Beckett
December 31.
Kedves Mrs. J,
Kísértenek a szavak.
Elkezdtem írni önnek, szavakat rakosgattam egymás után, megbánás gyanánt, amit önnel és a családjával tettem. Az életével. A büntetésem börtön lett, feltételes szabadlábra helyezés és bélyegek, melyek életem végéig megmaradnak. Úgy hurcolom majd ezeket a szavakat, mint láncot a nyakamban. Bűnöző. Elítélt. Rab. Ez vagyok én, és az is maradok, még a büntetésért letöltött idő után is. Egy szabadult rab, akit életfogytiglani börtönre ítéltek.
Most érkezett egy lány az életembe, aki mindent, ami addig hideg és szürke volt, meleggé és színessé varázsolt. Új szavakat festett a szívembe.
Velünk. Együtt. Béke. Otthon.
Emlékszik, meséltem önnek arról a fényről ott, a ködben? Smaragdzöld, és egy másik utat mutat nekem. Napról-napra kevésbé érzem úgy, hogy ez valami olyasmi, amihez nekem nincs jogom, és egyre inkább úgy, mint valami értékeset, amit nem ereszthetek.
Ezt a lehetőséget nem dobhatom el magamtól. Tisztában vagyok vele, hogy örökké feszes kötélen fogok táncolni, vigyázva, hogy a legkisebb hibát se kövessem el. Tudom, hogy soha nem fogok szabadulni a bűntudattól amiatt, amit tettem.
De találkoztam egy lánnyal.
Olyan szorosan beleszőtte magát az életembe, hogy ha elvágnám ezeket a szálakat, kibomlana az egész. A melegség elillanna, a fény elhalványulna, és csak sötétség maradna bennem.
Nem tudom, mit érdemlek meg, vagy mit nem, de muszáj segítenem rajta. Csak velem érzi biztonságban magát. A szavak, amelyekkel elmondhatnám neki, hogy ő is ugyanezt teszi értem, milliószor, összeszorított fogaim mögött maradnak bezárva. Nem mondhatom meg Zeldának, hogyan találja meg a békéjét, miközben őt kizárom az enyémből. Nem szeretném kirekeszteni. Nem szeretném bezárni azt az ajtót. Igent akarok mondani.
Bocsásson meg nekem,
Beckett Copeland.
Zelda
December 31.
Beckett öt óra körül tért haza a munkából, mondván, hogy a Times Square-en zajló szilveszteri előkészületek miatt elengedték. Bőven volt ideje a pihenésre és az evésre, mielőtt bulizni indultunk.
Az előző este után arra számítottam, hogy ismét elzárkózik tőlem. De a mosolya könnyed volt, és vacsora közben is vidáman elcsevegtünk. Többször is rajtakaptam, hogy rám pillant, majd elfordítja a tekintetét, és minden alkalommal, mikor ezt csinálta, a pulzusom az egekbe szökött. Semmi sem változott köztünk, mégis, még a legkisebb pillantás vagy mosoly is képes volt reménységgel megtölteni a szívemet.
Sapkákba, sálakba és kabátokba burkolóztunk. Odakint az óévet havas eső és fagyos hőmérséklet búcsúztatta. Beckett a Mrs. Santino által kötött pulcsit viselte, azt állította, hogy karácsonykor nem volt rajta eleget.
– Kinek a bulijába is megyünk most? – érdeklődtem.
– Egy barátom barátjáéra – felelte Beckett, és szemébe a sapkáját. – Nem ismerem személyesen, de Darlene és Kyle is ott lesz. És a haverom, Wes és a barátnője, Heidi. Továbbá a barátom, Nigel és... egy illető, akárki is legyen az, akivel jelenleg kefél.
Lenéztem a leggingsemre, a bokacsizmámra és a túlméretezett pulóveremre.
– Megfelel a szerelésem? Várj, mit is beszélek? Az a pulóver van rajtad. Akár óriási tacónak is öltözhetnék, mégis téged bámulnának meg többen.
Megszólalt a kapucsengő. Beckett megnyomta a gombot.
– Rögtön lent leszünk – szólt bele, majd rám vigyorgott. – Bűzlesz a féltékenységtől, Rossi.
Két üveg pezsgőt cipelt, amiről feltételeztem, hogy a partira viszi, de megállt a 2C lakásnál, és bekopogott az ajtón. Mrs Santino kinyitotta, és a biztonsági lánc felett ránk pillantott. Beckett felemelte az egyik üveg pezsgőt.
– Boldog új évet, Mrs. S.
Az ajtó becsapódott, a lánc zörgött, majd újra kinyílt. Mrs. Santino elnézett a pezsgősüveg mellett, ráncos szeme elkerekedett, úgy bámult a Beckett kabátja alól kivillanó lime-zöldre.
A szíve fölé szorította a kezét.
– La tua gentilezza mi lascia senza parole[1] – mondta, majd fogta az üveget, és visszahúzódott a lakásába. Az ajtó becsapódott mögötte.
Beckettre mosolyogtam.
– És most már tudja, hogy hordod. Ez a te ajándékod neki.
Megvonta a vállát.
– Mit mondott? – kérdezte, ahogy a lépcsőházban haladtunk lefelé.
– Azt hiszem, valami olyasmit, hogy: annyira kedves vagy, hogy eláll a szavam. Beckett mosolya kissé elhervadt.
– Oké – mondta, és fejével a lépcsőház ablaka felé intett. – Darlene hívott egy taxit.
– Boldog új évet! – kiáltotta Darlene, és a nyakamba ugrott. Szorosan átölelt, hideg arany karikafülbevalója az arcomhoz ért. Szűk farmert, rövid derekú műszőrme dzsekit és csizmát viselt. Elengedett, aztán megölelgette Beckettet is.
– Ó, Istenem, micsoda pulóver – kezdett el vihogni egy oktávval feljebb. – Úgy festesz benne, mint egy kis boldog fa. Indulhatunk? Akkor beszállás!
– Hol van Kyle? – kérdeztem, miközben beültünk a taxiba.
Darlene csak legyintett.
– Ó, hát szakítottunk. Szar az időzítés, igaz? De mit csináljak? Legalább tiszta lappal kezdem az új évet.
Közéjük ékelődve ültem a taxi hátsó ülésén. Beckettel összenéztünk.
– Dar – mondta lassan, és a szemöldökét ráncolta. – Minden rendben?
– Teljesen jól vagyok – felelte könnyedén a lány, és bemondta a taxisnak a címet. – Nem jött össze, de a pasik már csak ilyenek, nem igaz? – bökte meg a könyökömet. – Már túltettem magam rajta. Kész vagyok ma este kirúgni a ház oldalát.
Darlene szemét erősen beárnyékolta a füstös smink, de amennyire meg tudtam ítélni, tisztának tűnt. Újabb pillantást vetettem Beckettre, és egy apró vállrándítást küldtem felé.
A buli a Húsipari Körzet egyik padlásterében volt – egy hatalmas, átalakított ipari helyiségben. Szabadon hagyott csövek és tégláig kapart falak, több mint száz ember vidám beszélgetésétől volt hangos.
– Beckett, testvérem – közeledett felénk egy magas, sportos alkatú, homokszőke srác, aki ausztrál akcentussal beszélt, karján egy karcsú, barna hajú lánnyal. – Annyira örülök, hogy ezúttal el tudtál jönni, miután karácsonykor olyan mocskosul faképnél hagytál – mondta. Hunyorított, és a szeme elé tartotta a kezét, mikor Beckett levette a kabátját, és az ajtó melletti kupacba dobta, felfedve a pulóvert teljes dicsőségében. – Ha jobban belegondolok, sajnos meg kell kérjelek, hogy távozz. Kezdek megvakulni.
– Ha megvakulsz, Nigel, azt hiszem, mindannyian tudni fogjuk, hogy miért lesz – szólt közbe egy másik, alacsonyabb, sötét hajú srác. Belebokszolt Beckettet vállába, majd elismerő pillantást vetett rám. – Wes vagyok. Te biztos Zelda vagy, a képregényrajzoló.
– Képregényíró – javítottam ki rögvest, és kezet ráztam vele. – Örülök, hogy megismerhetlek.
Nigel, az ausztrál, elismerően vigyorgott Beckettre, akiről biztosan azt hitte, hogy túl alacsony vagyok ahhoz, hogy észrevegyen, és Jackie-ként mutatta be a barna lányt. Megismerkedtem Wes barátnőjével, Heidivel, egy velem egykorú, sápadt bőrű, szeplős arcú csajjal, akinek szőke rasztafürtjei a válláig értek. Wes, Heidi és Nigel puszival üdvözölték Darlene-t, és rögtön arról faggatták, hol van Kyle, amit ő nevetve hárított. Intett valakinek, akit ismert a tömegben, és elindult.
– Mi történt Kyle-lal? – kérdezte Heidi Beckettől.
– Nem tudom biztosan. Azt mondja, szakítottak – felelte Beckett, és szemével követte Darlene-t a buliba.
– Talán nem ártana szemmel tartanunk – mondta Heidi.
– Igen, valószínűleg. Nem kellene sokat innia – értett egyet Beckett. – Túl könnyen elszalad vele a ló. Főleg, ha szerelmi bánata van.
– Én viszont addig nem megyek el innét, amíg nem iszom magam annyira, hogy ne emlékezzek rá, hogy muszáj volt a családommal töltenem az ünnepeket – jelentette ki Wes.
Beljebb indultunk, Wes pedig belém karolt, és lelassított, előre engedve a többieket.
– Köszönöm.
– Micsodát?
Állával az előttünk álló Beckett felé intett, aki épp Heidivel beszélgetett.
– Még sosem láttam őt ilyennek – súgta. – Boldognak.
Apró borzongás futott át rajtam, még akkor is, amikor azt feleltem:
– Nem járunk együtt. Csak barátok vagyunk.
Wes felhorkant.
– Valakinek már a seggére kéne csapnia ennek a makacs köcsögnek – kacsintott rám. – Szerintem te vagy a megfelelő lány a feladatra.
Próbáltam nem reagálni erre, de Wes szavai kellemesen belém fúródtak, és nem eresztettek.
Egyre beljebb jutottunk a padlástérbe, és elmerültünk a buliban. A helyiség túlsó végében egy DJ egy apró lemezjátszón technót nyomott a táncoló nép kis csapatának. A tetőtér döntött ablakai belülről karácsonyi fényekkel voltak kirakva, kívülről pedig hópelyhek díszítették. A nyitott konyha mellett, kétasztalnyi étel roskadozott, üveges italok és papírpoharak voltak kirakva a vendégek számára.
Darlene odatáncolt hozzám, és kézen fogott.
– Szeretném, ha megismernél, mondjuk, kb. mindenkit.
Maga után vonszolt az egész helyiségen, és olyan embereknek mutatott be, akik nevét egy ezredmásodperccel később már el is felejtettem, ahogy meghallottam őket. Darlene könnyedén elcsevegett és nevetgélt a barátaival, egyetlen laza sört ivott csak.
Végül felemeltem felé az üres poharamat, és otthagytam, hogy beszédbe elegyedhessen két fiúval. Visszamentem Nigelhez, Weshez és Becketthez, akik az ablaknál álltak.
– Most már hivatalosan lehetek itt – közöltem a lüktető zene fölött. – Darlene mindenkit ismer itt, és be is mutatott mindenkinek.
Beckett átnyújtott nekem egy pohár sört.
– Hogy van?
– Úgy tűnik, remekül. Jó kedve van.
– Te vagy a felelős ezért a pulóverért? – szegezte nekem a kérdést Nigel, és hüvelykujjával Beckett felé bökött. – Próbáltam találni rá valami szellemeset, de a túl sok piától köd szállt az agyamra.
– Biztosan elvesztett valami fogadást – találgatta Wes. – Szerintem még a Crayolának sincs neve erre az árnyalatra.
– Hidd el, hogy van, haver – válaszolta Nigel. – A neve: Úúúristen, a szemem! – Beckett csak mosolygott, vállat vont, és belekortyolt a poharába, leperegtek róla az oltások. Valahogy furán büszke voltam rá, a tartására.
Hogy itt lehetek vele.
Jól elvoltunk ott négyen. Nigelnek kész arzenálja volt a mocskos „A fickó bemegy egy bárba” kezdetű viccekből, amitől fetrengtünk a nevetéstől. Jackie leszidta Nigelt a csúnya beszéd miatt. A fiú azonnal elnézést kért, mire Wes beszólt neki, hogy mekkora papucs lett. Jackie elpirult, és Nigel gyilkos pillantásokat küldött a haverja felé.
Felnéztem Beckettre.
– Tetszenek a barátaid.
– Seggfejek – mondta hangosan. Wes meghallotta, felemelte a középső ujját, s úgy tett, mintha viszketne a szeme, és megvakarta.
– Nigel lehet, hogy javíthatatlan – mondtam halkan –, de ő itt... – Wes felé intettem a fejemmel. – Ő jó ember.
– Ő jó arc – bólintott Beckett, és észrevettem a szeretetteljes pillantást, amit a barátjára vetett.
– Te is az vagy – mondtam.
– Miért? Csak nem bejön az ízlésem a pulóverek terén?
Mielőtt válaszolhattam volna, a parti egyik háziasszonya megérkezett egy pezsgővel teli tálcával.
– Idő van – közölte. – Három perc a visszaszámlálásig.
Beckett fogott két poharat, és az egyiket nekem adta.
– Sok mindenben jó vagy – mondtam. – La tua gentilezza mi lascia senza parole. – Az olaszom közel sem volt olyan gördülékeny, mint Santino asszonyé, Beckett pedig csak értetlenül bámult rám.
– A kedvességedtől a szavam is eláll, Copeland – fordítottam le neki. Nem volt merszem felemelni a tekintetemet, hogy a szemébe nézzek.
– Én sem találok szavakat, ha rólad van szó, Zelda.
Éreztem, hogy a forróság elönti az arcom, ezért gyorsan felpillantottam, és láttam, hogy feszülten engem figyel.
– Ez annyira romantikus volt. Az a Copeland, akit én ismerek, soha nem mondana ilyet nyilvánosan a szobatársának. Túl sokat ittál?
– Szín józan vagyok – nézett egyenesen a szemembe. – És vakmerő.
– Te... – elcsuklott a hangom. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire gyönyörű.
Kedves.
Jólelkű.
Pokolian szexi...
A tömeg elkezdett visszaszámolni tíztől.
– Mi vagyok én? – olvastam le a szájáról a zajos tömegben. A pupillája kitágult, és a szeme kékje mélyebb árnyalatot vett fel.
Az enyém, gondoltam.
– Öt... négy... három... kettő... egy... Boldog új évet!
A tömeg éljenzett, és az olcsó pezsgők és koktélok kilötykölődtek a poharakból, ahogy az emberek egymásnak esve párban csókolózni kezdtek. Nigel felkapta Jackie-t, körbefordult vele és megcsókolta, miközben a lány átkarolta és lábait a fiú dereka köré fonta. Elbűvölten és irigykedve figyeltem őket. Aztán felnéztem Beckettre. A szeme megtelt vágyakozással.
– Azt hiszem, te meg én… – mondtam, kicsit közelebb bújva hozzá.
– Én is azt hiszem – mondta, közelebb húzódva.
– Boldog újévet, barátom.
– Boldog újévet.
Csak néztünk egymásra.
– Nem muszáj megcsókolnod, ha nem szeretnél – közöltem. – Ez csak egy hülye hagyomány.
– Tényleg? – a tekintete nyugodt maradt, de felszínesen vette a levegőt. Egy ér a nyaka tövében szaporán lüktetett.
– Nem tudom – feleltem, miközben a saját szívverésem dobbanásait hallgattam a fülemben, elnyomva a buli zaját, elnyomva mindent, kivéve Beckettet. – Csak azt hittem...
– Zelda?
– Tessék.
– Fogd be.
Kicsit felemeltem az állam.
– Kényszeríts.
Beckett pupillái kitágultak. A mosolya felragyogott, már-már ördögivé vált, majd valami gyönyörűvé lágyult. Egy százfős teremben csak engem látott. A keze felemelkedett, hüvelykujjával végigsimított az arcomon.
– Boldog újévet, Zel.
Beckett ajkai az enyémre tapadtak. Először csak lágyan, majd visszahúzódott, aztán mélyebbre hatolt. A nyelve lágyan siklott a fogaim közé, a szája gyengéd volt és tétova, de telis-tele vágyakozással.
A csókja teljesen felkészületlenül ért. Homokká változtatta a csontjaimat, és elakadt tőle a lélegzetem. A lábaim megremegtek, és szabad kezemmel a karjába kapaszkodtam, hogy ne essek össze. Éreztem, ahogy az izmai megfeszültek. A teste szinte zümmögött a feszültségtől, és az enyém válaszolt. Megszállt minket az a fajta mágneses feszültség, ami eltaszítja a másikat, egészen addig a pillanatig, amikor végre egymásnak nem estünk.
És ez az ütközés...
Valahonnan messziről hallottam, ahogy a parti vendégei éljeneznek, ahogy felcsendült a tánczene. Beckett most már mindkét kezével az arcom ölelte, félrehajtotta a fejét, hogy erősebben csókoljon, a nyelve mélyen nyomult a számba. Éreztem a pezsgő ízét, édességét, amely az alkohol csípősségével keveredett. Édes és erős. Akárcsak ő.
Elképzeltem, hogy pezsgő nélkül is ilyen íze lehet, mindig, a nap minden percében, és hirtelen heves vágyat éreztem, hogy megtudjam, valóban így van-e. Hogy csókolózzak vele a legforróbb, legsötétebb éjszakákon, a meghitt, álmos reggeleken, vagy akár tízórányi városon átívelő biciklizés után nyaranta, ahol verejtékének sója beleolvad ebbe a mámorító főzetbe, ami nem volt más, mint ő.
Ez vagy te.
Beckett szája az enyémre vándorolt, és száz ajtó nyílt meg. Elszállt minden értelmes gondolatom, és megéltem a pillanatot. Jelen voltam. Engedtem, hogy megtörténjen, a figyelmeztető szirénák elhallgattak, leomlottak az engem körülvevő falak. Ez a gyönyörű férfi megcsókolt, és én arra vágytam, hogy életem végéig viszonozhassam.
– Menjetek szobára – harsogta Nigel.
Beckett és én nagy nehezen voltunk csak képesek elszakadni egymástól, a csók meghitt tökéletessége elillant. Egymás szemébe bámultunk. Beckett tekintetében ezernyi kimondatlan gondolat táncolt. Hirtelen rámeredt a barátjára.
– Ez nem volt vicces, ember – mordult rá, és úgy festett, mint aki kész lenne megütni Nigelt.
Nigel ártatlanul emelte a magasba mindkét kezét.
– Csak játszottam, haver.
Wes lépett közbe, és megveregette Nigel vállát.
– Bevarrom a szádat, haver. Ma éjszakára már elég bajt okoztál – kacsintott Wes, és visszakísérte Nigelt Jackie-hez.
– Jézusom – mormogta Beckett.
Wes visszafordult felénk.
– Nigel egy pöcs – mondta nekem. – Józanul normálisabb. Nem, ha jobban belegondolok, akkor is elég nagy fasz.
Elnevettem magam, képtelen voltam Beckettre nézni. A buli már javában zajlott, a DJ feltüzelte a tömeget a Fitz and the Tantrums HandClap-jével. Az idegvégződéseim szikrákat szórtak, az ajkaim bizsergettek Beckett csókjától. Most már az egész testem sírt utána – még több érintéséért, még több csókjáért. Arra vágytam, hogy a kezei érjenek a csupasz bőrömhöz a téli ruharétegek helyett. Érdekelt, hogy vajon ő is így érez-e. Hogy meg tudnánk-e szökni és elmenni valahová. Bárhová. A legaddiktívabb, euforikusabb drogból kaptam kóstolót, és többre volt szükségem.
De néhány ember, akit Wes ismert, csatlakozott hozzánk, és újabb bemutatkozásokra került sor. Mosolyogtam és köszöntem. Beszélgetési kísérletek hagyták el a számat. Mialatt csak Beckettre vágytam. Minden érzékszervem rá volt hangolva. Elrejtőzhetett volna a vendégek tömegében, mégis pontosan megéreztem volna, hol van. A testem szikrákat szórt a feszültségtől, és amikor Beckett a kezét az enyémbe csúsztatta, reflexszerűen szorítottam meg.
Lehajolt, ajkai a fülemhez értek.
– Beszélhetnék veled egy percet?
Bólintottam, és valami üres kifogással kimentettem magam a társaságból. Beckett a konyha felé vezetett. A helyiség zsúfolásig megtelt beszélgető emberekkel, és a pulton álló tucatnyi üvegből koktélokat kevertek. A konyhából egy T alakú folyosó nyílt. A végén egy fürdőszoba lehetett, mert türelmetlen emberek – többnyire nők – álltak sorban, akik arra vártak, hogy bejussanak, és hangosan panaszkodtak a várakozás miatt.
Beckett benyitott a baloldalon lévő első ajtón. Egy homályos, zsúfolt irodába léptünk. Feltekert poszterek, egy grafikusasztal és hatalmas plakátnyomatok tárultak a szemem elé. Aztán az ajtó bezáródott, kettészelve a buli zaját, és Beckett a falhoz préselt. Hozzám simult, sziluettje magas volt és izmos a sötétben, és az ajkát az enyémre nyomta.
Mivel ezúttal nem akadt közönségünk, és ital sem volt a kezemben, vadul visszacsókoltam, a hajába túrtam, és végigsimítottam a hátának széles izmain. A falhoz szorított, nyersen és mélyen megcsókolt. Belekapaszkodtam, elfogadtam a csókját, és kétségbeesett intenzitással viszonoztam. Csupa izom volt, melyek megfeszültek a vágytól, és a lélegzetem is elakadt a gondolattól, hogy mire lenne képes, ha otthon lennénk, az ágyban és meztelenül. Mit tudna tenni velem, ha szabadjára engedné azt az erőt, amit az ujjaim alatt éreztem, és amivel a testemhez nyomult.
A keze lefelé indult az oldalamon, amíg a csípőmhöz nem ért, megmarkolta, aztán magához húzott, a csípőjét az enyémhez szorította.
– Kérlek – suttogtam könyörgésemet a szájába. – Érints meg. Érezni akarlak, Beckett...
A körmeim a pulóverén keresztül a bőrébe vájtak, amikor mindkét keze a pólóm alá csúszott.
– Istenem, bébi – suttogta, ahogy először érintette meg a hasam csupasz bőrét. – Olyan forró vagy. Olyan puha...
Még sosem engedtem, hogy egy férfi bébinek szólítson. Mindig bután vagy leereszkedően hangzott. De a Beckett szájából elhangzó bébi-t meghallva a forróság hullámai söpörtek végig rajtam. Testem ívbe feszült, és felajánlottam magam az érintésének. Keze feljebb mozdult, aprócska melleim tökéletesen illeszkedtek a tenyerébe.
– Beckett... még...
Erősebben nyomódott hozzám, úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. A keze végigsiklott a hátamon, aztán megmarkolta a fenekemet, és a csípőjéhez szorított. Vakon benyúltam a pulóvere szegélye alá, mohón vágytam rá, hogy meztelen bőréhez érjek. Kemény izmokat találtam, tenyerem alatt hat pár borda feszült, az egész teste feszes és szálkás volt, bárhová is vezettek az ujjaim.
– Jézusom, Zelda – morogta a nyakam érzékeny bőrének. Felhúzta a pulóveremet, majd letérdelt elém. A szája épp melleim alá ért, majd megcsókolta a hasamat.
– Istenem, mit csinálsz? – kérdeztem levegő után kapkodva, miközben a kezei végigvándoroltak a testemen, ajkai pedig finom csókokkal követték őket.
– Valami olyat, ahonnét nincs visszaút – mormolta a bőrömnek.
Amikor ujjait kicsatolták a derékszíjamat, a fejem hátrahanyatlott.
– Benne vagyok.
Lejjebb tolta a leggingsemet, nyelve körözni kezdett a köldököm körül.
– Szeretnéd... akarod, hogy megtegyem? – kérdezte, hangja feszült volt a vágytól. – Tudom, hogy gyors, de bassza meg, Zelda, szükségem van rád. Szükségem van arra, hogy örömet okozzak neked. Annyira vágyom rá. Kérlek...
– Igen – sóhajtottam, majd hangosan is kimondtam: – Igen. Bármit. Mindent.
Lehúzta a nadrágomat az egyik lábamról, ami magával vitte a bokacsizmámat is, és félretolta a bugyimat.
– Adni szeretnék neked – suttogta, forró lehelete a combom belső oldalához ért. – Mindenemet neked akarom adni.
Megálltam, hogy ne nyögjek fel hangosan, amikor megéreztem Beckett száját a lábam között. Ahogy nyelve tüzes csapásokkal ostorozott, a kezem a mögöttem lévő ajtónak csapódott, keresve valamit, amibe belekapaszkodhatnék.
Az egyik lábamat átvetette a vállán, hogy nyelve mélyebbre tudjon hatolni, az ujja hegye a csípőmbe vájt. Tapogatózó kezeim végül rátalálták a hajára, marokra fogták, és magamhoz húztam a fejét. Most, hogy hozzám ért, nem voltam képes betelni vele.
– Annyira finom vagy – suttogta. – Fel akarlak vinni a csúcsig...
Másodpercek alatt röpített odáig, és én meglepődtem, hogy még az eksztázis lázálmában is képes volt elérni, hogy egyszerre érezzem magam ennyire kívánatosnak, de egyben megbecsültnek. Hiszen ez nem volt ugródeszka a saját élvezetéhez, de még csak azt sem kérte senki, hogy tegye meg. Ez Beckett tiszta vágyáról szólt, hogy mindent nekem adhasson, amije csak volt.
Újra elélveztem, a neve halk sóhajként tört fel a torkomból, mikor legszívesebben üvöltöttem volna. Többet akartam az érintéséből, többet a meztelen bőréből, többet mindenből. Kétségbeesetten viszonozni szerettem volna legalább a töredékét annak a perzselő gyönyörnek, ami az én testemet járta át. Megborzongtam tőle és elgyengültem, úgyhogy alig bírtam megállni a saját lábamon.
– Nem bírom – suttogtam, a fejem az ajtónak döntöttem, a lábam remegett, mint a kocsonya. – Már megint képtelen vagyok…
Beckett még mindig előttem térdelve visszatolta a fehérneműmet a helyére, és segített visszabújni a nadrágomba. Teljesen kimerülten csúsztam le az ajtón. Beckett velem szemben ült, és még a félhomályban is láttam az arcán az elégedettséget, mintha én lettem volna az, aki élete két legintenzívebb orgazmusát ajándékozta volna neki.
– Akkor ez most megtörtént – mondtam rövidke, fáradt nevetéssel.
– Túl sok volt? – kérdezte Beckett bizonytalanul.
Megráztam a fejem.
– Nem, jó volt. Ráadásul fantasztikus, meg hihetetlen és észbontó is... – nevettem fel ismét, több mint egy kicsit spiccesnek éreztem magam, és nem a pezsgő miatt, amivel koccintottunk. – Úgy is mondhatnám: elég jó vagy benne.
– Szeretek nyalni – közölte.
– Komolyan?
– Téged – tette hozzá. – Szeretlek téged nyalni.
– Tudod, hogy ez mit jelent, ugye? – kérdeztem, miközben feltoltam magam az ajtón, hogy az ölébe telepedjek, és átöleljem.
– Ez sok mindent jelent – mondta csendesen Beckett. – Konkrétan mire gondolsz?
Az ujjaimmal végigsimítottam a feje két oldalán, a halántékán.
– Arra gondolok, hogy amint hazaérünk, kihajítom a gumimatracot a legközelebbi ablakon.
– A mi ablakunkon nem fog kiférni.
– Megoldom – feleltem, majd a tenyerembe fogtam az arcát, és lágyan megcsókoltam.
– Menjünk haza – suttogta a számba.
Bólintottam, és erőt vettem magamon, hogy feltápászkodjak, de ekkor az ajtó túloldaláról kiabálást hallottam. Lépések zaja dübörgött a folyosón. Aztán egy nő kiabálni kezdett:
– Valaki hívja a 911-et!
Beckett szeme elkerekedett a sötétben.
– Darlene.
beckett
Január 1.
Zelda és én talpra ugrottunk, és feltéptük az iroda ajtaját. A fürdőszobába vezető folyosón tömeg gyűlt össze. Átverekedtem magam az embereken, az ereimben pánik suhant végig, minden irányból kérdések áradata zúdult rám.
– Mióta van odabent?
– Legalább húsz perce.
Húsz perce dörömböltek az emberek az ajtón, és én nem voltam köztük. Egy fickó csavarhúzóval próbálkozott az ajtónál, hogy leszerelje a zárat. Félrelöktem.
Tiszta adrenalintól vezérelve az egyik lábammal megtámasztottam magam a padlón, a másik sarkammal pedig berúgtam az ajtót. Rögtön megadta magát és kinyílt.
Darlene rongybabaként, széttett lábakkal hevert a vécé és a mosdókagyló között. Fehér hab bugyogott az orrából és a szájából.
Jézusom, meghalt.
Térdre rogytam, és ahogy Wes is beverekedte magát a fürdőszobába, mellém guggolt.
– Hívtuk a 911-et. Keressük meg a pulzusát, van egyáltalán pulzusa?
Mindkettőnk keze a lány nyakának két oldalán kezdett tapogatózni. Éreztem, hogy szívverése gyengén lüktet az ujjbegyeim alatt.
– Megvan – mondtam. – Érzem.
– Én is. Lélegzik.
– Haver, mit szedett be? – válaszokat követeltem. – Ki adta neki a cuccot?
Wes csak a fejét rázta. Az ajtóban összezsúfolódott emberek is csak bámultak.
– Mit tegyünk? – kérdezte Wes, hangja már-már az őrjöngés határát súrolta. – Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor csinálni. Csak azt tudom, amit a Ponyvaregényben láttam.
– Vigyük ki innen – adtam ki az utasítást határozottan.
Felemeljük a lányt a fürdőszoba padlójáról, és elvisszük az istenverte vécé mellől.
Kihoztuk Darlene-t a fürdőszobából, és az előszoba szőnyegére fektettük, a fejét az ölembe fogtam. Mrs. Santino pulóverének ujjával megtöröltem Darlene arcát. Az ajkai elkékültek. Alig vett levegőt, bűzlött az ecetszagtól. Aztán nyögött egyet, és kinyíltak a szemei. Pupillái apró fekete pontoknak látszottak csupán.
Heroin? Nem lehettem biztos benne. Darlene nem volt nagyon hűséges rajongója egyik kábítószerfajtának sem, ellenben sokféle drogot próbált ki. Túl sokfélét.
– Darlene – szóltam hozzá határozott hangon. Enyhén megpaskoltam az arcát. – Darlene, gyerünk! Ébredj fel!
Hátrahajtotta a fejét és felnézett.
– Becks.
– Itt vagyok, drága.
A hangja rekedt krákogás volt csupán.
– Nem tudok végigcsinálni... semmit. Próbálkozom. Annyira próbálkozom...
– Shh, minden rendben lesz.
Zelda mellém térdelt, és egy benedvesített törölközőt nyújtott felém. Hátrasimítottam Darlene haját, és óvatosan megtörölgettem az arcát.
– Megjött a mentő – kiáltotta valaki. Darlene a mellkasára hajtotta a fejét. A lány kimerült volt és közben halkan zokogott.
Végül a mentősök berohantak, és elhajtottak minket az útból. Egyikük egy tollámpával belevilágított Darlene szemébe, és hangos, tiszta hangon beszélt, közölte, hogy a neve Julio, és megkérdezte, hogy mi történt. De Darlene újra elájult.
– Tud valaki valamit az esetről? – fordult Julio a vendégekhez.
– Nem – felelte Wes. – Így találtunk rá. Nem tudjuk, mit szedett be, mennyit, vagy hogy ki adhatta neki.
– Heroinnak tűnik – szólalt meg a másik mentős, és kesztyűs ujjával megérintette a kis sárgásfehér cuccot, ami Darlene orrából szivárgott. – Nem nehéz túladagolni.
Elengedte a lány karját. Darlene kezei az ölébe hullottak, és ott pihentek, tenyerével a plafon felé. Remegett a lábam, ahogy ott álltam a közelben, Zeldával az oldalamon, és figyeltem, ahogy a mentősök beadják Darlene-nak a naloxont. A légzése egy kissé rendezettebb lett, és némi szín is visszatért az arcára. Aztán hordágyra tették, és levitték.
Mellette sétáltam, fogtam Darlene kezét. Megláttam Zeldát, és kinyújtottam a szabad kezem. Az ujjai az enyémbe csúsztak, és szorosan tartották, miközben lefelé mentünk a szolgálati lifttel.
– A hölgy függő? – kérdezte Julio.
– Leszokófélben van – feleltem. Lepillantottam Darlene-ra, akinek oxigénmaszk volt az arca előtt, és az elmaszatolódott szemfestéke úgy csíkozta be az arcát, mintha fekete könnyek lennének. – Vagy visszaesőben.
– Rendbe fog jönni? – kérdezte Zelda halkan.
– Elég stabil az állapota – mondta Julio. – Az életfunkciói jók. Hagyjuk, hogy a sürgősségi orvosok döntsék el.
A lift kinyílt, és éppen akkor léptünk ki, amikor két rendőr szállt ki a járőrkocsiból. Beszélgettek a mentősökkel, miközben Darlene-t berakták a mentőautóba. Épp be akartam segíteni Zeldát mellé, de Julio megállított minket.
– Csak egy ember utazhat a beteggel.
Zelda átölelte magát a hidegben, arcának minden finom vonásába aggodalom költözött.
– Menj csak – mondta. – Menj vele te. Megnézem, tudok-e segíteni itt, aztán találkozunk a kórházban. Láttam, hogy Darlene két fickóval beszélt korábban. Lehet, hogy ők adták el neki a drogot. Esetleg tudnak róla valamit?
– A kórházból küldök majd egy sms-t.
Még egy utolsó pillantást váltottunk, aztán a mentőautó ajtaja becsukódott közöttünk. Darlene-t stabilizálták a naloxonnal, és a mentősök elkérték tőlem a személyes adatait – a teljes nevét, a családja elérhetőségét, a kapcsolattartó személy elérhetőségét, és kérdeztek a drogos múltjáról is. Elmondtam mindent, amit csak tudtam, és emiatt árulónak éreztem magam. De nem hazudhattam vagy titkolózhattam. A hatóságok hamarosan úgyis kiderítenének mindent, és Darlene feltételes szabadlábra helyezését meghosszabbítanák, vagy szigorítanák a korlátozások számát.
Vagy mehet vissza a sittre. Megszorítottam a kezét.
Darlene nem ülhetett tovább. Alig jutott ki Bedford Hillsből a legutóbbi tizennyolc hónapos börtönbüntetése után. Egy évet gürizett azért, hogy tiszta maradjon, és minden összeomlik egyetlen éjszaka alatt.
Kyle, az a rohadék...
Nem az ő hibája volt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy azt kívánjam, bárcsak megdöglene. Azt is szerettem volna, hogy Roy legyen Darlene felügyelőtisztje. Ehelyett valami szigorú seggfej volt, akit nem érdekelt, hogy él-e vagy hal-e, csak az, hogy a lány eleget tegyen az utasításainak.
Azon tanakodtam, vajon felhívhatnám-e Royt az ügyben. Tanácsért, vagy, hogy megérdeklődjem, nem tudná-e megkönnyíteni Darlene dolgát – segíthetne neki egy jobb rehabilitációs tervben vagy hasonlók. A tárcám a farzsebembe volt dugva, de telefon nem volt. Hát persze. A telefonom a kabátomban volt, amit fent hagytam a padláson.
A francba.
A mentő a New York-i Presbiteriánus Kórházba hajtott. Darlene-t gyorsan betolták a sürgősségi osztályra és egy elfüggönyözött fülkében helyezték el. Julio egy sor székre mutatott a fal mellett, én pedig leültem.
És vártam.
Végül egy borotvált fejű, kedves szemű orvos lépett elő a függöny mögül.
– A barátnője jól van, de itt tartjuk megfigyelésen és pihennie kell. Ma este már nem tehet érte semmit.
Azt akartam mondani a dokinak, hogy amúgy sem tettem érte semmit. Durván hanyatt esett, és én nem voltam ott, hogy elkapjam.
Egy nővér közeledett, és a karomra tette a kezét.
– Menjen haza, és aludjon egy kicsit. A látogatási idő reggel nyolckor kezdődik. Akkor visszajöhet, és meglátogathatja a barátját.
Hagytam, hogy kikísérjen a lefüggönyözött válaszfalak között, és a nővérpultnál lévő telefonon hívtam egy Ubert. Próbáltam felidézni Zelda mobilszámát, de nem ment, ezért a saját telefonomat hívtam, remélve, hogy az Zeldánál van. A hívás hangpostára ment. Hagytam egy gyors üzenetet, majd letettem, hogy le ne késsem az autót.
Odakint havazott, a hópelyheket a jeges szél felkapta és keringőzni kezdett velük a sötét, csillagtalan égbolton.
Köszönöm♥♥♥
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlés