket tettek fel, de leginkább a művészetre koncentráltak, megvitatva annak hibáit és érdemeit. Úgy éreztem, mintha az elsőszülött gyermekemet adtam volna át egy csapat kritikus idegennek.

– Emlékszem a munkájára az első találkozásunkról – mondta Rick. – Rengeteg lehetőség van benne. Az átdolgozások hatalmas előrelépést jelentenek.

– De mit képzelt el a végére? – kérdezte Eleanor. – Mi lesz végül Anyával, miután úgy döntött, hogy megkíméli a célpontjai életét? Börtönbe zárja őket, ahelyett, hogy megölné őket?

– Még nem tudom – mondtam, és vettem egy nagy levegőt. – Ez olyasmi, amin Beckett és én még dolgozunk. Ez a történet Személyes számomra, és ami ezután történik Anya számára, azt hitelesnek és valóságosnak kell éreznem. Jelenleg még mindig rendezi az érzéseit.

Eleanor és Mark elmosolyodott, Rick pedig grimaszolt.

– Ha megkérhetem önöket, várjatok odakint néhány percet – mondta. – Szeretnék néhány dolgot megbeszélni a kollégáimmal...

Iris aprót bólintott, és Beckett és én kimentünk a folyosóra, a féltucatnyi iroda melletti folyosóra.

– Utálja – mondtam. – Az a Rick fickó. Ezúttal is ugyanúgy utálja, mint legutóbb.

Beckett megrázta a fejét. – Senki sem utálja, bébi. Ez csak üzlet. Neked ez a szíved, a lelked, a véred és a zsigereid. Neki a potenciális profit vagy sem.

– És mi van a művészettel? – kérdeztem. – Mi van a minőséggel? Számít az valamit?

– Persze, hogy számít – mondta Beckett. – Lélegezz, bébi, lélegezz.

– Tudom, sajnálom, hogy kiborultam. Csak... Mi van, ha megint elbukom? Még ezek után a változások után is, amiket segítettél megtalálni Anyában és bennem, mi van, ha még mindig nem tetszik nekik? Nem hagyhatom cserben Rosie-t megint. Nem tehetem.

Beckett átkarolt, és átölelt az iroda közepén.

– Ha nem tetszik nekik, Zel, próbáld meg újra. Valahol máshol. Próbálkozz tovább, és ne add fel. Ha feladtad volna, és visszamentél volna Vegasba, most nem állnánk itt. Te és én nem lennénk most itt. – A kezében tartotta az arcomat. – Ha nem tetszik nekik, akkor elvisszük valaki máshoz.

A tárgyalóterem ajtaja kinyílt, és Iris kikukucskált. A szeme felcsillant a szemüvege mögött, és éles vonásain mosoly terült el.

– Megtennétek, hogy újra csatlakoztok hozzánk? – mondta, és olyan tudálékos, diadalmas pillantást vetett rám, amitől a szívem gyors vágtába kezdett.

Ó, Istenem, megtörténik...?

– Ms. Rossi, Mr. Copeland – mondta Rick. – Szeretnénk mindkettőjüknek munkaszerződést ajánlani, hogy az Anya, szabad? kiadását elősegítsék. Befejezzük ezt a történetszálat, majd a folytatásban Ryder életét követve folytatjuk. Lehetséges, hogy lesz egy harmadik kötet is egy spinoff karakterrel, attól függően, hogyan alakul az első kettő.

A kezem úgy megszorította Beckett kezét, hogy az ujjpercem fájt.

– Alkalmazottként itt kell majd dolgozniuk a formatervezőkből és színezőkből álló stábunkkal, és rendszeresen találkoznak majd Irisszel, hogy tájékoztassanak minket az előrehaladásról és a szerkesztési javaslatokról. Hogy hangzik ez eddig?

A fejem fel-le billegett. – Igen. Remekül. Jó. – Üres tekintettel bámultam Beckettre. – Jól hangzik?

Beckett hátradőlt a székében, és eltakarta a száját a kezével, képtelen volt leplezni a mosolyát. – Igen, kurva jól hangzik, Mr. Winslow.

Rick vékonyan elmosolyodott. – Csodálatos – mondta. – Megkérem Markot, hogy készítsen egy szerződést. A szokásos előlegünk 3000 dollár mindkettejüknek. A jogdíjak az iparági szabványnak megfelelőek, és az előlegek kifizetése után esedékesek. És természetesen kompenzáljuk önöket minden időért, amit a könyv összeállítása során itt töltenek. Eddig is jó?

A fejem ismét bólintott. – Jól hangzik.

– Kiváló. Ha most kitöltené a szokásos adatlapjainkat, akkor visszavihetjük, és összeállíthatjuk a szerződéseket. – Felállt, és mereven felajánlotta a kezét. Kezet fogtunk vele, Eleanorral és Markkal. Elmentek, és kettesben maradtunk Irisszel.

– Tudtam – mondta. – Kurvára tudtam, hogy tetszeni fog nekik. Gratulálok.

– Köszönöm – mondtam zavartan.

Rosie. Neked, drágám...

Iris elővett néhány nyomtatványt a saját portfóliójából, és átnyújtotta nekünk.

– A szerződések összeállítása eltart egy ideig, de ezekkel már el tudunk indulni. Mindjárt jövök értük. Szolgáljátok ki magatokat vízzel vagy kávéval. Pezsgő is jár, de azt majd akkorra tartogatjuk, amikor a szerződéseket aláírtuk.

Otthagyott minket, Beckett-tel pedig megöleltük egymást.

– Kurvára büszke vagyok rád, bébi – mondta Beckett. – Kurvára megcsináltad.

– Ó, Istenem, ezt nem hiszem el. Megtörtént. Tényleg megtörténik az anyukámért, Rosie-ért...

– Érted, Zelda – mondta Beckett. – Ez mind miattad van.

– És miattad, Beckett – mondtam. – Ez nem történhetne meg, ha nem lennél te és a zseniális írásod. Ahogy egyenesen a történetbe néztél, és láttad, mire van szüksége. – Még egyszer utoljára erősen megszorítottam. – Gyerünk. Töltsük ki ezt, és menjünk ki ebből az épületből valahová, ahol sikítozhatok.

Leültünk, hogy kitöltsük a nyomtatványokat. A szokásos dolgok: név, cím, társadalombiztosítási számok, korábbi munkahelyek. Beckett hátradőlt a székében, az állkapcsa összeszorult, ahogy a papírt nézte.

– Mi az? – kérdeztem.

– Mit gondolsz?

Átfutottam a nyomtatványt, és az alján találtam meg:

Elítélték-e már valaha bűncselekményért? Ha igen, kérem, magyarázza meg:

– Ó. – Összeszorult a gyomrom. – Nos. És akkor mi van? Töltse ki. Nem fogja őket érdekelni. Képeket rajzolunk, nem ügyfélszolgálaton dolgozunk.

Nem szólt semmit.

– Úgysem fogja őket érdekelni – mondtam. – Nem is érdekelheti őket. Mit számítana nekik?

– Rajta van a nyomtatványukon, szóval számít – mondta Beckett. – Nagyon is sokat számít. – Előredőlt, lassan a papírhoz nyomta a tollat, és kitöltötte a nyomtatványt.

Iris néhány perccel később jött a papírokért. – Tíz perc múlva jövök – mondta, és elsuhant.

– Sajnálom, Zelda – mondta Beckett.

– Miért? Semmi sem történt. Semmi sem változott.

Ismét elhallgatott, a karját keresztbe fonta, mintha erősítené magát.

Az idő lassan telni kezdett. Tíz perc telt el. Újabb percek gyűltek össze, és még mindig nem jött vissza senki. Negyvenöt perc telt el, amikor Iris végre visszatért, és az arckifejezése mindent elmondott. A szívem összeszorult, aztán lesüllyedt valahová a gyomrom alá.

Megköszörülte a torkát. – Sajnálom, de Eleanor nem érzi jól magát ebben a helyzetben – mondta. – Az elítélésed miatt, és az, hogy milyen friss – mondta Beckettnek. – Egyszer volt egy incidens a mostohafiával, néhány évvel ezelőtt. Nem kellene ezt elmondanom, de túlságosan óvatos, ha ilyen dolgokról van szó.

– Túlságosan óvatos – mondtam, és rosszul éreztem magam. – Mit jelent ez, Iris?

– Azt jelenti, hogy szeretik a képregényt, és nem akarják elengedni – mondta nekem. – Úgy érzik, hogy mivel te vagy a koncepció és a karakterek megalkotója, hajlandóak megtartani téged, ahogyan azt megbeszéltük.

– És mi lesz Beckett-tel?

– Hajlandóak kivásárolni a könyvben való részesedését a 3000 dolláros előleggel. Ezzel gyakorlatilag lemondana minden szerzői jogról vagy tulajdonjogi igényről, amit ti ketten az együttműködésetek során létrehoztatok.

– Nem – mondtam pontosan akkor, amikor Beckett azt mondta: – Rendben.

Megcsóváltam a fejem, és rábámultam. Visszanézett rám, és lassan megrázta a fejét.

Egész testemben fáztam. A gondolataim egyszerre száz különböző irányba száguldottak.

– Muszáj most rögtön végleges döntést hoznunk? – kérdeztem. – Gondolkodhatok rajta néhány napig?

Nem kellett gondolkodnom semmin. Nem akartam ezt Beckett nélkül csinálni, de ki kellett jutnom abból az irodából, hogy beszélhessek vele, hogy átvészeljem ezt az egészet.

– Persze – mondta lassan Iris –,  de talán jobb, ha nem várunk túl sokáig. – Odacsúsztatta a névjegykártyáját. – Hívj fel, amint döntésre jutottál. – Beckettre nézett. – Nagyon sajnálom.

Beckett és én hallgattunk, amikor elhagytuk a tárgyalót, és mereven végigsétáltunk az épületen. A liftben is csendben maradtunk, egészen az utcáig. Alighogy kiléptünk a járdára, Beckett azt mondta: – El kell fogadnod. Alá kell írnod azt a szerződést.

– És mit fogsz csinálni? – Odakint nem volt több mínusz egy foknál, de nekem melegem volt a pániktól. Valaki épp most ajánlott fel nekünk mindent, amire csak vágytunk, és egy másodperccel később elragadta tőlünk. – Ez a te könyved is, Beckett.

– Nem az enyém – mondta, és a hangja megkeményedett. – Sosem volt az enyém, Zelda. Ez a tiéd. Én csak segítettem neked. Nem nagy ügy.

– Nem nagy ügy? – A mellkasába döftem az ujjamat. – Nem vagyok hülye, tudod. Tudom, hogy mit akarsz csinálni, és nem fog működni.

– Mit próbálok csinálni? – kérdezte Beckett. – Ez nem egy kérdés, Zelda. Ez minden, amit akartál. Te szerződést kapsz, én pedig háromezret. Nekem megfelel. Ez amúgy is a te ügyed.

– Az én ügyem. – A szemeim tágra nyíltak, és a hideg szél csípte őket, amitől könnybe lábadtak. Ez volt az egyetlen oka. – Talán egyszer az én ügyem volt, de többé már nem. Nélküled nem tudom ezt csinálni. Nem akarom ezt nélküled csinálni. – Átöleltem magam, már nem volt se melegem, se nem fáztam. Csak zsibbadtnak éreztem magam. – Nem akarod ezt?

Beckett arca megenyhült, majd kínos fintorba fordult. – Én ezt akarom neked. Jobban, mint bármi mást. Ez az, amiről mindig is álmodtál. El kell fogadnod.

Megráztam a fejem. – Majd később megbeszéljük ezt. Hazamegyünk, megvacsorázunk, és megbeszéljük ezt.

Beckett megrázta a fejét. – Nincs mit megbeszélni, Zelda. Én elfogadom a pénzt, te pedig aláírod a szerződést. Vége a történetnek.

Vége a történetnek.

Az Anya, szabad? még nem ért véget, de ez még nem az volt. Ez nem lehetett a történet vége.