35 - 36 - 37. fejezet + Epilógus

 

Fordította: Jane

 

beckett

Január 25.

Már majdnem nyolc óra volt, amikor betántorogtunk a lakásba. Zelda összedobott egy gyors vacsorát, ami tésztából és salátából állt, de alig kóstoltam meg. A szemeim a mobilomra tapadtak, vártam a hívást. Vagy talán egy kopogtatásra, hogy D.O.C. megjelenik, hogy visszavigyen a Rikersbe, majd Otisville-be.

Zelda folytatta a csevegést, próbálta elterelni a figyelmemet a tetteim közelgő utóhatásáról. – Talán Mrs. J. nem tudja, hogy mi a helyzet veled – mondta, miközben az ágyban feküdtünk. – A feltételes szabadlábra helyezésed feltételeit?

– Mindent tud rólunk, mind a négyünkről, akik részt vettünk a rablásban. – A hajamba túrtam, és meghúztam. – Fel kéne hívnom Royt. Fel kellett volna hívnom Royt abban a pillanatban, hogy visszajöttem. Azonnal fel kell hívnom.

– Ne, ne tedd. Lehet, hogy nem tudja. Lehet, hogy Mrs. J nem mond semmit. Ok nélkül sétálnál vissza a börtönbe.

– Nem ok nélkül, Zel. Megszegtem a törvényt. Már megint. Nem bántam meg, egy pillanatig sem. Ha nem mentem volna el hozzád, örökké kínzott volna. De ha vannak következményei a tettemnek, akkor vállalnom kell őket. El akarom viselni őket.

Felhívtam Royt, mielőtt még halálra gondolkodtam volna magam, és mielőtt Zelda megszólalhatott volna, hogy lebeszéljen róla. A hívás egyenesen a hangpostára ment.

– Szia, Roy – mondtam, a hangomból hirtelen kifogyott az erő. – Beckett vagyok. Szeretném, ha minél hamarabb visszahívnál. Köszönöm.

– Tényleg visszaküldenének a börtönbe? – kérdezte.

– Alacsony kockázati tényező vagyok – mondtam. – Lehet, hogy visszakerülök, vagy csak meghosszabbítják a próbaidőmet. Istenem, nincs is rosszabb érzés, mint várni, hogy felrobbanjon a szar körülötted.

Visszafeküdtem, és Zelda azonnal szorosan mellém bújt.

– Szerinted Roy mérges lesz? – kérdezte.

– Nem tudom. Csalódott talán, ami majdnem rosszabb, mint bármelyik büntetés a feltételes szabadlábra helyezés megszegéséért.

– Te szereted őt – mondta halkan. – És ő is szeret téged.

Megköszörültem a torkomat, a plafonra néztem. – Sosem volt igazi apám. Az apám hónapokig távol volt tőlünk, és mindig részeg volt, amikor hazajött. Alig emlékszem rá vagy anyámra. Mindketten leléptek, amikor nyolcéves voltam. Nagyapó vigyázott rám, de amikor idősebb lettem, inkább én vigyáztam rá, mintsem fordítva. De Roy...

Zelda karja a mellkasomra siklott, és szorosan átölelt. – Ő nem fogja hagyni, hogy bármi rossz történjen veled. Ebben biztos vagyok. Ez az egyetlen ok, amiért tudok aludni ma éjjel.

Az alvás elkerült engem. Roy Goodwin talán szeretett engem, de a szabályok szerint cselekedett, szilárd meglátásokkal, ami a törvényt és rendet, a jót és a rosszat illeti.

De Zeldának ma szüksége volt rám. Kibaszottul csak ez számít.

A gondolat végül hagyott elaludni, és a telefonom csörgésére ébredtem másnap reggel. Roy volt az.

– Szia – mondtam, a hangom feszült volt. – Figyelj...

– Találkoznunk kell a Plaza Hotelben egy óra múlva – mondta Roy, a hangja éles volt, mint egy penge. – A Napoleon Lounge-ban. Egyedül gyere.

– A Plaza Hotelben?

– Egy óra múlva.

– Roy, figyelj. Sajnálom, hogy nem mondtam el neked...

– Majd beszélünk, ha ideértél.

Letette, én pedig a kezemben lévő telefont bámultam.

Zelda szemei tágra nyíltak, várakozóan néztek. – Nos? Mi történt?

Találkozni akar velem a Plaza Hotelben.

Zelda a homlokát ráncolta. – Nem az az egyik legdrágább hotel a városban?

Bólintottam, és lassan elindultam, hogy felöltözzek. – Most azonnal el kell mennem, hogy időben odaérjek.

– Hát, várj egy percet, mi fog történni a szállodában? – kérdezte Zelda, miközben felült az ágyban, és kifésülte a haját a szeméből. – Le fognak tartóztatni vagy teázni fogsz a királynővel?

– Amint megtudok valamit, küldök egy sms-t – mondtam, és lágyan megcsókoltam. Belekapaszkodott a csuklómba.

– Várj, én is veled megyek.

– Nem jöhetsz, bébi. Hamarosan beszélünk. Ígérem – mondtam és újra megcsókoltam.

– Beckett, várj...

– Szeretlek, Zelda. Mennem kell.

Homlokát az enyémhez nyomta, szemét összeszorította. – Gyere haza mielőbb.

 

Metróval mentem Manhattanbe, majd taxival a Plaza Hotelig. A könyököm minden alkalommal belesajdult, amikor a mankó használata érdekében ránehezedtem, és a bokám úgy lüktetett, mintha a második szívverésem lenne. Egy szívverés, ami a félelem és a zavarodottság gyors ritmusát dobolta.

A Plaza Hotel pompás előcsarnoka az elegancia és a gazdagság pompájával tárult fel előttem. A recepcióhoz mankóztam, és megkérdeztem a portást, hogy merre van a Napoleon Lounge. Azonnal hívott valakit, aki személyesen elkísért négy emelettel feljebb a konferencia szintre. A londiner kinyitotta az ajtót, ami egy kis teaszobába vezetett, ahol antik bútorok és egy olyan csillár volt, ami valószínűleg többe került, mint az egész lakóház, amiben éltem.

Roy a városra néző ablaknál állt, kezei a háta mögött összekulcsolva. Az egyik széken ülve és teát kortyolgatva egy különleges csészéből, maga Evelyn Johannsen volt.

Mrs. J.

Roy megfordult, de amikor meglátta a mankóimat és a lábam az arckifejezése átváltott egy olyanná, ami tele volt aggodalommal.

– Beckett, mi történt?

– Semmi baj, jól vagyok – mondtam. Mrs. J-re bámultam, akit csak kétszer láttam korábban – egyszer a rabláskor, másodszor az ítélethirdetésemkor. Feketébe burkolózott, a fél arcát hálós fekete fátyol fedte.

A szemek, amelyek most engem pásztáztak, tiszta, kék színűek voltak, néhány ránccal szegélyezve. Nadrágkosztümje még mindig kifogástalan volt, de az alatta lévő blúz puhának tűnt. A keze megremegett, ahogy letette a teáscsészét, amitől az megzörrent a csészealjban.

– Helló, Beckett – mondta.

A szám megpróbált választ formálni, de semmit nem tudtam kipréselni magamból. Roy megkerülte az asztalt, és megfogta a mankóimat, hogy le tudjak ülni. Én pedig bámultam tovább, némán és ostobán, miközben az agyam azt üvöltötte: Mit jelent ez? Mi a faszt jelent ez?

– Nincs sok időm – mondta Mrs J. A hangja mély volt és kifinomult. Egy született gazdagasszony hangszíne, aki sok vacsorát és jótékonysági estet szervezett már. – A gépem ma este indul Melbourne-be.

Egy kis aktatáskáért nyúlt, ami a széke mellett volt, és letette az asztalra. A zárak felpattantak, a fedelet felemelte, és kivett belőle egy köteg borítékot.

Összeszorult a torkom. A leveleim voltak. Mind a negyvenegy. A legtöbbet az Otisville-i büntetés-végrehajtási intézetből küldtem, a többit Brooklynból. Minden boríték fel volt nyitva.

– Elolvasta őket? – kérdeztem rátalálva a hangomra.

– Mindegyiket – válaszolta. – Többet közülük többször is. Az utolsó néhányat legalább hússzor elolvastam. – Halványan elmosolyodott, a szeme csillogott. – A levelek, amelyek Zeldáról szóltak.

Nagyot nyeltem, erősebben pislogtam. – Tényleg?

Bólintott, ujjai végigsimítottak a halom tetején lévő levélen. A legutolsó, amiben az áldását kértem.

– Nem állt szándékomban beszélni veled, mielőtt elmegyek – mondta. – Az volt a szándékom, hogy felszállok a gépre, anélkül, hogy hátrahagytam volna egy továbbítási címet, és a világ másik felére utazok. De nem tudtam megtenni. Nem anélkül, hogy ne válaszoltam volna két kérdésedre.

Összefonta a kezét az asztalon, és mereven rám szegezte a tekintetét.

– Igen.

– Igen... – A hangom rekedt volt, a remény olyan szinten fojtogatott, hogy alig kaptam levegőt.

– Azt kérdezted, hogy csapdába estem-e a férjem halálának pillanatában. A válaszom igen. Újra és újra lejátszottam a fejemben három éven keresztül, mint ahogyan te is. Lefoglalja az ébren töltött óráimat és kísérti az álmaimat. De a te arcod is kísért.

– Az enyém?

– Soha nem láttam még ilyen gyötrődő, elkínzott tekintetet. Olyan volt, mintha a tükörbe néztem volna – mondta, és remegve elmosolyodott. – Mintha egy ötvenéves nő osztozhatna egy jóképű fiatalember tükörképén. De láttam a szemeidben azt, amit én is éreztem: ez az egész egy szörnyű tévedés volt. És bárcsak visszatekerhetnénk az időt néhány perc erejéig, visszamehetnénk és visszacsinálhatnánk az egészet... tudom, hogy megtennénk.

Royra pillantottam. Az arca feszült volt, érzelmek sokaságát igyekezett visszatartani. A szeme csillogott, ahogy Mrs. J-re nézett.

– Mielőtt válaszolnék a második kérdésére, tudnom kell valamit.

Bólintottam. – Természetesen. Bármit.

– Három év alatt negyvenegy levélben soha nem kértél tőlem bocsánatot. Miért?

– Nem éreztem helyesnek – mondtam, a szavak a torkomat kaparták. – Nem tudom, hogy méltó vagyok-e a bocsánatára.

– Szereted őt?

– Igen – suttogtam. Aztán hangosabban hozzátettem. – Igen. Szerelmes vagyok belé.

– Ő az oka annak, hogy megszegted a feltételes szabadlábra helyezésedet, és Philadelphiába mentél tegnap?

– Igen – kihúztam magam a székemben. – És ha visszatekerhetném az időt néhány perc erejéig, és visszamehetnék, újra megtenném.

Mrs. J bólintott. – Soha nem kérted a bocsánatomat, de az utolsó leveledben az áldásomat kérted. A második kérdésed, amiért idejöttem, hogy választ adjak rá. Valójában engedélyt kértél arra, hogy boldognak érezhesd magad, igaz?

Beszélni kezdtem, de ő egyszer csak megrázta a fejét.

– Ezt nem az én tisztem eldönteni. Nem teremthetem meg a boldogságodat, de az áldásomat adhatom arra, hogy megpróbáld megtalálni. Zeldával. – A szeme csillogott, a hangja remegett. – Igen, Beckett. Ez a válaszom. Áldásomat adom rá, és noha még ha soha nem kérted tőlem – vagy talán pont azért, mert nem tetted –, a megbocsátásomat is megkapod. Megbocsájtok neked. – A könnyek végigfolytak az arcán, a drága kosztümje hajtókájára csöppentek. – Megbocsájtok neked.

Súlytalannak éreztem magam. Megragadtam a széket, hogy megtartsam magam benne, és némán figyeltem, ahogy Mrs. J megkerülte az asztalt, és felém lépett. Remegve lábamra álltam, miközben ő átölelt.

Az idő megállt, valami szürreális dimenzióba nyúlt át, ami abból állt, hogy én bocsánatot kértem, és Mrs. J megbocsájtott nekem. Újra kimondtam. Sajnálom.

Ő megint azt válaszolta. Megbocsájtok neked.

Újra és újra kimondtam, míg végül egy másik szó is elhagyta a számat. –Köszönöm – mondtam.

– Te jó ég, ez az érzés... – mondta Mrs. J a vállamnak feszülve. – Ha tudtam volna, hogy ilyen érzés lesz, hamarabb megtettem volna.

Szorosan átöleltem, figyelmen kívül hagyva a félelmem, hogy összetöröm. Úgy éreztem, mintha három éve csak arra vártam volna, hogy fellélegezhessek, és most sikerült. Lélegezni, élni és szeretni Zeldát szívem minden porcikájával, ami most végre szabad volt.

Egy pillanat múlva Mrs. J elengedett, és tenyerét az arcomra tette.

– Légy jó – mondta. – Szeresd őt és légy boldog. Azt hiszem, mindketten kaptunk egy új esélyt.

Néztem, ahogy összeszedi a leveleket, és visszateszi őket a táskájába. Szótlanul kezet rázott Royjal, egy utolsó, búcsúzó mosolyt villantott felénk, majd kiment.

Éreztem, hogy az erő elhagyja a testem, és a székbe roskadtam, a vállaim remegtek. Roy ekkor átkarolt, és hosszan tartott szoros ölelésbe. 

 

 

Fordította: Jane

 

Zelda

Január 26.

Beteget jelentettem Annabelle-nél, és úgy járkáltam a kis lakásunkban, mint egy ketrecbe zárt vadállat. A telefonom izzadt kezemben szorongattam, várva egy hívást vagy egy sms-t Beckett-től, hogy újra fellélegezhessek, hogy nem fogom elveszíteni őt. Tízszer gondoltam arra, hogy elmegyek a Plazába, és tízszer beszéltem le magam róla. Roy azt mondta neki, hogy egyedül menjen, és én aggódtam, hogy csak elbaszom a dolgokat, ha beleszólok.

Kicsit felsikoltottam, amikor megcsörrent a telefon, de nem Beckett volt az, hanem Iris.

– Ms. Rossi, már alig vártam, hogy beszélhessek önnel.

– Szia, Iris. Sajnálom, hogy nem jelentkeztem sem nálad, sem a többi szerkesztőnél, de a válaszom nem. Nem vállalom Beckett nélkül.

Nevetett az ideges hablatyolásomon. – Amikor nem hallottam semmit öntől, gondoltam, hogy ez a helyzet. Úgyhogy van egy másik ajánlatom. Úgy gondolom, hogy Eleanor egy idióta, amiért lemondott önökről, de az ő vesztesége az én nyereségem, nem igaz? A BlackStar beolvaszt egy másik, kisebb kiadót, és ők engem bíztak meg a vezetésével. Ez már folyamatban volt, de azt hiszem, Rick felgyorsította a munkálatokat a kedvünkért. Látja a potenciált az Anya, szabad?-ban, és nem akarja veszni hagyni, még akkor sem, ha nem tudnak közvetlenül önnel dolgozni. De én igen. Önök szabadúszóként dolgozhatnak a vezetésem alattam, és ki fogjuk adni az Anya, szabad? című képregényt.

Lehuppantam a kanapéra. – Komolyan mondod?

– Nem tudok olyan nagy gázsit ajánlani, mint a BlackStar, de tudok adni nektek egy 3000 dolláros előleget. Összesen, nem fejenként. Tudom, hogy ez nem sok, de...

– Tökéletes – mondtam. – Annyira nagylelkű részedről. Ó, Istenem! – A szavak olyan gyorsan szaladtak ki a számon, amilyen gyorsan az agyam képes volt megalkotni őket. – De várj, téged nem érdekel az, hogy Beckettet bűncselekménnyel vádolják?

– Leszarom. Engem a munka érdekel. Engem érdekelnek az emberek, akik a munkát végzik. És nagyon is hiszek a második esélyekben.

– Igen – mondtam, most már nyugodtabban. – Ezt tudom rólad. Te vagy az oka annak, hogy még mindig New Yorkban vagyok, és hogy mindez miért történt meg velem.

Hogy Beckett hogyan került az életembe.

– Nem vagyok szent, közel sem – mondta nevetve Iris. – Látom a lehetőséget abban, hogy mi hárman egy ütős képregényt készítsünk, és talán még pénzt is kereshetnénk. Jól hangzik?

– Kurva jól hangzik.

– Király. Átküldöm nektek a szerződéseket, hogy aláírjátok és küldjétek vissza, aztán jövő héten beszélünk. Ebédelünk, valami szép helyen. És ó, és mikorra várható a kész képregény? Van már ötlet a befejezésre?

Arra gondoltam, hogy hol van most Beckett, és, hogy mi történhet vele.

– Még nem tudom – mondtam halkan. – De hamarosan.

Letettem a telefont, és egy másodperccel később jött egy sms Beckett-től. Félig nevetve, félig zokogva néztem a szót, ami ott állt feketén-fehéren.

Hazajövök.

 

Fordította: Jane

 

Zelda

Január 29.

Három nappal később aláírtuk a szerződést a BlackStar legújabb stúdiójával, a Second Time Arounddal. Iris azt mondta, hogy a név egy antikváriumra utaló képregénysorozat, amit imádott. Az Anya, szabad? lesz az első kiadványa, és mivel ő volt a főnökünk, egy hét határidőt adott, hogy befejezzük a képregényt.

Roy és Mary Goodwin aznap este elvitt minket vacsorázni a Gramercy Tavernába, hogy megünnepeljük a szerződést és Beckett születésnapját.

Egy asztalnál ültünk a szikrázó fények alatt, filé mignont rendeltünk és drága bort, mert Roy és Mary ragaszkodott hozzá.

– Ez háromszorosan is különleges alkalom – mondta Roy, és egy lopott pillantást váltott Maryvel.

– Háromszoros? – kérdezte Beckett, miközben bekapott egy darab húst. – A szerződés az egyik.

– A születésed áldott eseménye a második – mondtam, megszorítottam a kezét. Royra néztem. – Mi a harmadik?

Roy vett egy mély lélegzetet, mintha mondani akart volna valamit, aztán kifújta, és legyintett a kezével.

– Később, majd később. A desszert után.

Ez volt a leggazdagabb, legnehezebb étel, amit évek óta ettem. Utána a személyzet egy finom meggyes sajttortát tett Beckett elé egyetlen gyertyával, majd zavarba hozták a „Boldog születésnapot” dal éneklésével.

– Kívánj valamit – mondtam.

Körülnézett az asztalnál, Royra és Maryre, akik kedvesen mosolyogtak rá, aztán rám. – Mindenem megvan, amit valaha is kívánhattam, pont itt, ennél az asztalnál.

Mary megbökte a férjét, és a most szót mormolta.

Roy megköszörülte a torkát. – Örömmel hallom, hogy így vélekedsz – mondta, és a hangja tele volt érzelemmel. Egy kövér borítékot húzott elő az öltönyzsebéből. Remegő kézzel nyújtotta át Beckettnek az asztal fölött. – Nem kell most semmit sem mondanod, de... Ezen érdemes elgondolkodnod.

Ez után úgy tűnt, mintha Roy nem tudná, mit kezdjen magával. Felkapott egy szalvétát, letette, megfordult a székében, és megrázta a fejét arra, amit súgott neki Mary, képtelen volt levenni a szemét Beckettről. A nő megragadta a karját, a saját tekintete is ragyogott, miközben mindketten nézték, ahogy Beckett kinyitja a borítékot.

Beckett egy kis iratcsomót húzott ki a borítékból. Az óceán kék szeme gyorsan végigpásztázta a lapokat.

– Mi ez?

Szótlanul átnyújtotta Beckett a papírokat.

New York állam, családjogi bíróság, örökbefogadás iránti kérelem nyomtatványa...

– Ó, Beckett... – felé nyúltam, és ő erősen megszorította az ujjaimat.

– De én huszonnégy éves vagyok – mondta rekedten.

– Huszonöt, mától kezdve – mondta Mary, és a mosolya gyönyörű volt.

Roy megköszörülte a torkát. – Úgy gondoljuk, hogy az életkornak semmi köze nincs ahhoz, hogy az emberek mit éreznek egymás iránt – mondta. – A család az család.

Ismét mocorgott a székében, és a felesége megnyugtatóan megsimogatta a karját. Mindketten Beckettre bámultak, várakozva, reménykedve.

– Én... nem tudom, mit mondjak – motyogta Beckett.

– Megpróbáltuk megtalálni a vér szerinti szüleidet – mondta Roy –, de nem sikerült, úgyhogy hiányzik néhány darab a kirakósból. De mivel te már nem vagy kiskorú vagy, a döntés a tiéd. Ha beleegyezel, akkor... – ismét megköszörülte a torkát.  – A mi fiunk lennél. Szeretnénk, ha a fiunk lennél.

Az arcom belsejét kellett harapdálnom, hogy ne törjek ki könnyekben. Beckett Royra és Maryre bámult, az álla emelkedni és süllyedni kezdett.

– Igen – mondta, hangja halk volt, mint egy suttogás. Aztán köhintett, és hangosabban mondta. – Igen, én... én szeretném. – Nevetett, és megtörölte a szemét. – Nagyon is szeretném.

– Helyes – mondta Roy, és erősen próbált durcásan hangzani, mintha csak üzletet kötöttek volna. – Akkor ezt megbeszéltük.

Mary és én egymásra pillantottunk, majd mindketten nevetésbe és könnyekbe törtünk ki. Mary felpattant a helyéről, és átkarolta Beckett nyakát, majd felém fordult, és ugyanezt tette. Belekapaszkodtam, és néztem, ahogy Roy megrázza Beckett kezét, majd szorosan magához húzta. Szorosan lehunyta a szemét Beckett válla fölött, tudva, hogy felbecsülhetetlen kincset tart a karjai között.

 

 

Amikor hazaértünk, Beckett lesüppedt a kanapéra, és feltette a lábát, én pedig mellé kuporodtam.

– Hát ez egy kellemes vacsora volt – mondtam. – Nem tudok túllépni a filén. Tökéletesen volt megsülve. Az este fénypontja volt, nem gondolod?

Halk kuncogás harsant fel Beckett mellkasából, egyre hangosabb és hangosabb lett, mígnem hátravetette a fejét, ahogy a nevetés kitört belőle. Az ölébe húzott és megcsókolt. – Igen, az volt a csúcspont, az biztos.

– Annyira örülök neked, bébi – mondtam. – És a fenébe is, azt hiszem, ez közel sincs a valósághoz, egyszerűen kifejezhetetlen. Tudtál róla?

– Egyáltalán nem.

Hagytam, hogy az ujjbegyeim végigsimítsanak az ajkán. – Imádom. Szeretlek. – Gyengéden megcsókoltam. – Boldog születésnapot – mondtam, majd nevetni kezdtem, ahogy egy gondolat megfogalmazódott bennem. – Ma több szempontból is a születésnapod volt.

– Igen, azt hiszem, így volt. – Megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani a gondolatait. – Jézusom, az agyam. Valami másra kell koncentrálnom. És be kell fejeznünk Anya, szabad?-ot.

Felültem. – Most rögtön? Ma este?

– Csak vágjunk bele, bébi – mondta, miközben a keze fel-alá siklott a combomon. – Ott lóg a levegőben, és várja a végét, nem igaz?

– De igen, azt hiszem.

Átöltöztünk melegítőnadrágba, pólóba és feltettük a sálat. A radiátor ingerülten csattogott, amikor belerúgtam, és épp csak annyi meleget préselt ki magából, hogy ne fagyjon le a kezünk. Együtt, a kis asztalnál ülve, elővettem a képregényt.

– Itt tartunk: Kira megkímélte a férfi életét. Börtönbe zárta ahelyett, hogy megölte volna. És most készen áll arra, hogy 2111-be ugorjon. – Felnéztem

Beckettre. – Szóval mi történik, amikor odaér?

– Ryder már várja őt. A karjába kapja, és dögös, izzasztó, futurisztikus egész éjszakás szexben lesz részük.

Megcsapkodtam a karját. – Őt nem érdekli a szerelem.

– Szegény fickó. Van gyógymód a folyamatos kanosság ellen 2111-ben?

– Komolyan vennéd végre? – kérdeztem. – A vége...

– Kira végzete, Zel – mondta Beckett, és a hangja lágyságot árasztott. – Megérdemel egy boldog befejezést.

Az életemre gondoltam, és arra, hogy egy döntés hogyan változtatta meg azt örökre, a lehető legjobb módon. Egy láncreakció. Egymás után nyíló ajtók sorozata, amelyek mind ehhez a pillanathoz vezettek. Ehhez a boldogsághoz. Ezzel a férfival. Egy pillanat erejéig megfogtam Beckett kezét, aztán felkaptam egy tollat.

– Talán a fickó bebörtönzése ahelyett, hogy megölte volna, egyfajta... okot és utóhatást teremtett – mondtam hangosan gondolkodva, miközben a tollam a papírt karcolta. – Talán a börtönben próbált jobbá válni, hogy elmondja a történetét, abban a reményben, hogy mások nem lépnek a nyomdokaiba, sem ugyanarra az útra. Az egyik döntése széles hullámokat okozott. Egy ember fájdalmának aprócska enyhülése további kedvességeket szült. Amelyek még több jótéteményhez vezettek. És ez így ment tovább és tovább az évek alatt. Míg végül évtizedeken múlva elérték azt az embert is, aki megölte Kira lányát.

– Káoszelmélet – mondta Beckett. – Egy döntés...

– Igen – mondtam, a kezem most már a papíron siklott végig. – Ez nem változtatta meg az elméje romlottságát. Mire a kedvesség eljutott hozzá, a változás már apró, gyenge tényező volt, talán elenyészőbb még egy pillangó szárnycsapásánál is. De ez elegendő volt. Talán figyelmen kívül hagyott egy piros lámpát útközben, vagy valaki feltartóztatta a munkahelyén, hogy elmeséljen neki egy vicces történetet. Az ablak bezárult. Kira lánya megmenekült.

Bámultam azt, amit felvázoltam. A táblán 2111-et írtak, az égbolt egy kicsit mentesebb a szennyezés sötétségétől. Kira haja lágyan omlott a vállára, ahogy átölelte a lányát. Eltűnt az igazságosztó fekete ruhája. A nő most már ápolónői egyenruhát viselt. Az volt a dolga, hogy életeket mentsen, nem pedig, hogy véget vessen nekik.

Kira már nem emlékezett a Pillangó-projektre, de még Ryderre sem. Az élete visszatért abba az irányba, amelybe mindig is lennie kellett volna, és Ryder ott volt, hogy tanúja legyen a pillanatnak. Elmosolyodott magában, majd elsétált.

– Hogy tetszik? – kérdeztem.

– Tökéletes – mondta. – Megtaláltad a szívét.

Felemeltem a kezem, hogy megérintsem az állát, az arcát, az ajkait.

– Nem, Beckett. Te találtad meg.

Előrehajolt, és megcsókolt. Először gyengéden, aztán egyre mélyebben. A teljes lényemmel csókoltam vissza. Semmi sem tartottam vissza. Éreztem, ahogy a karjai átölelnek, szorosan tartanak, aztán a csupasz bőrömet kereste, forróságot találva a ruha rétegek alatt. Levetkőztünk, és megteremtettük a saját melegünket. Saját védelmi falat építettünk fel a sötét, komor emlékek csípős téli szeleivel szemben, testünk összefonódott és egyszer mozdult. Az erejétől biztonságban éreztem magam. A köré font karjaim elüldözték a magányát.

– Szeretlek, Beckett – suttogtam utána, szorosan magamhoz szorítva a testét, míg már nem volt köztük hely. – Csak téged. Mindörökké.

– Én is, bébi. – A szája rátalált az enyémet a sötétben, csókolt és elsuttogta az ígéretét. – Soha senkit nem fogok szeretni rajtad kívül.

 

 

Epilógus

Fordította: Jane

 

Zelda

December 25., egy évvel később

A Brooklyn Heights-i új lakásunk ablakánál álltam. A fehér falak még mindig friss festékszagúak voltak. Keményfa padló, új készülékek. Három hónapja költöztünk be, és még mindig nem voltam hozzászokva a meleghez, ami csodálatos módon áradt a központi egységből.

A karácsonyi fényeket természetesen módon magunkkal hoztam. Az East Riverre és Manhattan-re néző ablak fölé tettem fel őket. Az ablak melletti falon egy felnagyított tábla lógott az Anya, szabad? képregényből, mellette a The Guardianból vett szöveggel:

"Az ok és okozat története. Erőszakról, bosszúról és megváltásról, a káoszelmélet árnyalataival fűszerezve. Egy vitathatatlan megerősítése a megbocsájtás erejének.”

Rengeteg nagylelkű kritikát kaptunk – olyan sokat, hogy néha kénytelen voltam emlékeztetni magam, hogy ez a valódi életem, nem pedig egy álom. De a The Guardian kiemelkedett. Csak a szerelemre való utalás hiányzott belőle.

Az én fejemben az Anya, szabad? végső soron a szerelemről szólt. De végül is a szerelem maga nem egyfajta káoszelmélet volt? Egy apró pillantás, egy mosoly vagy egy szó örökre megváltoztathatja valaki életét. Beckett és én voltunk rá az élő bizonyíték.

Az olvasók Ryder történetét akarták hallani. A tágas nappalink egyik szegletében egy új íróasztal volt, egy elegáns lámpa és két szék állt mellette, ahol a képregény második kötetén dolgoztunk, Az apa bűnei címmel.

Beckett mögém lépett, átkarolta a derekamat, és megcsókolta a nyakamat.

– Itt vannak. Készen állsz?

Felemeltem egy kis festményt, amelyet előző nap fejeztem be. Teljességében a képregény fekete-fehér lapjainak az ellentéte volt, kitörő sárga és vörös színben pompázott. Belecsúsztattam a mappámba, és lekapcsoltam a lámpát, a fehér karácsonyi fényfüzért égve hagytam. Táncoló szentjánosbogarak voltak, amelyek megjelentek a fehér falakon a haldokló délutáni fényben.

– Készen.

Felvettük a kabátunkat és a sapkánkat, felkaptuk a gurulós bőröndjeinket és elindultunk a földszintre. Roy és Mary Goodwin már vártak egy taxival. Mrs. Santino a hátsó ülésen ült, egy dohos szagú mű rókabunda kabátba burkolózva. Minden héten viselte, amikor elvittük vacsorázni vagy moziba.

Nem volt több kézfogás, Roy megölelte a fiát, megpaskolta a hátát és a vállát, majd megsimogatta a fejét. Mary megfogta Beckett arcát, megcsókolta az orcáját, és gyengéden nyaggatta, hogy vágassa le a haját.

Egyszer majd képes leszek úgy nézni ezt az új kis családot, hogy ne lepjék el a könnyek a szemeimet. Egyelőre a szelet okoltam, és bemásztam a furgonba.

– Hogy van ma, Mrs. Santino? – kérdeztem tört olaszsággal.

Mrs. Santino megvonta a vállát, és elsorolta a panaszai listáját, valamit megértettem az ízületi fájdalmakról, de a legtöbbet túl gyorsan mondta ahhoz, hogy megfejtsem. Elhárította szánalmas válaszkísérletemet, aztán megfogta a kezemet, és megszorította. Amikor Beckett bemászott, újabb olasz szóáradat záporozott ki belőle.

– Jóképű fiatalember, ülj le ide mellém, és adj egy puszit.

Beckett zavart pillantást vetett rám. Ezt könnyű volt lefordítani. A nő másik oldalára mutattam.

– Ülj le oda, szépfiú, és adj a hölgynek egy csókot.

Adott egy puszit Santino asszonynak, mire a nőből még több olasz szó tódult ki. Beckett felvonta a szemöldökét, de én csak feltartottam a kezemet, a mosolyom majdnem szétfeszítette az arcomat. A furgon a Penn Stationre vitt minket, egy kétórás vonatútra Philadelphiába, majd egy újabb taxi út következett a szüleim házához. Beckett megszorította a kezemet, amikor felmentünk a lépcsőn.

– Jól vagy?

Rámosolyogtam. – Soha jobban. – Ez egy átlagos válasz volt, de ebben a pillanatban a teljes igazság.

A bejárati lépcsőn gyűltünk össze, Beckett segített Mrs. Santinonak, aki belekapaszkodott a karjába. Mary idegesnek tűnt, ahogy a karjában lévő mikulásvirág cseréppel babrált, Roy pedig megigazította a nyakkendőjét.

Az ajtó kinyílt.

– Drágám – kiáltott fel anya nevetve, és egy hosszú, meleg ölelésbe burkolt. Aztán odahajolt Becketthez egy ölelésre és puszira. – Boldog karácsonyt, kedvesem!

– Boldog karácsonyt, Mrs. Rossi – mondta Beckett. – Szeretném, ha megismerné a szüleimet, Roy és Mary Goodwin.

A szél ismét csípte a szememet. Régebben sosem sírtam, féltem a fájdalomtól, ami kiáradna belőlem. Most meg sírva fakadtam egy hülye pillanat miatt. A fájdalmat el lehet nyomni, de a boldogság nem ismer ilyen határokat. Kiáradt belőlem, akár akartam, akár nem.

Akár hagyhattam is, hogy felbugyogjon a felszínre.

Az egész családom az ajtóban és a bejáratnál tolongott, beszippantva Goodwinékat a házba ölelésekkel és kézfogásokkal. Anya nagy hűhót csapott a mikulásvirágok miatt, apa pedig a skót whisky címkéjét bámulta, amelyet Roy nyújtott át neki.

– Ő pedig Mrs. Santino – mondta Beckett, és felsegítette a kis hölgyet a lépcsőn.

Anyám olaszul köszöntötte, Mrs. Santino pedig szavak sorával válaszolt, ám ez túl gyors volt ahhoz, hogy felfogjam. De Lucille néninek és a nagymamáimnak ez olyan, volt, mint egy felhívás. Úgy lecsaptak rájuk, mint a csivitelő varjak, és Mrs. Santinot a körükbe vonszolták. További panaszok következtek az ízületekről, a hidegről és a receptekről, ahogyan elmentek a konyhába, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy senki sem rontotta el a szószt.

A karácsonyi vacsora ezen az estén teljesen más volt, mint az előző évben. Rosemary hiánya az életünkből nem tűnt el, de nem is zártuk ki a gondolatát. Történeteket meséltünk és nevettünk, néhány könnycsepp is kicsordult. Tudom, hogy a szüleim – különösen anyám – nem tudták lezárni, de hogyan is tudták volna? Néztem anyám mosolyát, ahogy a gondolatok és emlékek különböző irányba terelték, és tett egy megjegyzést, hogy talán itt az ideje, hogy lecseréljük a függönyöket. Amikor kiment a mosdóba, megragadtam a mappát, ami a lábamnál pihent az asztal alatt. Beckett megszorította a kezemet, és megcsókolt.

– Szeretlek – mondta.

– Én is szeretlek.

A folyóson, a fürdőszoba ajtaja előtt vártam anyámat. A szemét törölgetve jött ki, és halvány mosoly jelent meg az arcán, amikor megpillantott.

– Az ünnepek sosem lesznek könnyűek – mondta. – Csak könnyebbek.

– Tudom.

Remegő kezem kinyitotta a mappát, és kivette a kis, Rosemaryt és engem ábrázoló, festményt. Aranyló fényben fürdőző lányok, kezünkben a kedvenc színeinkben pompázó lufikkal. Fiatalabbnak rajzoltam magam. A legjobb barátnője voltam Rosemary-nek, nem csak a testvére.

Anya keze is megremegett, ahogy a szeme végigsimított a kis festményen.

– Én így gondolok rá. Ránk. Együtt – mondtam. – És ez segít. Arra gondoltam, talán neked is segítene, ha így gondolnál rá.

Anya a szájára tette a kezét. Az ujjai fölött a szeme megtelt könnyekkel.

– Zelda...

– Boldog karácsonyt, anya.

Magához húzott, és hosszasan ölelt. Az összes év, amit az ölelő karjaitól távol töltöttem, a bűntudattól szétszakadva, örökre eltörlődött.

 

 

A vacsora két órán át tartott, a nagyfinálé Stella nagyi tiramisuja volt. Átvonultunk a nappaliba, ahol a tűz lobogott. Beszélgetés, bor és whisky folyt. Nem tudom, hogy a tűz melege vagy a pia miatt, de az arcom egyre forróbb lett, mígnem kilevegőzni. Feltűnt, hogy Beckett sehol sincs a láthatáron. Ahogy apám sem. Felmentem a vendégszobába, és kiléptem a kis teraszára, amely az utcára nézett.

A hideg levegő jól esett, és kizökkentett az étkezési kómából. Néhány perc múlva kinyílt a tolóajtó és Beckett csatlakozott hozzám.

– Szia – mondta, mögém állt, és átkarolt.

– Neked is szia. Olyan gyönyörű itt kint, nem igaz?

Az utca csendes volt, és a meleg fény sárga hasábjai betöltötték a szemközti sorházak ablakait, színes fényfüzérek díszelegtek a homlokzatukon. Az égbolt fekete volt és a csillagok ragyogva borították be.

– Az – mondta Beckett. – Annyira gyönyörű vagy.

Szembefordított, és megcsókolt.

– Épp most beszélgettem apáddal – mondta.

– Kíváncsi voltam, hová tűntél – mondtam. – Miről beszélgettetek? Hadd találjam ki, fociról.

Megvonta a vállát, a vállam fölött átnézve. – Erről meg arról. Dolgokról. Az életről. A jövő.

Összehúztam a szememet. – Miért nézel így rám?

– Hogyan nézek? – A szokásos incselkedő hangjában idegesség bujkált.

– Úgy nézel, mint aki titkol valamit.

– Nyitott könyv vagyok. Kérdezzen bármit.

– Ezt még megbánod, Goodwin – mondtam. – Hol kezdjem?

– Kezdhetnéd azzal, hogy megkérdezed, mi van a zsebemben.

– Úgy hangzik, mint egy pajzán vicc kezdete.

Megrázta a fejét. – Nyolc másodperc múlva olyan rosszul fogod érezni magad, hogy ezt mondtad, Rossi.

Nevettem. – Tényleg?

A hangja lágyabbá vált. – Igen.

Beckett előhúzott a kabátja zsebéből egy kis fekete bársonydobozt és forgatni kezdte.

Egy apró hangot hallottam kiszökni a számon, miközben bizsergés terjedt szét a mellkasomban. A hideg, dermesztő levegő semmi sem volt ahhoz a melegséghez képest, amely elárasztott.

– Beckett...

– Ne mondj semmit – mondta. – Ha bármit is mondasz, elfelejtek minden szót, amivel készültem, és valami nevetségeset, mint például: "Összeházasodunk, igen vagy nem?„ fogja elhagyni a számat helyette.

A számra csaptam a kezem, elfojtottam a nevetést vagy a zokogást, nem tudtam, hogy melyik készül kitörni.

Beckett szigorú vonásai megenyhültek, és a kezemet a sajátjába fogta.

– Zelda – kezdte, és a legbájosabb mosollyal nézett rám, hangja mély és rekedt volt. Nyelt egyet, és újra megpróbálta.

– Zelda, az, hogy igent mondtam, amikor megkértél, hogy költözzünk össze a legjobb döntésem volt az egész életem során. És sokat gondolok arra, hogy milyen bátor voltál, hogy megkérdezted. Hogy újra megpróbáltad, miután az élet padlóra küldött. És hogy adtál nekem egy esélyt azon az éjszakán, hogy ugyanezt tegyem én is. Hogy újra megpróbáljam, amikor én már feladtam önmagam.

– Én is feladtam – suttogtam. – Elvesztem a sötétben nélküled, Beckett. Te találtál rám. Hazahoztál.

– Te vagy az én otthonom, bébi – mondta. – Soha nem akarok máshol lenni, csak veled.

Beckett hevesen megcsókolt, majd kinyitotta a dobozt. Belül egy fehérarany gyűrű volt egy négyzet alakú gyémánttal ékesítve. Két ezüstös kis pillangó között helyezkedett el, amelyeknek a szárnyait több apró gyémánt díszítette.

Beckett féltérdre ereszkedett, a hangja remegett, és kivette a gyűrűt a dobozból.

– Te és én, Zel – mondta rekedten, és az ujjamra csúsztatta a gyűrűt. – Mit mondasz? Hozzám jössz feleségül?

Abban a pillanatban láttam a fekete-fehéren felvázolt jelenetet. A magányos pincérfiú és a kétségbeesett lány, akinek nem volt hova mennie, egy lépcsőn ülve egy hideg sikátorban, megosztoztak egy szál cigarettán. A kedvességek és jó cselekedetek sorára gondoltam, amelyek ehhez a pillanathoz vezettek, ebben a szeretettel és örömmel teli házban. Beckett-tel kezdődött, aki igent mondott nekem, befogadott. És itt ér véget, azzal, hogy igent mondok, amikor megkér, hogy legyek a felesége.

Belenéztem Beckett mélykék szemeibe, amelyekből áramlott az irántam érzett feneketlen szerelem. Könnyek csordultak ki az enyémből, amelyeknek semmi közük nem volt a szélhez, csupán a tökéletes boldogsághoz.

– Igen.

Vége