10 - 11 - 12. fejezet

 

BECKETT

December 3.

Másnap reggel kiléptem a gőzölgő fürdőszobából, és újra kávét találtam. Még csak húsz perccel múlt öt, de Zelda már az íróasztalnál ült és firkált, pulóverbe és sálba burkolózva.

– Az új munkád korán kezdődik? – kérdeztem, miközben töltöttem magamnak egy csésze kávét.

– Nem, de nem tudtam tovább aludni. Egyik furcsa álmot láttam a másik után, és tele voltam ötletekkel, amikor felébredtem. Nem tudom biztosan, mit kezdjek velük, de kezdetnek megteszi.

Röviden rám mosolygott, és visszatért a vázlataihoz. Éreztem, hogy a tegnap esti beszélgetésünk súlya ott lógott közöttünk, mint egy furcsa, összekapcsolt energia, amely nem tudta, hogy maradjon-e vagy távozzon. A személyes fájdalmak feltárása a sötétben közelebb hozott minket egymáshoz, és a napfény most el akart taszítani minket egymástól.

Megittam a kávémat, felkaptam egy proteinszeletet, és elindultam kifelé. – Köszönd meg a kávétündérnek a nevemben – mondtam az ajtóból. – És legyen jó első napod a munkában.

Megfordult a széken, a térdét az álláig felhúzta. – Neked is – mondta halvány mosollyal. A lakás túlsó végéből kicsinek és törékenynek tűnt, és a sajnálat, hogy tegnap este nem tudtam jobban megvigasztalni, ismét elöntött.

De bizonyára egy pillanattal tovább bámultam. Lassan felemelkedett Zelda keze, hogy letolja a szemüvegét, és a szemei addig keresztezték egymást, amíg tökéletesen, ijesztően, egyenesen egymásra nem irányultak.

Felnevettem. – Ez aggasztó.

– Hess – mondta, és visszafordult a munkájához. – El fogsz késni.

Elmosolyodtam magamban, és tovább mosolyogtam, miközben mentem le a lépcsőn és ki az ajtón. Először, és talán utoljára, hálás voltam a hideg, dermesztő New York-i levegőért hajnali fél hatkor. Nem volt senki, aki pofon vághatott volna, úgyhogy ez volt a következő legjobb megoldás.

Túl közel kerültél, és ezt te is tudod.

A reggeli szürkeségben a Clinton-Washington Avenue állomásig bicikliztem. Az egész utazás alatt a zsúfolt metrón a gondolataim folyton Zeldára terelődtek. A beszélgetésünkre. Az ő fájdalmára és az enyémre. És a mosolyára, mielőtt elaludt...

Majdnem elvétettem a megállóm.

Az Apollo Courier egy kis, zsúfolt irodában működött a manhattani Two Bridgesben; az ipari szőnyegen több száz bicikli nyomainak sara és piszokja csíkozta a szőnyeget. Wes Young és Nigel Brooks már ott volt, a biciklijük a csípőjüknek támasztva, miközben az első megbízásokat betáplálták a telefonjuk GPS-ébe. Wes alacsonyabb fickó volt, mint Nigel, sötét, ahol Nigel világos volt. Mindketten a legmelegebb és legrugalmasabb kerékpáros felszerelésben voltak, amit csak megengedhettek maguknak.

– Copeland – mondta Wes, és ökölbe szorította az kezét. – Mára esőt ígértek, aztán a következő héten havas esőre számíthatunk. Készen állsz erre a szarra?

– Alig várom – mondtam, és összeöklöztünk Nigellel.

Nigel, aki ausztrál, összehúzott szemmel nézett rám. – Tegnap este szexeltél.

– Én... mi? – Félig dadogtam, félig nevettem. – Közel sem, de azért kösz.

Most már Wes, a legjobb barátom is engem fürkészett. – Tényleg... máshogy nézel ki.

– Több rostot viszek az étrendembe.

– Nem, nem, nem – mondta Nigel, és megrántotta a kesztyűjét. – Wesleynek igaza van. Másképp nézel ki, olyan frissen dugott módon.

A recepciósunk, Ramona, a szemét forgatta, amikor átadta nekem az első megbízásomat. Hatvankét éves volt, és már régen megtanulta, hogy a futárok többségét figyelmen kívül hagyja.

– Határozottan úgy – mondta Wes nevetve. – Ki vele! Ki ez a nő? Van rá esély, hogy valaki, akit ismerünk?

– Van rá esély, hogy ma valamikor munkába álltok, ti tökfejek? – érdeklődött Ramona anélkül, hogy felnézett volna a számítógépéből.

Kimentünk a bringákhoz, és nyeregbe pattantunk. Mindannyian kis CB-készülékeket viseltünk, amelyeket a futártáskánk keresztpántjára erősítettünk, és mindannyian Apollo frekvenciájára hangoltuk a menet közben érkező munkák miatt.

– Ebédidő, haver – mondta Nigel, és elindult kifelé. – Hallani akarom a részleteket. Pornó szintű részleteket.

– Baszódj meg – mondtam.

Nigel elrobogott, és búcsúzóul megvakarta a hátát a középső ujjával.

Nevetve horkantottam fel, és elkaptam Wes tudálékos pillantását.

– Nem feküdtem le senkivel – mondtam – Sajnálom, hogy csalódást okoztam.

– Hiszek neked – mondta Wes. – Nigel a szexmániás, nem én. De tényleg másnak tűnsz. Mintha a sok nehéz szar, amit magaddal cipelsz, egy kicsit könnyebb lenne.

– Ez durva, haver.

A férfi felnevetett. – Komolyan mondom. Van valami jó híred, vagy mi?

– Van egy szobatársam.

– Tényleg? A te segglyuknyi lakásodban? – mondta Wes, és feltartotta a kezét, mintha ezzel elhárítaná a sötét pillantásomat. – Hé, én egy művészkommunában élek. Akaratom ellenére.

– Heidi miatt élsz ott – javítottam ki. – Mert olyan vagy, mint egy láncra vert kutya.

– Ne válts témát – mondta. – Lefagynak a golyóink, amíg megbeszéljük a te helyzetedet. Nem az enyémet. És nagy tétben fogadnék rá, hogy az új lakótársad a nőnemű.

– Igen, az. Ne izgasd fel magad, Wes. Ötven-ötven százalék esélyed volt arra, hogy jól tippelj.

Figyelmen kívül hagyta a szarkazmusomat. – És hogy hívják?

– A neve Zelda. Képregényeket rajzol.

– Mi a fene? – Wes összeszorította az ajkait, és helyeslően bólintott. – Szóval túl menő hozzád.

Kitört belőlem a nevetés, fehér fellegként szállt a hűvös levegőben.

– Igen, ez az igazság. Kurva jó fej a csaj.

– Oké, menő, de vajon dögös is? Menő és dögös?

– És okos – mondtam. – Remek humorérzéke van, ami segít túlélni az én segglyuknyi lakásomban.

– Uh huhh, te buksz rá – mondta a legjobb barátom, amikor a CB-je épp egy hívást jelzett. Megállt, hogy meghallgassa, tekintetét rám szegezte, majd állát a készülékre támasztotta, és megnyomta a kimenő gombot. – Tíz-négyes, jó haver, vége és kiszáll – mondta eltúlzott délies kiejtéssel. Megigazította a sisakja állszíját. – Nos, áldásomat adom erre a megállapodásra. És mindenre, ami ebből származhat.

– Semmi sem fog kisülni belőle – mondtam. – Csak néhány hónapig marad nálam, hogy egy projekten dolgozzon. Sokat jelent neki. Nem fogom megkockáztatni, hogy ezt elrontom. A lakásom kurvára túl kicsi ahhoz, hogy bármi rosszul süljön el.

– Ja, ez az egész úgy hangzik, mint a te tipikus Beckett baromságod – mondta Wes könnyedén. – Amikor azt mondtam korábban, hogy másképp nézel ki? Úgy értettem, hogy boldognak tűntél. Akárki is ez a Zelda csaj... talán megéri megkockáztatni. – Megütögette a vállamat. – Már nem vagy börtönben, tesó.

Wes elindult az első szállításához, én pedig rájöttem, hogy három perc késésben vagyok, hogy az enyémhez érjek. A műszakom következő kilenc óráját azzal töltöttem, hogy a viharos széllel küzdve figyeltem az utat a jeges foltokra és az idióta sofőrökre, akik anélkül kanyarodtak jobbra, hogy ellenőrizték volna a holtterüket.

Mire Brooklynban leszálltam a metróról, az elhatározásom, hogy távol tartom magam Zelda Rossitól, a csontkeménnyé fagyott...

...és abban a pillanatban olvadni kezdett, ahogy kinyitottam a lakás ajtaját.

Megint főzött – az illatából ítélve fasírtot –, és az íróasztalnál görnyedt a munkája fölé.

– Szia – mondtam.

– Szia, neked is – mondta vidáman, és megpördült a székben. A haja a feje tetejére volt tűzve, és azt az átkozott szemüveget viselte, ami miatt nehezemre esett gondolkodni. – Húsz perc múlva kész kell lennie a fasírtnak. – A mosolya egy kicsit elkomorult. – Istenem, úgy nézel ki, mint egy jégcsap. – Belerúgott a lábánál lévő radiátorba. – Átkozott legyél.

– Úgy tűnik, jó napod volt – mondtam. – Milyen volt az első műszakod?

– Az üzletvezető Cruella DeVille-re emlékeztet, de az egyik munkatársam, Anthony, több mint kárpótolt érte. Egész nap nevettem, és úgy tűnik, a pénz is rendben lesz. Mindenki nyer.

– Fantasztikus.

A képregényről akartam kérdezni, de úgy gondoltam, tegnap már elég kárt okoztam, köszönöm szépen. De Zelda zöld szemei ragyogtak a szemüvege mögött, és elektromosan vibrált a nyugtalanságtól.

Az ajkába harapott, ujjait az állához érintette. – Szóval. Munka után, a metrón hazafelé, bevillant egy kép. Az Anya, szabad?-ba. És nem hagyott nyugodni, úgyhogy lerajzoltam, amint hazaértem.

– Tényleg?

– Igen. – Egy hajtincset csavart az ujja köré. – Akarod látni?

– Persze.

Csatlakoztam hozzá az íróasztalnál. A vázlat Anyát ábrázolta, amint az egyik áldozata a lábai előtt a földön fekszik, és az életéért könyörög. De egy sötét hajú, ballonkabátos fickó ott állt az izzó fény glóriájában, és megakadályozta, hogy szétlője a perverz agyát.

– Látod ezt a fickót? – Zelda a vázlatra koppintva mondta. – Nem tudom, ki ő, de a jövőből ugrik ki a tér-idő kontinuum egy hasadékából, hogy megállítsa Anyát. Meg fogja akadályozni, hogy megölje azt a fickót.

– Értem.

– Megakadályozni, hogy bosszút álljon, nem olyasmi, amit valaha is akartam. De mégis itt van ez a fickó. Azt hiszem, Rydernek hívják. És befészkelte magát az agyamba.

– Oké.

– Ő nem egy szerelmi szál, ezt már most megmondhatom.

Kikényszerítettem egy mosolyt. – Nem?

– Nem. – Zelda felnézett rám, a szemei az enyémet kutatták. – Kirának amúgy is túl sok szarság van a fejében ahhoz, hogy egy srácnak jó legyen.

– Értem. – Megdörzsöltem egy fájó pontot a mellkasomon, ahol a futártáskám egész nap túl erősen szoríthatott.

– Még nem tudom, mi ő – mondta Zelda –, de azt hiszem... – Visszapillantott a munkájára. – Azt hiszem, ez a jó irány. És arra gondoltam... Ha esetleg te...?

Rápislogtam. – Mit kérdezel tőlem, Zelda?

Ingerülten fújt egyet egy csipetnyi mosolyon keresztül. – Muszáj lebetűznöm? Nyilvánvalóan valamiféle múzsa vagy, mert a tegnap esti kis feltáró beszélgetésünkig fogalmam sem volt arról, hogyan hozhatnám rendbe ezt az átkozott könyvet. Szóval talán van benned valami, Copeland. És Darlene azt mondja, hogy író vagy. Ez igaz?

– Közel sem. – Megdörzsöltem a tarkómat. – Néha leveleket írok, és ennyi.

Zelda felvette az asztalról a közüzemi számlát, amit postázni akartam.

– Ez az apró, tökéletesen pontos kézírás a tiéd?

– Igen.

Ledobta a földre. – Oké, tehát így működik: egy képregényt lerajzolnak és megfestenek. Néha egy ember, de van egy úgynevezett betűszedő is. A művésznő – vagy a művész – csinálja az összes párbeszédet, minden írott szöveget, satöbbi. Gyakran előfordul, hogy mindkét művész együttműködik a történeten.

Kikerekedett a szemem. – Azt akarod, hogy veled együtt dolgozzak a képregényeden?

Az ajkába harapott. – Igen. Talán. Nem is tudom. Nem vagyok az a megosztani-akaró típus, különösen, ha a művészetemről van szó. De amit tegnap este mondtál a történetről... – Megpörgetett egy színes ceruzát az asztalon. – Van értelme, hogy Kirának legyen valaki, aki akadályt gördít az útjába. Mert szerintem az emberek talán úgy tanulnak önmagukról, ha valaki megkérdőjelezi a hitüket, nem igaz? Nem azt mondom, hogy pacifistává válik, és nem fog többé beteg faszokat pusztítani, akik kisgyerekekre vadásznak. De talán az, hogy valaki kemény kérdéseket tesz fel, segíthet többet felfedni arról, hogy ki is ő valójában. És ez segít megtalálni azt, amit a kiadók akarnak. A történet szívét. Az ő szívét.

El sem hittem, hogy mit bízott rám. Elképesztően hízelgő volt. És pontosan ellentmondott a távolságtartásra vonatkozó terveimnek.

– Zelda...

– És gyakorlati szempontból ez – ha jól sikerül – talán még pénzt is hozhat. Ha a BlackStar Kiadó segédszerkesztőjének tetszik. Azt hiszem, ha én – ha mi – képesek leszünk olyan átdolgozásokat végezni, amilyeneket ő akar, akkor szerződést is köthetünk velük.

– Ez a te könyved, Zelda. Nem akarok pénzt kivenni a zsebedből azért, mert néhány betűt karcolok a lapra.

Felhorkant. – Fogalmad sincs, milyen gondossággal kell helyesen betűzni. Utálom, ezért is örülök, hogy a kézírásod úgy néz ki, mint egy francos gépírás. De ennél is több, Beckett, segítenél a történet megalkotásában. És osztoznánk a történetből befolyó pénzen, fele-fele arányban, mert nekem többet jelent, hogy ez a könyv megjelenjen a világban, mint hogy gyűjtögessem a pénzt.

Megdörzsöltem az államon lévő borostát. – A középiskolában egész jó történeteket írtam. A tanáraim mindig megőrültek értük.

Zelda arca úgy ragyogott fel, mint egy zöldes aranyszínben lángoló fáklya. – És szerettél olyan történeteket írni, amik miatt a tanárok megőrültek?

Elvigyorodtam. – Igen, valahogy úgy. – Megráztam a fejem a furcsaságra, és hallottam magam, ahogy azt mondom: – Igen. Persze, benne vagyok.

Zelda összeszűkítette rám a szemét. – Na várj csak, Copeland. Ne azért csináld, mert segítséget kérek. Ne azért tedd, mert sajnálsz engem, vagy mert azt hiszed, hogy valamiféle kozmikus kötelességednek kell eleget tenned. Csak akkor tedd meg, ha akarod. Különben szuper dühös leszek rád.

Elnevettem magam. – Nem, én akarom. Tényleg. Megtisztelő, hogy így bevonsz a munkádba.

Újabb éles pillantást vetett rám, de láttam a fényt a szemében, és az gyönyörű volt.

– Biztos vagy benne?

– Biztos vagyok benne. – És ez volt az igazság. Meglepődtem, hogy én akartam ezt. Hogy létrehozzak valamit ahelyett, hogy mások üzeneteit kézbesítem vagy az étkezésük után takarítok.

– És semmi kötekedés a pénzes szarságokon – mondta Zelda. – Mindent, amit ez a szemét hoz, megosztunk, még akkor is, ha az csak egy vacsorára elég a Micky-D's dollármenüjéből. Akkor azt is megosztjuk.

Még jobban felnevettem. Istenem, ez a lány. – Igen, az isten szerelmére. Igen.

Zelda mosolya addig szélesedett, amíg össze nem illett a szeme ragyogásával. Kinyújtotta a kezét, és én megráztam. – Üdvözöllek a fedélzeten, Copeland – mondta. – És most, mielőtt leég a fasírtom, ez az első feladatod.

Megkocogtatta az üres helyet a fickó – Ryder felett –, ahogy az kirobbant az éterből, hogy megállítsa Kirát.

– Mit mond? – Zelda megkérdezte, a hangja lágyra váltott. – Mit mondhatna neki, ami más útra terelhetné? Olyat, ami nem csak bosszúból, bántásból és fájdalomból áll?

Ránéztem erre a gyönyörű, okos nőre, aki mellettem ült. Én nem érdemeltem meg egy esélyt a boldogságra, de ő igen. El sem tudtam képzelni, milyen érzés lehetett, amikor látta, hogy a szeme láttára elrabolják a kishúgát, és a bűntudat, hogy nem tudta megakadályozni. Ezerszer elmondhattam volna neki, hogy nem az ő hibája volt, és tudtam, hogy sosem hinné el. Soha nem fogja elhinni.

De talán segíthetek neki, hogy a dühön és a fájdalmon túllépve valami másra koncentráljon. Valami békességre.

Az ujjbegyemet az övé mellé helyeztem, a Ryder feletti üres helyre. – Azt mondja neki, hogy 'Van más út is'.

 

 

 

II. rész

Fordította: AIDEN

„A szerelem a barátság köntösébe bújva érkezik”

– Ovidius

 

Zelda

December 15.

– Meggondoltad te ezt? – kérdezte Darlene, miközben az Atlantic Terminal Pláza Target bevásárlóközpontjának karácsonyi részlegén bámészkodtunk. – Tényleg ekkora nagy fát szeretnél?

– Úristen, dehogyis – feleltem. – Alig férünk így is. De egy olyan picike fa, amit az asztalra tudnék állítani, megfelelne. És fényeket is szeretnék. Úgy érzem, mintha elsorvadnék az alatt a ronda neon alatt.

Darlene csak úgy ragyogott, ahogy végigsétáltunk a forgalmas részlegen, én pedig próbáltam kikerülni az ajándék masnikkal és csomagolópapírokkal teli tárolókat a nagy piros bevásárlókocsival.

– Imádom – lelkendezett. – És annak is nagyon örülök, hogy te és Becks együtt dolgoztok a képregényeteken. Azt mesélte, nagyon fasza lesz.

Megtorpantam a kocsival együtt.

– Tényleg ezt mondta?

Bólintott.

– A Giovanni’s-ban. Azt mesélte, amint igazán elmélyült a művedben, teljesen belelkesült, hogy mennyi lehetőség van benne.

– Komolyan?

– Tényleg? Komolyan? – figurázott ki Darlene, mire én égő arccal löktem rajta egyet. – Igen, komolyan – felelte. – Ha jól emlékszem, egészen pontosan azt mondta rá: zseniális.

Gyorsan másfelé pillantottam, és melegség járta át a szívem táját.

– A képregényekkel sok pénzt lehet keresni? – kérdezte Darlene hirtelen.

– Lehetséges – feleltem. Még mindig szoknom kellett a gyors témaváltásait. – Ha az emberek rácuppannak, jó pénzre van kilátás. De én nem ezért csinálom. Úgy értem, nem vagyok bolond, persze, szeretném, ha befutna, de nem a pénz motivál. És szerintem Beckett is tudja, hogy nincs túl nagy esélye annak, hogy ebből gazdagodjak meg.

Darlene arca megnyúlt.

– Azért remélem, mégis nagyot szakítasz majd. Mert Becksnek sem egészségbiztosítása, sem megtakarítása nincs. Egyik futárnak sincs. Hála az égnek, hogy még nem gázolta el valami taxi, ami bármelyik pillanatban bekövetkezhet.

– Jézusom, ilyet ne is mondj!

Jeges rémület hasított a szívembe a gondolattól is, hogy elütheti egy autó.

– Persze, igaz, igazad van. Nem kellett volna szóba hoznom. Csak aggódom miatta, tudod?

Remek. Ezentúl én is fogok...

– Elég veszélyes egy meló az, nem gondolod? – kérdeztem.

Darlene bólintott.

– Napi tíz órán át rossz időben ide-oda száguldozni a forgalmas utcákon. Vagyis igazából bármilyen is az idő.

– Erre még sosem gondoltam – haraptam az ajkamba, Darlene pedig odahajolt hozzám, aggódó homlokráncolását ravasz mosolyra cserélte.

– Mit látok? Zelda, a kemény csaj, csak nem ellágyul itt nekem? Becks miatt?

Szipogtam egyet.

– Amiért aggódom a testi épségéért? Ez csupán emberségből fakad, nem pedig...

Egy olyan szót kerestem, amivel gond nélkül kidumálhatom magam, de Darlene megelőzött.

– Nem pedig azért, mert el vagy tőle ájulva? – fejezte be a mondatomat tágra nyílt szemmel. – És ha már a cudar időjárásnál tartunk…

Pislogtam.

– Hm?

– Tegnap éjjel mínusz öt fok volt – rebegtette meg ártatlanul a szempilláit. – Hogy bírod a gumimatracon? Vagy talán te és Becks valami egyéb alternatív megoldást eszeltetek ki?

A szemem forgattam.

– Dehogyis.

Nem tettem hozzá, hogy a gumimatracnak már régen elnyűtt. Utáltam arra a hideg, büdös izére mászni. De ezt nem meséltem el Darlene-nek, mint ahogy azt sem, hogy Beckett minden este gyilkos szemmel nézett a matracra, amikor elhelyeztem a padlón.

Azt pedig végképp nem említettem, hogy komplett érzelmi hullámvasúton csücsültem, ha Beckett csak szóba került. Ő volt, ahogy Darlene mondta, a férfidögösség tökéletesen megtestesült példánya. Alaposan ki is élveztem ezt, és megbámultam, különösen akkor, mikor dolgozni indult, és jól megnéztem izmos virgácsait a biciklis szerkójában. A gyomromban lévő borzongást könnyű volt megmagyarázni: forróvérű csajszi voltam, aki egy gyönyörű pasival lakik egy fedél alatt.

Nehezebb volt azonban arra magyarázatot találni, sőt, napról napra egyre nehezebb volt, hogy mennyire vártam, hogy hazajöjjön. A mély hangján elhangzó „Szia!”-ra. Vagy ahogy mélykék szemei gondolatokkal és ötletekkel teltek meg, miközben épp közösen dolgoztunk a képregényünkön.

Együtt.

– Ezért nem alszotok egy ágyban? Mert kedveled?

Darlene szavai úgy hatottak rám, mintha pofon vágtak volna, és már-már az jutott eszembe, vajon képes-e olvasni a gondolataimban.

– Ezt meg honnan veszed?

Ábrándosan felsóhajtott.

– Bárcsak én is képes lennék erre. Tudod, elnyomni az érzéseimet. Különlegessé tenné a dolgot. De a végén általában csak azért fogom vissza magam, mert félek, hogy a srác világgá szalad – mondta, s ekkor ravaszul elvigyorodott megint. – De Becksnek nincs hová mennie.

– Becks és én csak barátok vagyunk. És most már munkatársak. Kolosszális hiba lenne belebonyolódni, mert mi van, ha a dolgok rosszra fordulnak.

– Te azt hiszed, rosszra fordulnának?

– Béna vagyok, ha kapcsolatról van szó. Még ha akarnék is járni vele – amit nem akarok –, túl sok minden forog kockán az életemmel kapcsolatban, és most a képregényemmel is. Biztos, hogy elszúrnám, és mindent tönkretennék.

– Én ezt nem értem – mondta Darlene, miközben befordultunk a kocsival egy folyosóra, ahol karácsonyi izzósorokkal teli dobozok voltak egymásra halmozva. – Úgy tűnik, hogy a te életedben minden a legnagyobb rendben van. Sokkal inkább, mint az enyémben.

Ezen elmosolyodtam. Ó, Darlene, ha te azt tudnád...

– A szex részével még nem is lenne gond – feleltem. – De, hogy megfelelő társa legyek valakinek, na, az már kemény dió. A legközelebb az a fiú állt, hogy a párom legyen, akivel több, mint egy évig randiztam. Panaszkodott, hogy akkor sem ismerném fel a romantikát, ha fejbe vágna vele. Túl távolságtartó és érzéketlen voltam.

Csak egy üres váz vagyok, de hiányzik belőlem a szenvedély.

– Szóval nem vagy csupa gyengédség, nagy ügy – felelte Darlene. – Becks sem az. Kívülről kemény, de belül lágy.

Rápillantottam. Megesküdött, hogy ő és Beckett csak barátok. A ragaszkodása ahhoz, hogy kerítőnőt játsszon, őszintének tűnt. De mi van, ha ez csak álca volt, hogy elfedje a valódi érzéseit egy olyan srác iránt, akit a saját szavai szerint a valaha volt legjobb embernek tartott?

A gondolattól összeszorult a gyomrom. Mostanra Darlene már nem csak egy értékes barát volt, hanem valaki, akit úgy éreztem, hogy meg akarok védeni. Az élet nem kímélte őt, és az volt a benyomásom, hogy ettől megszelídült; a keze és a szíve valami szilárd dolog után nyúlt, amibe belekapaszkodhat.

Egy újabb ok arra, hogy barátként tekintsek Beckettre.

Kinyújtottam a kezem, és megszorítottam az övét.

– Ideje lenne a vásárlásra koncentrálnunk, Dar, különben a Target átkának áldozatául esünk.

– Miről beszélsz?

– Amikor betérsz és azt tervezed, hogy elköltesz húsz dolcsit, aztán távozol úgy, hogy száz dollárt költöttél egy csomó olyan dologra, amire semmi szükséged nem volt.

Szélesen elvigyorodott, és felemelt egy Mikulásos vécéülőkét.

– Enélkül nem tudnék élni.

– Ehh! Elkéstünk.

Minden ellenállási igyekezetem ellenére az átok engem is utolért. Hatvan dollárt költöttem egy picike, zöld és piros fényekkel díszített fára, két fehér karácsonyi égősorra és egy szőnyegre, amiről nem is tudtam, hogy szükségem lenne rá, amíg meg nem láttam. De a lakásunk padlója borzasztó, ipari szürke színben pompázott. A szőnyegnek geometrikus mintázata volt, egymásba nyíló, ragyogó színű négyzetek borították. Elég férfias Beckettnek, elég művészi nekem.

Darlene és én már a metrón ültünk, amikor feltette az elkerülhetetlen kérdést az ünnepekkel kapcsolatban.

– Itt leszel karácsonykor?

Ujjaim elfehéredtek a kapaszkodón.

– Még nem tudom biztosan. Gondolom, fel kellene hívnom a szüleimet. Kitalálni...

Hagytam, hogy elakadjon a szavam, remélve, hogy a téma is elakad.

Darlene felsóhajtott.

– Becks valószínűleg itthon marad majd, bár fogadok, hogy Roy áthívja magukhoz, akárcsak tavaly.

– Mégis, mi a gond ezzel? – kérdeztem. – Roy és a felesége pár hete elhívtak minket vacsorázni, állítólag ez része volt Beckett feltételes szabadlábra helyezési követelményének. Ehelyett az egész olyan volt, mint valami közös vasárnapi családi vacsora.

– Nem vagyok meglepve. Roy rögtön megkedvelte Beckettet, sokkal többet tesz érte, mint amit a legtöbb feltételes szabadlábra helyezett elítélt tisztje tenne. Bárcsak az én felügyelőm fele ilyen kedves volna. Az enyém viszont kész seggfej – vonta meg a vállát. – Egyébként Roynak és a feleségének sosem lehetett gyereke, úgyhogy lehet, hogy ezért annyira kedvesek Beckshez. Vagy talán csak úgy, általában véve extra kedvesek az emberekhez.

– Szerinted Beckett velük tölti majd a karácsonyt?

Darlene ismét felsóhajtott.

– Valószínűleg nem. Teljesen ki van bukva még mindig a rablás miatt. Mesélt neked róla, ugye? Hogy a férj és a feleség hazajöttek, és a férj meghalt?

– Igen, elmondta.

– Ez annyira bántja, pedig egyáltalán nem az ő hibája volt. Egyáltalán nem. Ezért bünteti magát, a kis buta.

Ez a beszélgetés túl gyorsan vált túl személyessé, és rosszul éreztem magam, amiért kibeszéltem Beckettet a háta mögött. Szerencsémre Darlene egy pillanat alatt témát váltott, és ejtette a témát.

– Gyűlölöm az évnek ezt az időszakát – mondta. – Olyan magányosnak érzem magam ilyenkor, tudod?

– Van családod, akiket meg tudsz látogatni karácsonykor? – kérdeztem.

– Ó, persze, hogy van. Queensben laknak. Van egy nővérem, aki nem olyan hatalmas lúzer, mint én. Egész idő alatt azt kell hallgatnom, ahogy a nagyszerű munkájáról, a nagyszerű férjéről, a nagyszerű nyugdíjpénztáráról, bla-bla-bla-bla beszél.

– Te nem vagy lúzer.

– Mondod ezt te – felelte a lány. – Talán csak le kéne feküdnöm valakivel. Nincs is jobb hangulatjavító egy földrengető orgazmusnál.

Az előttünk lévő metróülésen ülő pöttöm öregasszony bólogatni kezdett sálba burkolt fejével.

– Ebben igazad van, kedveském.

Darlene és én összenéztünk, majd kitört belőlünk a nevetés. Az olyan hangos, jóféle nevetés, amitől sajogni kezd az oldalad, és amely örömkönnyeket csal az ember szemébe. És abban a néhány másodpercben Darlene a féktelen boldogság valódi pillanatát élte meg. Az idős hölgy velünk együtt derült, és én legszívesebben megpusziltam volna, amiért elűzte a barátom feje felett lebegő sötét árnyakat.

Abban a pillanatban amolyan mentális pillanatfelvételt készítettem Darlene-ről, hogy az emlékezetembe véssem, remélve, hogy később tollal és tintával újra megörökíthetem.

 

A csomagjaim súlya alatt tántorogva négyre haza is értem. Mivel Beckett szombatonként a Giovanni’s-ban dolgozott, már elindult, de még éreztem parfümjének illatát a levegőben.

A karácsonyfát az ablakkal szemben az íróasztalon állítottam fel, néhány ottfelejtett skiccemet és Beckett vázlatait stócba szedtem és eldugtam a fa mögé.

Ezután felraktam a fehér karácsonyi égősort úgy, hogy végigfusson a bejárati ajtóval szemközti falon, Beckett ágyától indulva a konyha melletti sarokig.

A nap már lemenőben volt. Lekapcsoltam a mennyezet közepén végigfutó ócska neont, hogy csak az apró ledek világítsanak. Sejtelmes fényük gyönyörűnek hatott az alkonyatban, mintha szentjánosbogarak táncoltak volna a falon.

Eszembe jutott, amikor a szüleim egyszer nyáron elvittek bennünket, Rosemaryt és engem egy szentjánosbogár-fesztiválra Pennsylvaniába. Lelki szemeim előtt megjelent Rosie arckifejezése, amikor elkapott egyet és csöppnyi markába zárta...

Nagyot sóhajtottam, benntartottam a levegőt, és vele együtt az emléket is elnyomtam magamban. Már december közepénél tartottunk. Nem halogathattam tovább. Nem lett volna fair anyával és apával szemben.

Elővettem a telefonom, és leültem az íróasztalhoz, magam elé terítettem a képregényemet. Vagyis most már a mi képregényünk volt. Az enyém és Becketté.

– És a tiéd is, Rosie – suttogtam a derengő szentjánosbogár-fénybe. A szemközti épület ablakaiban is felkapcsolták a lámpákat. Meleg, sárga téglalapok, bennük családokkal, akik vacsorát főztek vagy épp a tévét nézték. Élték a maguk kis életét, együtt voltak és egy egységet alkottak.

Végigpörgettem a telefonkönyvemet. A hüvelykujjam megremegett, mikor megnyomtam a hívás gombot.

Két csörgés után anyám vette fel, és elképzeltem őt, ahogy ott állt a modern konyhájában, a régi olajzöld, tárcsás, falra akasztható telefonja mellett. Egy valódi ócskaság, amitől nem volt hajlandó megválni, a vezetéke olyan volt, mint valami kötél, ami nem engedte túl messzire elkalandozni, és kötötte ahhoz, akivel épp beszélt.

– Halló, Rossi lakás.

– Szia, anya – válaszoltam.

Egy kis szünet. Egy nagy sóhaj.

– Szia, életem – mondta, a hangja megtelt megkönnyebbüléssel, szeretettel és csendes, szelíd óvatossággal, ahogyan mindig is beszélt hozzám. Mintha azzal elkerülhetnénk bármelyik pánikrohamomat, ha csöndesen szól, és akkor talán nem ébreszti fel. – Hogy vagy, szívem?

– Jól. New Yorkból hívlak.

– Komolyan? – emelkedett a hangja egy oktávval feljebb. – Mit csinálsz te ott?

Meséltem neki a képregényről, és Beckettről, és arról, hogy az ünnepek után elvisszük az egyik nagy kiadóhoz.

– Imádni fogják, életem – felelte. – Annyira büszke vagyok rád.

Pislogtam párat, hogy ne sírjam el magam.

– Köszi, anya. Apa hogy van?

– Remekül, bár tudom, hogy szomorú lesz, amiért nem volt itt, mikor hívsz. Tudod, bowling este van.

– Ó, persze. Később újra telefonálok, hogy vele is beszélhessek.

Anyám hangja bizonytalan lett.

– Gondolod, hogy idén haza tudsz jönni, meglátogatni bennünket? Szinte itt vagy a szomszédban.

A szívemet szorongató fájdalom ellen behunytam a szememet.

– Szeretnék, anya. Tudod, hogy szeretnék hazamenni. De...

A tekintetem arra a Ryderről rajzolt képregénykockára esett, amikor az szinte lerobban az égből, és közli Kirával, hogy létezik más megoldás is.

– Szeretném magammal vinni egy barátomat, ha lehet.

– Hogyne lehetne, drágám – felelte, szinte kiabálva. – Hozzál bárkit, akit csak szeretnél.

Elmosolyodtam, és enyhült a mellkasomban lévő szorítás.

– De ez még nem biztos, előbb a sráctól kell megkérdeznem…

– Sráctól? Szóval egy fiúról van szó.

– Igen, egy fiúról, de ő csak egy barát. És nem is tudom biztosan, egyáltalán szeretne-e jönni, de…

– De, csak kérdezd meg nyugodtan – fejezte be helyettem a mondatot.

A telefonnak dőlve elmosolyodtam.

– Persze, mindenképp meg fogom kérdezni. Azt hiszem, segítene, hogy ne akadjak ki. Ha ő ott van.

Mert vele mindig biztonságban érzem magam.

– Megértem, szívem, hogy túl nehéz ez neked. Mindannyian megértjük.

– Tudom, anya – feleltem. – De szeretném megpróbálni.

– Mert te annyira erős vagy. Mindig is az voltál.

Nem mindig voltam az, szerettem volna felelni. Akkor nem, mikor szükség lett volna rá, hogy az legyek.

Úgy tettem le a telefont a beszélgetésünk után, hogy tudtam, reményt adtam neki, hogy újra láthat, miközben engem kimerítő kétségek gyötörtek. Legutóbb tavaly júniusban, apám születésnapján próbáltam hazamenni. Abban a pillanatban, ahogy a reptérről érkező taxim behajtott a Rittenhouse negyedbe, úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kéz szorongatná a torkomat, és a bőröm úgy bizsergett, mintha jeges vízzel öntöttek volna le.

PTSD[1], mondták az orvosok. Tíz évvel ezelőtt diagnosztizáltak, amikor először volt pánikrohamom – bementem Rosemary szobájába, de ő nem volt ott. Akkor fogtam fel, hogy soha többé nem lesz ott.

A pánikroham, vagy PTSD, vagy hívjuk bárminek, miatt egy rakás gyógyszert kellett bevennem, hogy egyáltalán haza tudjak menni, és rettenetesen álmos lettem tőlük. Olyan voltam, mint valami zombi, aki egy szörnyű fájdalom határán tántorog.

Mégis megpróbáltam. A családom miatt évente egyszer-kétszer megpróbáltam. És évente egyszer-kétszer egy óriási leckével jöttem el tőlük, hogy minden voltam, csak erős nem.

De talán ha Beckett velem lett volna... Ha meg lett volna az a biztonságérzetem, amire támaszkodhatok. Ha ott lett volna a hátam mögött...

Vele talán sikerülne átvészelni.

 

Beckett csak tizenegy óra után ért haza a Giovanniból. Én még ébren voltam, javítgattam a képregényt, és bátorságot gyűjtöttem, hogy az ünnepekről kérdezzem. Az anyámmal folytatott telefonbeszélgetésem után zsákutcába kerültem. Nem volt visszaút.

– Szia – köszönt Beckett.

– Szia neked is – feleltem, és hátrafordultam a székemben. Beckett ott állt az előszoba, sütött róla a hideg, és jégkristályok olvadoztak a kabátján. De mélykék szemében melegség csillant, ahogy végigkövette a falon futó fényfüzért az előttem lévő asztalon díszelgő kis fáig.

– Mi ez az egész? – érdeklődött.

– Tetszik? – kérdeztem. – Komolyan elegem lett abból a borzalomból – intettem a felettünk lévő ronda, lekapcsolt fénycső felé. A szobát csak a kis asztali lámpa, ami alatt dolgoztam, és a fényfüzér világította meg.

– Ez... tetszik – felelte Beckett. – Nagyon tetszik.

– Király – mondtam, és hirtelen feloldódtam a finom mosolytól, ami megjelent a szája sarkában. – Nyakunkon az ünnep, meg ilyesmi.

Magamban felnyögtem, hogy mennyi érzelmet hoz fel bennem ez a pár szó, de úgy tűnt, Beckett nem vette észre. Kihámozta magát a munkaruhájából, a tekintete még mindig az apró izzókra szegeződött. És rám.

– És a szőnyeg nem tetszik? – kérdeztem. – Ha utálod, kicserélhetjük valami jobbra, de... – elmélyítettem a hangomat, míg olyan lett, mint valami füves csávóé. – Szerintem nagyon jól összekapcsolja a szobát.

Beckett rám pislogott.

– Ez egy idézet a Nagy Lebowskiból – feleltem pirulva. – Sosem láttad még? Nem? Akkor hagyjuk.

– Remekül néz ki – mondta Beckett, messziről szemlélve a szőnyeget és elgondolkodva. – Oké, tényleg szuper. Nagyon tetszik. Megyek, beállok a zuhany alá, hogy átmelegedjek – mondta lányos zavarában.

– Csak nyugodtan.

Na jó, ideje abbahagynom, hogy filmekből idézgessek, mint valami idióta... Megfogadtam, hogy ha kijön a fürdőből, megkérdezem, mi a terve karácsonyra. Lekuporodtam a gumimatracra és vártam.

Beckett nemsokára előbukkant a gőzfelhőből, pizsamanadrágban és hosszú ujjú Henley pólóban. Éreztem a feszültséget, ahogy megállt felettem, közel az ágya széléhez.

– Ez így nem mehet tovább – szólalt meg.

– Micsoda? – kérdeztem és a félelem szilánkjai szúrták át a szívemet.

– Hogy te a padlón alszol. Én meg az ágyban. Nincs ez így jól.

Megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem.

– Jézusom, már azt hittem, hogy ki vagyok rúgva.

Olyan képet vágott, mintha valami romlottat evett volna.

– Istenem, dehogy. Soha nem tenném...

– Jó nekem a padlón – jelentettem ki.

– Nem, ez nem igaz – kekeckedett Beckett. – Ez mindenféleképpen rossz. Hideg. Kényelmetlen. És te csak... Nem kellene a földön aludnod, Zelda.

Ennyi. Erről van szó, kérem. Darlene most ezt mondaná...

– Ez nem a föld, ez egy gumimatrac – közöltem, miközben a szívem majd kiugrott a helyéről. – Tudsz jobbat?

– Te alszol az ágyon. Én meg majd a gumimatracon.

Farkasszemet néztünk, mintha ez valami „ki bírja tovább” verseny lenne. Bár nem éreztem versenynek. Úgy éreztem, mintha mindketten ellenállnánk egyfajta vonzásnak, ahelyett, hogy ellöknénk magunktól.

– Felejtsd el! – mondtam egy pillanat múlva, és keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt. – Te még kényelmetlenebbül éreznéd magad, mert olyan rohadt magas vagy. Én meg kicsi vagyok. Így elférek rajta. Nem nagy ügy.

– Nekem ez akkor sem tetszik – jelentette ki Beckett. – Képtelen vagyok az ágyon aludni, miközben te a földön fekszel. Leszarom, hogy milyen kicsi vagy, vagy hogy én milyen magas vagyok. Költözz fel az ágyra.

– Nem.

– De igen, majd én alszom a gumimatracon. Ez az utolsó szavam.

– Jaj, csak nem vacsoráztunk ma este keményítőt!

Ellenvetést nem tűrve egyik ujjával rám mutatott.

– Hajlandó lennél végre feljönni a kibaszott ágyamba, Zelda?

Mindketten lefagytunk, ahogy a szavai lógtak a levegőben. Elöntötte a forróság az arcom, és képzeletben egy beszédbuborék emelkedett a fejem fölé. Teljesen üresen.

Beckett a hajába túrt.

– A francba már, úgy értettem... Tudod, hogy értettem.

Átöleltem magam, és felszegtem az állam.

– Igen, tudom, mire gondoltál, és semmi szükségem a sajnálatodra.

– Ez nem sajnálat. Ez... a fenébe is – sóhajtott csalódottan, aztán csípőre vágta a kezét, és kifújta a levegőt. – Zelda, kérlek – könyörgött. – Csak tedd meg. Értem. A lelki békémért.

– Fogalmam sincs, mi ütött beléd – közöltem. – De rendben. Legyen. Ma éjjel az ágyon alszom.

– Minden éjjel ott fogsz.

– Kizárt. Talán... nem is tudom. Cserélhetnénk. Minden második éjjel valaki a gumimatracon alszik. De eszem ágában sincs végleg kilakoltatni az ágyadból. Rendben?

Egymásra meredtünk.

– Mondj igent, Beckett, vagy továbbra is a kibaszott földön alszom.

– Rendben – csattant vissza néma csend után, és a gumimatracra mászott. Hosszú lába lelógott róla, hacsak össze nem gömbölyödött, és ezt a kék takaróval próbálta leplezni.

– Én szóltam – mondtam. – Túl magas vagy.

A fejére húzta a kék paplant.

– Kellőképpen tudomásul vettem a magas emberekkel szembeni előítéletedet.

Némán bámultam, nem tudtam, hogy nevessek-e a viccén, vagy leszidjam. Csak sodródtam érzelmeim hullámvasútján, a szívemet körülvevő régi falak és védelmek leomlottak, az agyam pedig őrült módon azon dolgozott, hogy újra felhúzza őket.

Lassan megindult a lábam Beckett ágya felé. Lefeküdtem, és az államig felhúztam a takarót.

Istenem, segíts...

A párnát, a paplant és a lepedőt mind átjárta Beckett tiszta, férfias illata – arcszesz, szappan és bőre saját illatának a keveréke. Minden egyes lélegzetvételemmel magamba szívtam őt.

– Most boldog vagy? – kérdeztem.

– Mindig boldoggá tesz, ha megkapom, amit akarok – felelte.

Az arcom belsejébe kellett harapnom, hogy el ne nevessem magam, és szinte azonnal álomba merültem, körülvéve mindennel, ami ő volt.

 

Beckett

December 16.

Kávéillatra ébredtem. Zelda az íróasztalnál görnyedt, állát egyik térdére támasztva rajzolta a képregényét. Hosszú fekete haját kontyba kötötte a feje tetején, szemüveg volt rajta, apró termetét bebugyolálta a hideg ellen. A radiátorhoz dugta a lábát, mely halkan szuszogott és kattogott. A karácsonyi fények világítottak, visszaszorítva a téli reggel homályos szürkeségét.

Azok a fények. És az a szőnyeg. Alig észrevehető változtatások a hely komor szürkeségéhez képest, mégis a legkülönösebb hatást gyakorolták rám.

Az elmúlt tíz napban elkövettem mindent, hogy nyugodt maradjak Zelda mellett. Barátként és profi módon dolgoztunk együtt az immáron közös képregényünkön. És semmi több.

De hosszú idő óta először feléledt bennem a remény. Sokféle szempontból. Talán Zelda és én valami hihetetlen dolgot hoztunk létre az általa lefektetett alapokra. Talán ez a regény be fog futni és jól fizet majd. Az életem végre más irányt vehet.

Eddig a jövőmre vonatkozó gondolataim a New York-i biciklizés végtelen hosszú napjaira korlátozódtak. Futárkodom majd, amíg ki nem öregszem belőle, vagy amíg meg nem sérülök. Talán Zelda megváltoztatta a sorsomat. Most már művészeti partner lettem – valami, amit álmomban sem gondoltam volna.

Bámultam ezt a lányt a csillogó fényekből álló füzér alatt. Ő volt az, amire sosem számítottam.

Lerúgtam magamról a kék takarót, és feltápászkodtam a gumimatracról. Zelda megfordult, és rám nézett azzal a gúnyos pillantással, amit már megszoktam, sőt, szerettem.

– Milyen volt az éjszaka odalenn? Ugye, szar volt? Túl nagy vagy ahhoz a matrachoz.

Megálltam, hogy megdörzsöljem zsibbadt derekamat, és ártatlan mosolyt küldtem felé.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Az átkozott szemüvegen keresztül rám hunyorgott, aztán szipogott egyet, majd visszatért a munkájához.

Töltöttem magamnak egy kis kávét.

– Szeretnél ma is a képregényen dolgozni?

– Ma szabadnapod van – közölte Zelda, fel sem nézve. – Ami azt jelenti, hogy időnk, mint a tenger.

Eljátszadozott a tollával, majd végül felém fordult.

– Jó lenne kicsit kiszabadulni – mondta. – Mármint Manhattanbe. Hetek óta itt élek, és még nem láttam belőle semmit, csak az éttermeket, ahol dolgozunk, meg egy bevásárlóközpontot.

– Néhányan ölni is képesek lennének, hogy láthassák az Atlantic Terminal Targetet[1] – feleltem. – El nem tudod képzelni, milyen szerencsés vagy.

A szemeit forgatta.

– Biztos vagyok benne, hogy ez a világ nyolcadik csodája. De komolyra fordítva a szót, a képregénnyel remekül állunk. Menjünk el valahová.

A konyhapultra támaszkodva csak egy pillanatig gondolkodtam. A tekintetem az asztalon álló kis karácsonyfán állapodott meg.

– Van egy ötletem.

 

A Manhattan felé tartó N jelű metró tele volt babakocsikkal és karácsonyi ajándék után kajtató emberekkel. A Herald Square-nél átültünk az F jelű kocsiba, és a 47. utcánál leszálltunk.

– Rockefeller Plaza? – hüledezett Zelda. Szürke kötött sapkáját a fülére húzta. A haja leomlott szövetkabátja hátán, és fehér, kötött, furcsa, virágmintás kesztyű takarta el az ujjain lévő tintafoltokat.

– Jártál már itt ezelőtt?

– Soha. Csak a tévében láttam eddig a kivilágított fenyőfát. Mindig elbűvölt, hogy mekkora… – némult el, amikor befordultunk a sarkon, és elénk tárult a talpunk alatt elterülő tér.

– Aztamindenit – maradt tátva a szája.

A téglalap alakú jégpálya fehér szőnyegként terült el az arany Prométheusz-szobor lábánál. A szobor válla fölött a Rockefeller-fa nyújtózott az ég felé, több mint 27 méter magasan, mindenféle színű izzóval kivilágítva.

– Sosem gondoltam volna, hogy ilyen... magas – álmélkodott, tekintete lassan leereszkedett a fa tetejéről a jégpályán sikló emberekre.

– Szeretnél korcsolyázni? – kérdeztem.

– Szabad? Te szeretnél? – nézett rám csillogó szemekkel olyan elbűvölően, hogy félre kellett nézzek.

– Hogyne szeretnék – mondtam. – Ez a legjobb módja, hogy közelről megnézzük a fát.

Beálltunk a sorba a kölcsönzőnél, és egy jó órát kellett várnunk, hogy mi kerüljünk sorra, mivel a pályán egyszerre csak 150 ember tartózkodhatott. Végre jégre léphettünk. Még életemben nem korcsolyáztam, de hát mi lehet abban olyan bonyolult?

Ez az első ezredmásodpercben ki is derült, amikor a korcsolyám a jéghez ért, és majdnem kisiklott alólam. Kétségbeesetten kapaszkodtam a pálya szélén lévő alacsony falba, hogy seggre ne essek.

Szép volt, Copeland. Sima liba.

Zelda felnevetett, de a nevetés sikításba fordult, amikor ő is pontosan ugyanígy járt. A karjaival bizonytalanul egyensúlyozott, közben a korcsolyája ide-oda csúszkált alatta. Kinyújtottam egyik kezemet és elkaptam. Belekapaszkodott a kezembe, én pedig magamhoz húztam.

Lassan, mint két szerencsétlen, akik valami orkán erejű széllel küzdenek, haladtunk közvetlenül a fal mentén.

– Ó, Istenem, ez igazi rémálom – kapkodta a levegőt Zelda, bár mosolya a füléig ért, átszelve a hidegtől kipirult két arcát.

– Dehogyis, csak várj! Meg tudjuk csinálni – tipegtem balra a fal felől, apró, menetelő léptekkel, és megkerültem a lányt. Megfogtam a kezét. – Rendben, most engedd el a falat.

– Egy frászt engedem el – felelte.

– Foglak.

– Ó, tényleg?

– Nem, nem igazán – mondtam, majdnem elveszítve az egyensúlyomat. – De magabiztosan hangzott, nem? Ez mind miattad van.

– Miattam? – sikkantott fel nevetve.

– Neked titokban műkorcsolyázó csodagyereknek kellett volna lenned, hogy segíts nekem a jégen boldogulni.

– Neked hétvégi hokisnak kellett volna lenned, hogy te segíts nekem a jégen. Mindketten balfaszok vagyunk.

Mintha csak az érvelését akarná bizonyítani, a korcsolyám kicsúszott alólam, és a jégre zuhantam, magammal rántva Zeldát is. Mindketten a fenekünkön landoltunk, lábak és korcsolyák és fájdalmas nevetés összevisszaságában.

– Jól vagy? – kérdeztem tőle.

– Lehorzsoltam a seggemet és a büszkeségemet. Ezt leszámítva jól.

– Rendben, az király – terültem el a jégen a hátamra fordulva. – Én maradok így egy darabig.

Zelda felnevetett.

– Itt lent biztonságosabb.

Felnéztem, és a mosoly lehervadt az arcomról, miközben tátva maradt a szám a csodálkozástól. A szívem összeszorult, ahogy vakon a karja után nyúltam.

– Zelda. Ezt muszáj látnod.

Azt hittem, elpoénkodja a dolgot, vagy azt mondja majd, hogy megőrültem, de ő mellettem feküdt a jégen, a haja majdnem az arcomhoz ért.

Fölfelé bámultunk, a sötétkékre mélyülő égboltra és a karácsonyfára, amely a jégpálya fölé magasodott. Mint egy csillogó, izzó zöld kúp, amelyet ezernyi színes fény koszorúzott. A város fényárban úszott. A fáéban és a toronyházak fényében. A fehér jégen és Prométheusz arany szobrán tükröződött vissza.

A világ gyönyörű volt. Még inkább, amikor Zelda mellettem volt, s összeért a vállunk, melegített, miközben a lenti jég hidegéből kellett volna belém szivárognia.

– Te is látod? – kérdeztem.

Éreztem, hogy bólogat.

– Meseszép.

Néhány percig csak feküdtünk ott a jégen, mielőtt egy jégpályaőr odacsúszott hozzánk, hogy figyelmeztessen minket, nem éppen okos dolog a jégen pihengetni, miközben száznegyvennyolc másik ember pengével a lábán suhant el a fejünk mellett. De megérte. A kabátom teljesen átázott, de megérte.

Megérte a látvány, ahogy a város fénye Zelda szemében tükröződik.

Visszavittük a korcsolyáinkat, és vettem magunknak két forró csokit. Leültünk egy kis asztalhoz az egyik hőgomba alá a jégpálya mellett, és kortyolgattuk az italunkat. Zeldára néztem. Az érzelmeim teljesen össze voltak gubancolódva, de talán ha megengedtem volna, hogy a szavak úgy bukjanak ki belőlem, ahogy kikívánkoznak, akkor talán egy új történet bontakozott volna ki a fagyos, éjszakai levegőben kettőnk között.

Ám Zelda szólalt meg először, bizonytalanul. Már-már félénken.

– Kérdezni szeretnék valamit – bökte ki végül. Kesztyűs keze a forró csokiját szorongatta, miközben az ajkába harapott.

– Persze – feleltem. – Kérdezz nyugodtan.

Lepillantott az italára.

– Szóval tudod, nekem pánikrohamaim lesznek, ha látom a családomat. Vagy ha túl sokat gondolok rájuk.

Bólintottam.

– És emiatt alig látom őket. Talán évente egyszer vagy kétszer. És ez szívás. Hiányoznak. Nagyon. De nekem ez egyszerűen... túl nehéz – csóválta meg a fejét. – Tudom, hogy ez kurvára gyávának hangzik...

– Nem hangzik annak – feleltem.

Hálás mosolyt küldött felém, aztán folytatta.

– Pedig én gyávának érzem. Tudom, hogy ezzel fájdalmat okozok anyámnak, de... Ehh, most, hogy csak néhány órányira vagyok Philadelphiától, nem tehetem meg, hogy ne menjek haza karácsonykor meglátogatni a szüleimet. Lehet, hogy óriási hibát követek el, de muszáj megpróbálnom.

A tekintete mindezidáig a poharára szegeződött, de most felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.

– Szóval arra gondoltam, hogy talán lenne kedved elkísérni.

Hátradőltem a székemben.

– Azt szeretnéd, hogy a családodnál töltsem a karácsonyt?

Bólintott.

– Mert... tudom, hogy őrültségnek hangzik, de ha mellettem vagy, biztonságban érzem magam.

A szívem egyenletes, súlyos lüktetéssel kezdett dobogni.

– Zelda... nem tudom, mit mondjak erre.

– Fura, ugye? Nem tudom miért, de mióta először találkoztunk... – rázta meg a fejét. – Emlékszel, mi volt a hamburgerezőben? Pontosan tudtad, mit kell tenned. Soha nem volt még pánikrohamom, aminek ilyen gyorsan vége lett volna. Nemcsak, hogy segítettél, hanem elmulasztottad. És amikor elmeséltem neked, mi történt valójában Rosemaryvel... – vonta meg a vállát, majd félrenézett. – Minden simán ment. Valahogy elintézted, hogy kimondjam azokat szavakat, amelyek mindig is méregként égettek belülről.

Csak néztem rá szótlanul, és Zelda azt hihette, hogy azért hallgatok, mert kényelmetlenül érzem magam, mivel a kezébe temette az arcát.

– Ó, Istenem, ne haragudj – nyögött ki az ujjai közül. – Tényleg nem akarlak rávenni, hogy megsajnálj és velem gyere. Ha nem szeretnél, nem is kell. Én csak...

– De. Szeretnék – feleltem, és abban a rövid másodpercben, amikor felemelte a fejét, az arckifejezése tele volt reménnyel – és talán még boldogsággal is –, azonban a helyzetem rideg valósága elijesztette körülöttünk az összes melegséget.

– Csak nem tudok – fejeztem be a mondatot.

Az arca megnyúlt.

– Nem tudsz?

– Nem hagyhatom el az államot a feltételes szabadlábra helyezési bizottság írásos engedélye nélkül – magyaráztam, és utáltam minden egyes szót, ami elhagyta a számat. Utáltam, hogy megfeledkeztem róla, milyen szigorú korlátok közé szorította az életemet. Gyűlöltem, ahogy a város fényei most szögesdrót fallá változtak, ami nem engedte, hogy oda menjek, ahová szeretnék. De legjobban azt a néhány varázslatos pillanatot gyűlöltem, amikor ott feküdtem a jégen, és normálisnak éreztem magam. Nem éreztem, hogy bűnöző lennék. Nem éreztem a jövőm kilátástalanságát. Azok a pillanatok most a képembe röhögtek, és én ezt gyűlöltem.

– Kaphatsz engedélyt? – kérdezte Zelda.

– Az eljárás harminc napig tart.

– Talán Roy intézhet valamit...

– Nem tud – dobtam bele a forró csokimat a szemetesbe, bár még majdnem tele volt, és felálltam. – Indulhatnánk? Kezd kurvára hideg lenni idekint.

– Beckett...

– Sajnálom, Zelda. Kedves tőled, hogy felajánlottad, de nem mehetek veled.

 Mert elítélt vagyok. És bassza meg, erről megfeledkeztem.

 

---

[1] Lakberendezési, ruházati, elektronikai cikkeket, valamint exkluzív tervezői kollekciókat kínáló üzletlánc.

 

---

[1] poszttraumás stressz szindróma