Zelda
December 1.
– Meg kell mondanom, Copeland – mondtam, miközben lejöttünk a két emeletnyi lépcsőfokon, és a lépteink visszhangoztak a piszkos folyosókon –, olyan érzés, mintha a szüleiddel találkoznék.
– Ők nem a szüleim – mondta. A hangjának hideg tónusától megborzongtam, de bocsánatkérőnek tűnt, amikor az utcára nyíló ajtóhoz értünk. – Roy és Mary jó emberek. Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogod őket.
Bólintottam, és megtartottam magamnak az okoskodó megjegyzéseimet. Nyilvánvalóan ő sem akart a szülőkről vagy a családról beszélni. Ezt tudtam értékelni. Szent ég, de még mennyire.
Roy és Mary Goodwin kint állt a taxi mellett. Csupa sugárzó mosoly, mint büszke, érzelmes szülők a szalagavató estéjén, Beckett ellentmondó szavai ellenére. Mary, egy kissé molett nő, barna, vállát súroló hajjal, öleléssel üdvözölte Beckettet, majd kesztyűs kezébe fogta az arcát, hogy megnézze.
– Hogy vagy, édesem? Régen volt már. – Arcon csókolta, majd felém fordult. – És te biztosan Zelda vagy? Én Mary vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, drágám.
– Köszönöm. Én is – mondtam.
– Roy Goodwin, ifjú hölgy – mondta Roy, és atyaian megszorította a kezemet. – Örülök, hogy megismerhetlek.
– Én is, Mr. Goodwin – mondtam. – Vagy inkább felügyelő úr?
– Semmi formaság – mondta. – Csak Roy. Remélem, éhes vagy. Gondoltam, elmegyünk egy kajáldába a 3. sugárúton. Te magad készíted a hamburgereidet. Hát nem nagyszerű? Jól hangzik?
– Nagyszerűen hangzik – mondtam.
Roy Goodwin volt a legvidámabb ember, akivel hosszú idő óta találkoztam. Úgy látszik, a társadalom problémái, amelyekkel nap mint nap foglalkozott a munkája során, jelentéktelenek voltak a saját hamburger készítéshez képest. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak, de Beckett sztoikusnak tűnt, mintha megedződött volna valami megpróbáltatással szemben.
Oldalba könyököltem, miközben a taxiban kavarogtunk, hogy eldöntsük, ki hova üljön. – Ő a felügyelőtiszted? – suttogtam. – Nagyszerű ember. Mindketten azok.
Bólintott, és valamiféle semmitmondó hangot adott ki.
Van itt egy történet, gondoltam, és rájöttem, hogy valójában milyen keveset tudok Beckett Copelandről. A dolgok olyan gyorsan történtek – beköltözés, aztán vacsora Goodwinékkal. Olyan érzésem volt, mintha egyenesen egy könyv közepébe csöppentem volna, anélkül, hogy elolvastam volna az első fejezeteket.
De nem rossz, gondoltam. Olvasnék még belőle.
Beckett a taxi első ülésén ült, és mivel kicsi voltam, én hátul Goodwinék közé ékelődve ültem. Csevegtek és civakodtak, egymással és Beckett-tel is. A viselkedésük olyan laza és ismerős volt, olyan önfeledt, hogy nem tudtam szabadulni a benyomástól, hogy családtagok.
Talán azok is. Vagy olyan közel álltak hozzá, mintha az lenne. Megkérdezhetném tőle – később, négyszemközt. De aztán megint csak kérdéseket szülnének a családjáról szóló kérdések, amik viszont kérdéseket szülnének.
Felejtsd el, gondoltam, és élveztem Beckett bosszús grimaszát, amikor Mary átnyúlt az ülésen, hogy lesimítsa a kabátja gallérját, és a hajvágásról faggatta.
A Burger Bistro csiszolt fapadlója és téglafalai voltak. Középen egy hatalmas tálalópult futott végig, ahol a vendégek maguk választhatták ki a hamburgerükhöz szükséges hozzávalókat és a sült krumplit. A hely tele volt, hangos volt a beszélgetéstől. Miután felpakoltuk a tányérjainkat, kiszúrtuk, hogy egy négyszemélyes asztal megüresedett, és lecsaptunk rá.
– Hát nem nagyszerű? – mondta Roy. – Mindig ilyen tele van, mert egyszerűen ennyire jó.
– Neked hogy ízlik, Zelda? – kérdezte Mary, éppen akkor, amikor egy hatalmasat haraptam a Jack sajtburgeremből, extra savanyúsággal.
Bólintottam, és megpróbáltam mosolyogni az ételtől teli arcomon át. Az elmúlt napokban alig ettem – két étkezést is átadtam Mrs. Santinonak. Éhes voltam, és égtem a szégyentől, amiért zabáltam. Lenyeltem a félig megrágott falatot, és leöblítettem szódával. – Nagyon finom – sikerült végül megszólalni.
– Annyira örülök.
Feloldozott a reflektorfénybe helyezett mosolyából, de mielőtt újra belemélyeszthettem volna a fogaimat a burgerbe, Roy megkérdezte: – Mondd csak, Zelda, hol találkoztatok Beckett-tel?
– A Giovanniban, két nappal ezelőtt – mondtam. – Szükségem volt egy helyre, ahol lakhatok, ahol úgymond átmenetileg meghúzhatom magam. Beckett megsajnált.
– Kölcsönösen előnyös megállapodást kötöttünk – mondta Beckett. – Csak egy-két hónapra.
Összenéztek Royjal, aztán Roy rám mosolygott. – Nos, szerintem csodálatosan okos dolog így egyesíteni az erőinket. Ha valaki mással összefogsz, sokkal könnyebb lesz megoldani az olyan dolgokat, mint a lakbér és a közüzemi díjak, nem igaz?
Beckett az ételére koncentrált, és egy sült krumplit kavargatott egy kis papírpohár ketchupjában. – Ez egy jó megállapodás.
A hangja nem volt kemény, csak közömbös, de nem hagytam ki a pillantását, amit rám vetett. Mint mindig, az arca és a hangja mást mondott, de a szeme... A sebezhető lágyságot, ami ott bujkált, nem tudta elrejteni.
Mary irányítása alatt a beszélgetés könnyedén elkalandozott mindenfelé. Végül Beckett közönye feloldódott, és nevetett Roy rossz viccein. Majdnem kihallgatás nélkül megúsztam a vacsorát, de amikor hátradőltünk, hogy hagyjuk leülepedni az ételt, Mary az enyémre tette a kezét.
– Zelda, édesem, mesélj magadról. Eredetileg New Yorkból származol?
– Nem – mondtam, kerülve Beckett tekintetét. – Las Vegasból jöttem.
– És van ott családod?
Belekortyoltam az üdítőbe, hogy időt nyerjek, de nem volt értelme hazudni. – Nem, ők itt vannak a keleti parton. Philadelphiában, pontosabban.
– Ó, az közel van – kiáltott fel Mary. – Milyen jó neked. Meglátogatod őket az ünnepek alatt? – Előrehajolt, és biccentett a fejével Beckett felé. – Szívesen meghívnánk, de ő nem adja könnyen magát.
– Mary – mondta Roy enyhén figyelmeztető hangon.
– Tudom, tudom, de egy nő reménykedhet, nem igaz? – Mary rám mosolygott. – De miről is beszéltünk? Vannak terveid az ünnepekre?
Megmozdultam a székemben. – Még nem tudom biztosan.
Ez az igazság egy változata volt. A szüleim megértették, milyen nehéz nekem meglátogatni őket. Csak néhányszor láttam őket a hat év alatt, mióta elköltöztem. El akartam menni. Borzasztóan hiányoztak, de ez fizikailag is kínzó volt. A testem mindig iszonyatos módon tiltakozott a hazautazás ellen...
A pánik kezdett a bőröm alá kúszni.
Ó, a francba, ne... Ne most! Miért pont most?
Már egy éve nem volt pánikrohamom, de felismertem a tüneteket. Általában a szorongás lassan épült fel; a termosztát piros higanyszála a csúcsra kúszott. Most úgy éreztem, mintha a csúcson kezdődne, és ki akarna robbanni. A szívem dobogni kezdett, és a homlokom verejtékben tört ki, miközben az asztalnál mindenki engem figyelt.
– Én... – nyeltem egyet. – Én nem...
Roy és Mary egymásra nézett, Beckett pedig a szemöldökét ráncolta.
Nehezen vettem levegőt, ahogy a jelenet körülöttem lassan átváltozott: egy sötét szobában előbukkanó fénykép, majd a Handy's élelmiszerbolt, színes konzervdobozok soraival, és a húgommal a folyosó végén.
Mary hangja messziről jött. – Jól vagy, drágám?
Hol van a húgod?
Beckett hátralökte a székét, és a csikorgó hang kissé felrázott. De nem eléggé. A torkom összeszorult, és úgy éreztem, mintha minden idegvégződésem lángra kapott volna. Egy kéz a karom köré zárult, és Beckett óvatosan talpra rántott.
– Azt mondta, hogy... őőő... fóbiája van – mondta, a hangja tompán szólt a pulzusom dobogásától a fülemben. – Zsúfolt, zárt terek. Nem igaz?
Rámeredtem a szörnyű, homályos emlékfátyolon keresztül, amely megpróbált elárasztani, és bólintottam.
Roy elkezdett felállni a székéből. – Hívjak valakit...?
– Nem, nem, levegőre van szüksége – mondta Beckett, és lekapta a kabátomat a székem háttámlájáról. – Találkozzunk kint öt perc múlva, oké?
Nem várt választ, hanem átsegített az asztalok és székek kis labirintusán, az utcára, a sarokig. A hideg, éjszakai levegő olyan volt, mintha pofon vágott volna – amire nagy szükségem volt –, és erőteljesen Beckettre támaszkodva szívtam be a levegőt, aki biztonságosan fogott a karomnál és a hátamnál fogva.
– Jól vagy? – kérdezte, és figyelmesen tanulmányozott. – Vagy mégiscsak hívjak valakit?
Megráztam a fejem, és eszembe jutott, amit egy terapeuta mondott nekem tizenhat éves koromban. Mély levegő beszív... mély levegő kifúj, gondoltam, elképzeltem, ahogy a hideg miatt kékre színeződött levegő simán beáramlik a tüdőmbe, majd ismét ki. Az élelmiszerbolt folyosójának emléke visszahúzódott, mint egy film, amely elsötétül, majd egy új jelenetre vált be – egy hamburgerező parkolójára és Beckettre, aki a kezemet fogja. A pulzusom lelassult és elcsendesedett.
– Jól vagyok – mondtam, és kifújtam a levegőt.
– Biztos?
Ismét bólintottam. – Jól vagyok. Köszönöm.
Beckett lassan elengedett, majd felsegítette a kabátomat. – Pánikroham, igaz? – kérdezte.
– Honnan tudtad?
A kabátja még mindig az étteremben volt. Kezét a farmerja első zsebeibe dugta, lélegzete látszódott a levegőben. – A középiskolában a haveromnak volt ilyenje – mondta. – Gyakran történik ilyen?
– Nem sokszor – mondtam. Túl gyakran. Már egy is túl sok.
– De van kiváltó ok?
– Igen – mondtam, és a kabátomba bújtam. – Családi dolgok. Ez most meglepett.
Beckett bólintott. – Talán később beszélhetnénk róla? – kérdezte halkan. A tekintete egy parkolóból kihajtó autót követett. – Arra az esetre, ha újra megtörténne, hogy tudjam, mit kell tennem.
– Pontosan tudtad, mit kell tenned – mondtam, és a megaláztatástól gyorsabban vörösödött az arcom, mint a hideg levegőtől. – Sajnálom, hogy jelenetet rendeztem.
– Nem tetted – mondta Beckett egy apró vigyorral. – De Mary most már lehet, hogy hazavisz magával. Új szobatársat kell keresnem.
Valahogy mosoly terült szét az ajkamon, amikor percekkel ezelőtt még úgy éreztem, mintha az emlékek megfojtanának.
Roy és Mary egyformán aggodalmas arckifejezéssel jöttek ki az étteremből.
– Zelda, jól vagy, drágám? – kérdezte Mary.
Észrevettem, hogy Roy tekintete Beckett és köztem táncolt.
– Jól van – mondta Beckett.
– Ő is tud a nevében nyilatkozni – mondtam könnyedén.
Beckett apró mosollyal megrázta a fejét, és megadóan feltartotta a kezét.
Mary felé fordultam. – Nagyon sajnálom ezt az egészet. Olyan gyorsan rám tört, hogy egy kicsit... elhatalmasodott rajtam. Rég nem történt ilyen, úgyhogy nem voltam felkészülve. Bár azt hiszem, sosem vagyok az.
– Nincs mit sajnálnod – mondta a nő, és szeretettel nézett Beckettre. – És nagyon örülök, hogy Beckett pontosan tudta, mit kell tennie.
Felnéztem rá. Igen, tudta. Soha nem volt még pánikrohamom, ami ilyen gyorsan, ilyen erősen jött volna, aztán majdnem ugyanolyan gyorsan el is múlt.
Roy átadta Beckettnek a kabátját. – Hívtam egy taxit. Bármelyik percben itt lehet.
– Nem kell itt kint várnotok velem a hidegben – mondtam.
– Örömmel tesszük – mondta Roy.
Együtt kuporogtunk a Burger Bistro élénksárgán fluoreszkáló lámpái alatt, amíg a taxi megérkezett, a vállam végig Beckett vállát érintette.
A taxi megállt a járdaszegélynél.
– Én elöl ülök – mondta Roy, amikor Beckett megindult az ajtó felé. – Hogy is mondják ti, fiatalok? Stoppolom az anyósülést?
A mosolya ragyogó volt, de minden vidámsága mögött csupa intelligenciát éreztem. Roy nem hagyott ki semmit. Beckett nem vitatkozott, csak kinyitotta a hátsó ajtót. Én középre csúsztam, Mary mellé, Beckett pedig bebújt mellém. A lába olyan hosszú volt, hogy a combja a térdemnek simult.
– Bocsánat – motyogta.
– Semmi gond – válaszoltam.
Mary egész úton Beckett lakásáig kellemes csevegéssel töltötte meg a taxit. – Nagyon köszönöm a vacsorát – mondtam, amikor kiszálltam. – Örültem a találkozásnak.
– Örömömre szolgált, édesem – mondta Mary. – Remélem, hamarosan újra találkozunk.
– Egészen biztosan – mondta Roy. Kiszállt a kocsiból, hogy csatlakozzon a feleségéhez hátul. Megállt, hogy röviden megérintse a vállamat. – Vigyázz magadra – mondta, egy halk köszönömmel.
Felmentünk az emeletre, magunk mögött hagyva egy esti rejtélyt és kimondatlan személyes történetet. Beckett nem szólt semmit, de mélykék szeme tele volt aggodalommal.
Átkozott pánikroham. Ahányszor volt benne részem, a lényem egy újabb része kiszakadt belőlem, egyre kevésbé éreztem magam teljesnek és inkább gyengébbnek, mint korábban.
Én nem vagyok gyenge. Jól vagyok. Egyszerűen jól vagyok.
– Uh, szóval nehéz elképzelni Royt felügyelőtisztként – mondtam.
– Próbáld meg elképzelni őt FBI ügynökként – mondta.
– Micsoda? Nem létezik.
– Tudom. El tudod képzelni Royt, amint a szolgálati fegyverével felfegyverkezve, golyóálló mellényt viselve betöri valami bűnöző ajtaját?
– Nem fér a fejembe – mondtam.
Az ajtóhoz értünk, és Beckett előhúzott egy kulcscsomót a kabátja zsebéből.
– Nem hiszem, hogy sokat volt terepen, de akkor is. Inkább tűnik társadalomtudomány-tanárnak, mint felügyelőtisztnek.
– Nagyszerű ember – mondtam. – Ő és Mary is. És nyilvánvalóan nagyon kedvelnek téged. Minden feltételesen szabadlábra helyezettel ugyanígy bánnak?
– Biztos vagyok benne, hogy igen – mondta Beckett, bár egyáltalán nem tűnt biztosnak. Kinyitotta az ajtót, és nyitva tartotta nekem. – Készíttetnünk kell egy kulcsot neked – mondta.
– Holnap elintézem – mondtam, lerázva magamról a kabátomat. – El kell mennem pár dologért, nevezetesen új rajzeszközökért. Ja, és egy állást keresni.
Beckett elvette a kabátomat, és felakasztotta nekem. Teljesen lazán, mintha évek óta minden nap ezt csinálta volna. – Oké, itt hagyom nálad.
– Köszönöm.
Felváltva mentünk a fürdőszobába, öltözködtünk, mosakodtunk és fogat mostunk. A felfújható matracot a padlóra fektettem, és ráterítettem Beckett nagy, kék takaróját.
– Lepedő – mondtam, és inkább burritót csináltam a takaróból, minthogy közvetlenül a hideg gumin aludjak. – A holnapi bevásárlólistám: lepedők, rajzeszközök, és egy munka.
Beckett a homlokát ráncolta, lebiggyedő ajkakkal szemlélte a légágyat. – Biztos, hogy jól érzed magad azon az izén?
– Befészkeltem magam. – A telefonomra pillantottam, ami mellettem volt a padlón. – Még csak kilenc óra van – mondtam. – Kérlek, ne mondd, hogy miattam van vége az estének. Elfáradok egy... roham után. De te csak tégy, amit akarsz. Nézz tévét, vagy bármit.
Beckett megdörzsölte a borostáját, az arcán még mindig ott volt a sötét tekintet. – Ötkor kell kelnem, hogy elérjem a metrót. Csak megnézem, hogy a radiátor ne álljon le. Nem akarom, hogy fázz.
– Jól vagyok. Tényleg.
Beckett a radiátorra csapott, és káromkodott az orra alatt. Az egy kis nyöszörgést és sziszegést adott ki, ami úgy tűnt, megnyugtatta. Lecsapta a villanyt, és bemászott az ágyba.
– Jó éjt, Zelda – mondta.
– Jó éjt, Beckett. – Majdnem azt mondtam volna, hogy "Copeland", de miután átsegített a pánikrohamon, abban a pillanatban nem éreztem helyesnek. Minden igyekezetem ellenére a majdnem-összeomlásom egy icipicit közelebb hozott minket egymáshoz.
Koncentrálj, Rossi, gondoltam. Holnap új rajzeszközöket veszek, és nekilátok a képregényemnek. Ezért voltam itt, és semmi másért.
A matrac hideg volt és gumiszagú, de gyorsan elaludtam. Azt álmodtam, hogy egy vihartól sújtott szigeten állok. Monszun tombolt, és szörnyű hullámokká verte a vizet, amelyek üvöltve próbáltak felfalni engem. Beckett ott állt köztem és a fehéren habzó, kavargó és forrongó víz között, háttal a veszélynek. A kezében ott volt a kabátom.
"Nem akarom, hogy fázz" mondta, és segített felhúzni. Szomorú, vágyakozó mosolya volt, miközben a szökőár összecsapott körülöttünk, körülötte.
Magas, erős testének védelmében álltam, és a víz egyáltalán nem ért hozzám.
Zelda
December 2.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy Beckett halkan becsukja a fürdőszoba ajtaját. Álmosan pislogtam a telefonomra. Hajnali 5:02.
Istenem, hogy csinálja ezt?
Pár másodperccel később a zuhany folyásának hangja hallatszott, én pedig felültem, és az íróasztal feletti ablakra néztem, hogy az eső jeleit keressem, de túl sötét volt ahhoz, hogy meg tudjam állapítani. Újra felkaptam a telefonomat, és megnéztem a hőmérsékletet.
– Mínusz egy fok? – Halkan füttyentettem egyet. – Szent szar.
A gondolattól, hogy Beckett tíz órán át ilyen hidegben tekerjen Manhattanban, kirázott a hideg. Ledobtam magamról a nagy kék takarót, és beballagtam a konyhába.
– Légy átkozott – mormoltam a radiátornak, és kávét főztem a kis kannában, majd visszasietettem a matracom viszonylagos melegébe.
Éppen elbóbiskoltam, amikor hallottam, hogy nyílik a fürdőszobaajtó, és lépések haladnak el mellettem a konyha felé.
– Mi ez? – kérdezte Beckett a pult túloldaláról.
– A kávétündér jött, amíg te zuhanyoztál – motyogtam.
– Ó, tényleg?
– Sshhh. Alszom.
Éreztem Beckett tekintetét rajtam, és felnyomtam magam ülő helyzetbe, és kisöpörtem a hajamat a szememből. – Mit nézel így?
– Megleszel ma? Tudod, hova kell menned, hogy megszerezd, amire szükséged van?
– Rendben leszek, ígérem – mondtam. – És el fogsz késni a munkából.
– Valószínűleg telefonszámot kellene cserélnünk. – Belekortyolt a kávéjába. – Vészhelyzet esetére.
– Rendben. – Felkaptam a telefonomat, és számot cseréltünk.
– 702-es körzetszám? – mondta száraz mosollyal. – Jobb, ha megváltoztatod. Most már New York-i vagy.
– Az még hátravan. Ha összeomlok és leégek, ismét Vegasba megyek.
Beckett bólintott, de nem szólt semmit. Kihörpintette a bögréjét. – Még egyszer köszönöm ezt.
– Nincs mit.
A takaróm alól figyeltem, ahogy felhúzza időjárásálló kabátját, és a mellkasán keresztbe vetett futártáskát. Szoros nadrágot is viselt, amely kiemelte a szikár izmait, de közel sem tűnt elég melegnek.
Ebből él. Megszokta már.
Ezt egy újabb gondolat követte.
Ki kérdezi tőle, hogy jól van-e?
– Rendben leszel? – bukott ki belőlem, a szavaim megkerülték a gondolatok és a szavak között általában meglévő ellenőrzőpontot. Furcsa pillantást vetett rám, valahol a tanácstalanság és a megilletődés között. – Úgy értem, nagyon hideg van odakint – tettem hozzá. – Melegen tart téged a felszerelésed?
Beckett lágyan elmosolyodott. – Jól vagyok, köszönöm. Már megszoktam.
– Ó, persze. Sejtettem én is...
Kínos csend állt be. Visszahúzódtam a takaró alá; Beckett arckifejezése összezárult, mint egy függöny.
– A kulcs a konyhapulton van – mondta, miközben a biciklijét az ajtóhoz tolta.
– Köszönöm. Csinálok egy másolatot.
– Rendben. Este találkozunk.
– Legyen jó napod.
– Neked is.
Az ajtó becsukódott, kegyesen véget vetve a mesterkélt, szobatársas csevegésnek.
Hé, ezt akarod, ugye? Semmi zavaró tényező. Semmi bájos mosoly a jóképű férfiaktól.
Mégis, nem baj, ha Beckett és én barátok leszünk, főleg, hogy együtt éltünk. Nem barátkoztam könnyen. Túl sok mindenről nem akartam beszélni. Szarkazmussal és ostoba viccekkel tartottam távol az embereket. A srácokkal való kapcsolataim lazán baráti vagy lazán szexuális jellegűek voltak. Semmi vájkálás a felszín alatt.
Így éltem túl a Rosemary eltűnése óta eltelt tíz évet.
De te azért vagy itt, hogy dolgozz, úgyhogy láss hozzá.
Akkor és ott megfogadtam, hogy szerzek egy éjszakai munkát. Éjszaka tudtam a legjobban dolgozni a képregényemen, de Beckett útjából jobban ki tudtam volna térni, ha felszolgálóként dolgoznék az éjszakai műszakban. Talán a nappali rajzolás megadná a szükséges perspektívát ahhoz, hogy meglássam a BlackStar Kiadó által kívánt változásokat.
De felajánlottad, hogy csinálsz neki vacsorát.
– Még mindig megtehetem, csak nem együtt fogjuk megenni – mondtam az üres lakásba, aztán megdörzsöltem a szemem. – Kezdem elveszíteni az eszemet. Koncentrálj, Rossi!
Lezuhanyoztam, és átöltöztem az utolsó tiszta fekete leggingsembe, egy túlméretezett fehér pulóverbe és a csizmámba. Éppen a fürdőszobában sminkeltem magam, amikor hallottam, hogy egy kulcs elfordul a bejárati ajtó zárjában.
– Elfelejtettél valamit? – kiáltottam
Nem jött válasz, de lépések szelték át a lakást, és egy másodperccel később hallottam, hogy kinyílik a hűtőszekrény. Felrántottam a fürdőszoba ajtaját.
– Beckett? Halló?
Még mindig nem jött válasz, de a konyhában folytatódott a turkálás. Egy szekrényajtó nyikorgott. Az evőeszközös fiók bádogszerű zörgése, ahogy kinyílik és becsukódik.
Kikukucskáltam a fürdőszobából a konyhába. Egy sovány nő állt a pultnál, háttal nekem. Barna haj, szűk farmer és fekete pulóver, fülhallgató a fülében. Az orra alatt énekelt és táncolt – és nem is rosszul –, miközben túrót kanalazott – az én túrómat – egyenesen a dobozból. Amikor oldalra fordult, felismertem benne a pincérnőt a Giovanniból. Darlene.
Keresztbe tettem a karom, és megköszörültem a torkomat. – Szia.
A nő szeme tágra nyílt, és majdnem megfulladt az ételtől. – Jézusom!
A kanál elrepült, és a fehér túró kirobbant a tartóból, ahogy a nő lecsapta, hogy mindkét kezével a pultra támaszkodjon.
– Ó, Istenem, halálra rémítettél – kiáltotta Darlene hangosan, miközben a fülhallgatója még mindig bent volt. Nehézkesen lihegve kihúzta őket, a szemében lassan felderengett a felismerés. – Te vagy az a csaj a Giovanniból...
– Zelda.
– Zelda... – Zavartan tanulmányozott engem. – Miért vagy itt?
– Miért vagyok itt én?
– Várj. – Darlene ceruzával kihúzott szemei elkerekedtek, és széles száján mosoly terült el. – Várj, ó, Istenem, nem igaz. Nem lehet!
Pislogtam. – Mit nem lehet?
– Te? És Beckett? – Felemelte a kezét, és körbe-körbe forgatta a levegőben. – Tudod...?
– Nem – mondtam. – Istenem, nem, semmi ilyesmi.
Megkerültem a pultot, hogy csatlakozzam hozzá a konyhában. Túl kicsi volt két embernek, ezért finoman félrelöktem az útból, hogy elővehessek egy szivacsot. Elkezdtem letakarítani a túrót, ami a pultra és a falra fröccsent.
– Akkor mi van? – kérdezte Darlene, miközben felvette a tartót és a kanalat, hogy folytassa a falatozását a pult másik oldalán. – Mi más lehetne?
– Csak szobatársak vagyunk néhány hónapig. Dolgoznom kell, és a lakbér megosztása észszerű.
– Óóó – mondta Darlene. – Ezért voltál Gio-nál, hogy rákérdezz?
– Igen, nagyjából – mondtam. Elvettem a dobozt Darlene-től, és egy pillantást vetettem rá. – Azért, hogy elviselhető legyen a bérleti díj. Értelemszerűen.
Szopogatta a kanalat, a szemöldökét összeráncolta. – Ezt már mondtad. És a bérleti díj, vili. Összeköltöztök. Biztos, hogy szexi idők következnek.
Megfordultam, hogy visszategyem a túrót a hűtőbe, és egy pillanatra hagytam, hogy a hűvös levegő végigsimítsa az arcom.
– Nem lesznek szexi idők – mondtam, és becsuktam az ajtót. Határozottan. – Egész nap dolgozik, én pedig éjjeli munkát keresek. Méghozzá most rögtön. Szóval, ha nem bánod...
Darlene nem értette a célzást. – Veled megyek. Úristen, azt hittem, a mai nap szuper unalmas lesz, de elmehetünk a városba, és csajos dolgokat csinálhatunk. Manhattanban akarsz dolgozni, ugye? – Hirtelen ötlettől vezérelve megragadta a karomat, és a szemei tágra nyíltak. – Istenem, Zel, most támadt egy ötletem. Te is...
– Szó sem lehet róla – mondtam, mielőtt befejezhette volna a mondatát. – Nem dolgozom a Giovanninál. Vagy bármilyen más olasz étteremben.
Az arca leesett. – Szívás. Miért nem? Te nem olasz vagy?
– De, az vagyok. De...
– Ó, már értem – mondta Darlene. – Egyszer egy egész hónapig csak ramen tésztát engedhettem meg magamnak. Utána rájuk sem tudtam nézni. Biztos rosszul vagy az olasz kajától, igaz?
Nem, épp ellenkezőleg. Nekem hiányzik.
– Valami ilyesmi – mondtam.
Darlene mellettem ugrált, miközben összeszedtem a táskámat és a kabátomat. – Bármit is akarsz csinálni, csináld Manhattanban. Ott sokkal több a pénz. Egyébként mit akarsz csinálni?
Pislogtam Darlene energiáját látva, és azon tűnődtem, vajon természetes vagy mesterségesen előállított-e. Kerestem a szemében a drogok nyomait, de tiszta volt, amennyire meg tudtam ítélni.
Ne legyél ítélkező ribanc. Ő csak vidám. Egyszer neked is ki kellene próbálnod.
– Tetoválóművész vagyok – mondtam. – De inkább pincérkednék. Az sokkal gyorsabb pénz.
Darlene összekulcsolta karkötővel borított karját az enyémmel. – Kislány, majd én elintézem neked.
– Vennem kell néhány rajzeszközt is. És egy kulcsot is csináltatnom kell. – Felvontam rá a szemöldökömet, miközben bezártam az ajtót. – Talán tudsz ajánlani egy kulcsmásolót?
Nevetett. – Olyan vicces vagy, Zel. Becks adott nekem egy kulcsot hat hónappal ezelőtt, amikor rossz passzban voltam. Hogy segítsen megszabadulni néhány rossz tényezőtől, tudod? De az már nagyon régen volt. – Az arckifejezése elkomorult, mintha súlyos emlékek lepnék el. – Tiszta vagyok, esküszöm. Nem keverem szarba Beckset. Nagy bajba sodorhatná a felügyelőtisztjénél, és én soha nem tennék olyat, amivel ártanék neki. Egyetlenegy dolgot sem. Soha.
Most már gyakorlatilag a sírás határán volt, és átkaroltam, pedig bokacsizmában jó hat centivel magasabb volt nálam.
– Hiszek neked, Dar – mondtam, és a legmelegebb mosolyomat mutattam neki, amelyet már jó ideje nem látott napvilágot. – Úgy veszem észre, Beckettben erős humanitárius vonás él.
Darlene mosolya is visszatért, egy pillanat alatt elűzve a bűntudat felhőit az arcáról. Irigyeltem őt ezért.
– A nagyapja nevelte fel – mondta, és elindultunk a folyosón. – Mindig arra tanította, hogy helyesen cselekedjen.
– És mi van a rablással?
Sóhajtott. – Egy csúnya hiba, amit soha nem fog megbocsátani magának. – Megrázta a fejét. – Csak a nagyapja volt neki. Más családtagja nem volt. És nem volt sok pénzük. A kétségbeesés őrült dolgokra készteti az embert.
Bólintottam, és lenyeltem a torkomban keletkező gombócot. – Igen, ezt értem.
– Leveleket ír Mrs. J.-nek. A feleségnek. – Intett a kezével. – De hagynom kéne, hogy elmesélje a történetet. Ha valaha is szóra tudod bírni. – Meglengette az ujját az arcom előtt. – De akármit is mond, ő jó ember. A vérében van, és ezen egy ostoba hiba sem változtathat.
Elmosolyodtam. Jó érzés volt hallani, hogy Beckettről így beszélnek.
Mert ő gyakorlatilag egy idegen, akitől három méterre kell aludnom minden éjjel. Ez minden.
Odakint nem esett az eső, de az ég palaszürke volt, és a járdák ezüstösen csillogtak a tócsáktól. A város körülöttem és felettem terült el. Hirtelen örültem, hogy Darlene mellettem van. Nem csak egy idegenvezető, hanem egy új barát. Kedveltem őt. Azonnal összeillettünk; annak ellenére, hogy úgy tűnt, ő teljesen az ellentétem. Ő is olyan típusnak tűnt, aki nem veszi magára, ha nem akarok beszélni dolgokról. Vegasban a női szobatársaim úgy viselkedtek, mintha csak azért tartanám vissza a személyes dolgaimat, hogy bosszantsam őket. Darlene, úgy képzeltem el, hogy megvonta volna a vállát, mosolygott volna, és továbblépett volna.
Belekulcsoltam a karomat az övébe. – Mehetünk?
– Igen – mondta, és fülig érő szájjal mosolygott – Menjünk.
A Manhattanbe tartó metrón meséltem neki a képregényemről. Egymás mellett ringatóztunk, a felettünk lévő rúdba kapaszkodva. Már egy órája elmúlt a szokásos hétköznap reggeli ingázó forgalom, a kocsi mégis tele volt, az utasok sötét télikabátba bújtak. A falak nagy részét graffitik tarkították, akár a tetoválások.
– Szóval az első megálló a rajzeszközök? – kérdezte. – Ismerek egy boltot a SoHo-ban, amit imádni fogsz.
– Előbb a munka – mondtam. – Nem fogom jól érezni magam, ha egy csomó pénzt kellékekre költök, amíg nincs jövedelmem.
– A tollakat és a papírt nem lehet megenni – értett egyet Darlene.
– Kell egy állás, de a tollra és a papírra majdnem nagyobb szükségem van – mondtam. – Ha ma este nem dolgozom a képregényen, akkor... nem is tudom. Nyugtalanná válok. Viszketek.
– Mint egy drogos, akinek szüksége van egy adagra? – Nevetett a zavarba jött arckifejezésemen. – Istenem, Zel, minden rendben van. Csak úgy értettem, hogy tudom, mire gondoltál.
Előre nézett, arcát a karjára támasztotta, amely a fenti kapaszkodót fogta.
– Mielőtt a sötét oldalra kerültem, táncosnő voltam – mondta. – Nem is voltam rossz táncos, ha szabad hozzátennem. És azokon a napokon, amikor nem tudtam táncolni, úgy éreztem, ki akarok ugrani a bőrömből. De a jó értelemben. Tiszta módon.
A metró a föld alatt zakatolt Manhattan felé. Darlene nagy barna szemei elsötétültek, ahogy az ablak túloldalán lévő feketeséget figyelte. – Amikor elkezdtem rászokni arra a szarra, egészen másfajta nyugtalanságot éreztem. Ez a függőség mocskos és undorító. Hiányzik a vágy, hogy művészetet teremtsek. Pontosan olyan, mint egy drog, nem igaz? Ha túl sokáig nem csinálod, elkezd felemészteni.
Bólintottam. – Pontosan ilyen érzés. – Hagytam néhány pillanatot, hogy elválasszam a drogról szóló beszélgetést a művészetétől, majd óvatosan megkérdeztem: – Milyen táncot műveltél?
– Mindenfélét, jazz, modern, társastánc és sztepp. De a kedvenceim a brazil táncok voltak. A szamba. Carimbo. A capoeira volt a kedvencem. Láttál már valaha Capoeirát? Van benne egy harcművészeti aspektus, szóval egyfajta harc és tánc. – A hangja kissé elhalkult. – Erősnek éreztem magam tőle.
– Gondoltál valaha arra, hogy visszatérj? – kérdeztem, majd megráztam a fejem. – Sajnálom, ez túlságosan személyes.
Darlene grimaszolt. – Valóban? Nem. Becks szeret azzal ugratni, hogy az életem egy nyitott könyv, amiben fel vannak fedve maradtak a pajkos részek.
Elmosolyodtam, észrevettem, hogy nem válaszolt a táncra való visszatérésre vonatkozó kérdésre. Gyakorlott könnyedséggel témát váltottam. – Ti elég közel álltok egymáshoz?
– Legjobb barátok vagyunk – mondta automatikusan, majd rám nézett. – Azért ne aggódj. Mi nem olyanok vagyunk. Totál drukkolok, hogy lefeküdj vele. Csak egy teljes jelentést akarok, ha megteszed.
Köhécseltem. – Nem fogok lefeküdni vele, hidd el.
– Igen, persze – nevetett. – Együtt éltek. Hideg tél van. Van egy silány radiátora. Legfeljebb két hetet adok nektek.
– Ezt a fogadást elveszíted, barátom.
– Neked van a leghihetetlenebb szemed – mondta hirtelen, és figyelmesen nézett rám. – Olyan hatalmasak és gyönyörűek, és tiszta zöldek.
Egy kicsit hátrébb léptem. – Köszönöm?
– Ez akkor jutott eszembe, amikor korábban beszélgettünk, és ezért tudom.
– Mit tudsz?
– Hogy te és Becks dugni fogtok.
Éreztem, hogy forróság önit el az arcom, és megpaskoltam a karját. – Abbahagynád már ezt?
Megvonta a vállát, mintha a sorsunk nem az ő kezében lett volna. – Ez az igazság. A szemed lenyűgöző, Becks pedig egy érzelgős romantikus, bármennyire is távolságtartónak tetteti magát.
Elvigyorodtam, nem engedve, hogy a szavai mélyebbre hatoljanak buta fecsegésnél. – A dugás és az érzelgős romantikus nem igazán férnek meg egymással.
– Tudom, de én nem vagyok olyan író, mint ő.
– Ő ír? – kérdeztem.
– Olyasmi. Jobb, ha hagyjuk, hogy ő magyarázza el. – Még egyszer utoljára megnézte a szememet, aztán nevetve megrázta a fejét. – Igen. Neki vége van.
Elfordítottam a tekintetemet a vizsgálódása elől, és nem törődtem azzal, ahogy a hülye szívem megdobbant. – Ott vagyunk már?
A metró csikorogva megállt, és Darlene az ablakon át figyelte az állomás nevét. – Igen. Itt vagyunk. Szerezzünk neked munkát.
Darlene a 79. utcai állomáshoz vezetett minket az Upper West Side-on. Végigsétáltunk az Amsterdamon a 81. utca felé, ahol lazán elegáns emberek sétálgattak lazán elegáns téli ruhákban. Elhaladtunk egy idős hölgy mellett, aki bundába burkolózva sétáltatott két kis pomerániai kutyát. Darlene letérdelt, hogy megsimogassa az egyiket, és könnyedén elbeszélgetett a gazdájával. A kutya Darlene érintésébe dőlt, de csaholva morrant rám, amikor megpróbáltam megsimogatni.
– Olyan aranyosak! – gügyögte Darlene, miközben továbbmentünk.
Én felhorkantam. – Fizzgiggre[1] emlékeztetnek. Csupa fog és szőr.
Értetlenül nézett rám.
– A Sötét kristályból? – mondtam.
– Az valami képregényes dolog?
Nevettem. – Nem, ez egy film. Mindegy.
– Itt is vagyunk.
Egy kis, furcsa kinézetű, sárga-fehér csíkos napellenzővel ellátott helyre vitt minket. Az ablakon elegáns fehér betűkkel az Annabelle's név állt.
Ránéztem az ajtóra akasztott, takaros keretben lógó étlapra, és elkomorultam. – Ez egy reggeliző és ebédelő hely. Én éjszakai műszakban akarok dolgozni.
Darlene fújt egyet. – Most mondod.
– Már mondtam. Mondtam, hogy éjszakai munkát akarok.
Az ajkába harapott. – Ó. Ezt a részt kihagytam. De a helyzet a következő; pincérmunkát Manhattanben nem könnyű találni, hisz jó a borravaló, igaz? Szóval, hacsak nincs egymillió csodálatosan ragyogó csillagból álló önéletrajzod, szükséged lesz rám. Van ilyen önéletrajzod?
– Lehet, hogy pár csillag hiányzik abból a ragyogó csillogásból.
Darlene felhorkant. – És egy tetoválóhelyen dolgoztál. Nem egy étteremben. – Megrántotta a kezem, és kinyitotta az ajtót. – Gyere. Az üzletvezető, Maxine, egy igazi ribanc, de a tulaj unokaöccse a rehabcsoportomban van. Tartozik nekem eggyel.
Negyven perccel később egy állással jöttem ki. Hétfőtől péntekig dolgozhattam, reggel nyolctól délután kettőig.
– Nem fogsz dolgozni a jövedelmezőbb hétvégi villásreggeli műszakok egyikében sem – mondta Maxine, és keményen rám nézett a műszempillák és a festett szemöldök alatt feszengő szemhéjakon keresztül. – Sokkal képzettebb személyzetem van azokra a műszakokra. Azonban szerencséd van, hogy ma reggel óta nem tudok dolgozni. Pontosan holnap reggel fél nyolckor légy itt, hogy Anthonyt megfigyeld. Most már távozhatsz. Vevőim vannak.
Darlene diadalittasan belém rúgott – túlságosan is erősen – az asztal alatt. El kellett ismernem, hogy szerencsém volt. Az Annabelle's menü árai azt jelentették, hogy tisztességes pénzt kereshetek. Műszakonként könnyedén több mint száz dollárt.
– Jól csináltam, igaz? – mondta Darlene, amikor elhagytuk az éttermet. – Maxine pokoli főnök lesz, de elbírsz vele.
– Láttam már rosszabbat is. – Egy nevetés buggyant ki belőlem, a megkönnyebbüléssel együtt, hogy nyugodt lelkiismerettel vásárolhatom meg a rajzeszközöket. Erősen megöleltem Darlene-t. – Köszönöm.
– Szívesen – mondta, sugárzott, és úgy lépkedett, mintha repkedne.
A SoHo-i művészeti kellékboltban egy kicsit megőrültem, és ötven dollárért vettem Sakura tollakat, ceruzákat és Corson rajzpapírt. Imádkoztam, hogy a kellékeim minősége valahogy a munkám minőségét is javítsa. Még mindig fogalmam sem volt, hogy mit kellene változtatnom az Anya, szabad? című képregényemen, de legalább voltak rendes tusok, amelyekkel próbálkozhattam.
– Szóval, tudsz embereket rajzolni? – kérdezte Darlene, miközben a pénztárgép mögött álló fickó bezacskózta a cuccaimat. – Például portrékat?
– Tetoválóművészként már volt részem benne – mondtam.
– Mindig is szerettem volna egy portrét készíttetni – mondta, miközben kimentünk a délutáni hidegbe. – Egyszer, amikor gyerek voltam, apám elvitt Coney Islandre, és egy utcai művész lerajzolt. Annyira izgatott voltam, hogy alig bírtam nyugton ülni, és vártam, hogy lássam, hogyan nézek ki egy művész szemével, tudod? – A mosolya elhalványodott, egyenesen előre szegezte a tekintetét. – De amikor végzett, csak sírtam és sírtam.
– Miért? Mi történt?
– Nem volt igazi portré. Karikatúrát készített, tudod? Csupa bolondos, eltúlzott vonás, és egy hatalmas fej. A szeplőim, amelyek miatt totál zavarban voltam, negyeddolláros méretűek voltak. Viccesnek kellett volna lennie, de elég szörnyű volt. Nagyon rosszul érezte magát, és apám dühös lett, hogy sírtam, de szerintem nem így néztem ki. Ez sokáig megmaradt bennem.
Rám pillantott, és megrázta magát. – Istenem, szólj, hogy fogjam be a számat, amikor így kiakadok – mondta félénk nevetéssel.
– Soha. – Megszorítottam a kezét. – Egyszer majd lerajzollak, Darlene. Ha akarod.
– Tényleg? Köszönöm, Zel – mondta. – Jó barát vagy.
Majdnem elsütöttem egy viccet, hogy csak néhány órája ismerjük egymást, de visszanyeltem.
– Ahogy te is – mondtam.
Brooklynba visszatérve, csináltattunk nekem egy kulcsot, bevásároltunk még egy kicsit, aztán megittunk egy kávét egy fánkboltban. Három körül Darlene-nak fel kellett készülnie a műszakjára a Giovanninál.
– Minden este dolgozom, kivéve vasárnap – mondta, miközben visszafelé mentünk a lakásomhoz. – Marcello, a tulajdonos? Ő egy életmentő. Szó szerint. Nem sok munkaadó alkalmazna olyanokat, akiknek olyan priuszuk van, mint nekem és Becksnek.
A bejárati ajtóm előtt megállt, és megölelt. – Kifizetem a túródat – mondta.
– Szó sem lehet róla – mondtam. – Gyere át bármikor.
Mosolya meleg volt, ahogy visszafelé sétált az utcán, aztán sunyin megszólalt. – Legközelebb majd kopogok. Utálnám, ha téged és Beckset tetten érnélek.
– Nem fogsz, hidd el.
A füléhez emelte a kezét, és azt mormolta: – Mi? – és azt mímelte, hogy nem hall engem.
Nevettem, és intettem neki, hálát adva, hogy nem láthatta a pírt az arcomon.
Nevetséges, gondoltam, miközben felmentem a lépcsőn. Beckett-tel lefeküdni, bármilyen okból, csak tönkretenné a megállapodásunkat. Jobb volt a munkámra koncentrálnom, és izgatottan állítottam fel az új rajzeszközeimet. Sorba raktam a tollakat, átforgattam egy friss üres papírlapot, és kinyitottam a mappámat, hogy megnézzem a már megrajzolt paneleket.
Nem voltam olyan arrogáns, hogy azt gondoltam, nem lehet rajta javítani, csak fogalmam sem volt, hol és hogyan kezdjem el. Kritikus szemmel kerestem a hibákat, lyukakat a cselekményben, helyeket, ahol hiányzott a szív.
A napok árnyai hosszúra nyúltak az íróasztal fölött, ahogy az éjszaka az égre kúszott, elnyomva a fényt. Ez minden jó kedvemet is elnyomta. Minden reményteli optimizmust, amit az új barát, az új munka és az újrakezdés megtalálása jelentett. Elkezdtem vacsorát készíteni, járkáltam a lakásban, zenét hallgattam... semmi sem segített. Amikor Beckett hétkor hazajött a munkából, a papírlapom még mindig teljesen érintetlen volt.
BECKETT
December 2.
Több mint egy év óta először tértem vissza egy olyan lakásba, amely nem volt sötét és hideg. A lámpák égtek, Zelda a konyhában nyüzsgött, és hihetetlen illat áradt a sütőből.
– Szia – szólítottam, lecsatoltam a sisakomat, és az ajtónak támasztottam a biciklimet.
– Szia, neked is – szólt vissza. – Mindjárt kész a vacsora.
Lehúzva vastag, időjárásálló kesztyűmet, észrevettem, hogy a kis dohányzóasztal két személyre van terítve. – Segíthetek? – kérdeztem.
– Igen, kölcsönkérhetem azokat? – kérdezte Zelda, a kesztyűmre mutatva. – Nincsenek edényfogóid. Hogy lehet, hogy nincs edényfogód?
– Az edénytartás hiánya – mondtam. Visszavettem a kesztyűmet, és elindultam a konyhába. – Majd én megcsinálom. Várj, mit csinálok?
– Kiveszed a lábast a sütőből. Óvatosan. – Megrándult, amikor megfogtam a forró edényt. – Vigyázz az ujjaidra.
A kesztyű jól működött edényfogónak. A sütő forróságától hideg arcom bizsergett, és a ragu illatától szédültem az éhségtől.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Brokkolis-cheddaros tésztapite – mondta Zelda. – Te gondoskodsz az italokról. A sörök a hűtőben vannak.
Két IPA-t bontottam, miközben egy hatalmas adagot kanalazott ki nekem, és egy kisebbet magának. A dohányzóasztal körül kuporogtunk, ő a földön ült, én a kanapén.
– Mivel tartozom neked a bevásárlásért? – kérdeztem, miután eleget ettünk ahhoz, hogy csillapodjon az éhségünk.
– Semmivel – mondta. – És ne rontsd el az ünneplést ízléstelen pénzügyekkel.
Elvigyorodtam. – És mit ünneplünk?
– Kaptam egy állást – mondta. – Nem pont ilyet akartam... – Lenézett az ételére. – Éjszakai munkát akartam vállalni, hogy ne legyek útban, de Darlene talált nekem egy helyet...
– Darlene?
– Igen, elég váratlanul bukkant fel. Semmi baj – tette hozzá gyorsan, amikor elkomorodtam. – Kedvelem őt. Igazából nagyon is. És ismert valakit egy puccos villásreggelizőhelyen az Upper West Side-on, és szerzett nekem munkát. Úgy tűnik, jól fog fizetni, de mint mondtam, nem volt esti műszak. – Rám pillantott azokkal a hihetetlenül zöld szemeivel. Olyan tekintet, amely egyszerre sugárzott szépséget és éles intelligenciát. – Remélem, nem baj.
– Tessék? Persze, persze. – Kipislogtam a mini transzomból. – Miért lenne?
Megvonta a vállát, hosszú fekete hajának egy tincsét a füle mögé tűzte. – Nem akarok az utadban lenni.
– Nem vagy az utamban – mondtam. – Te itt élsz. Fejezd be a szabadkozást.
– Nem szabadkozom – csattant fel hirtelen tüzesen. – Csak próbálok előzékeny lenni. Te voltál az, aki azt mondta, hogy nem ismersz senkit, akivel együtt tudnál élni ezen a kis helyen.
Megvontam a vállamat. – Most már tudok.
Egy pillanatig csak bámult, arckifejezésének kemény élei kissé megenyhültek. – Oké – mondta. – Jó. De ne várj minden este ilyen kaját. Ezt a vacakot sokáig tartott elkészíteni, és van egy képregényem, ami nem rajzolja meg magát.
Visszafojtottam egy mosolyt. – Ez a legjobb vacsora, amit egy ideje ettem, Zelda. Köszönöm.
Kinyitotta a száját, becsukta, majd félrenézett. – Szívesen.
Kitakarítottam a konyhát, majd letelepedtem a laptopomon egy filmmel. Zelda leült, hogy a képregényén dolgozzon. A vázlatfüzete fölé hajolt, a haja úgy hullott, hogy falat képezett közte és a világ többi része között. Úgy tűnt, nehezen viseli a dolgot. Az ablak melletti asztal körül papírgombócok hevertek a padlón.
Egy óra elteltével újabb lapot tépett le a jegyzettömbről. Megpillantottam egy szigorú hajú, fekete testhezálló ruhás fiatal nő tintával készült vázlatát, mielőtt Zelda összegyűrte és a halomhoz adta.
– Nem megy jól? – bátorkodtam megkérdezni.
Számítottam rá – és valahogy vártam is – a szarkasztikus válaszára. Zelda a kezére támasztotta az állát, és felém fordult. A szögletes, fekete keretes szemüvegét viselte, amitől pokolian szexinek tűnt.
– Távolról sem jól – mondta. Belerúgott a lába előtt heverő papírhalmokba. – Pedig ez már előrelépés ahhoz képest, hogy egész délután abszolút semmit sem csináltam.
– Mi a probléma? – kérdeztem.
– Az egyetlen kiadó, amelyik dobott nekem egy csontot, azt mondta, hogy átdolgozásokat akarnak látni. – Megrázta a fejét, ujjai végigsimítottak a kész rajzok lapjain. – Nem tudom, mit akarnak. Ez nem egy romantikus vagy melodráma. Hanem akció-kaland. Élet vagy halál, egy kis káoszelmélettel megspékelve.
– Káoszelmélet? – Letettem a laptopomat a dohányzóasztalra. – Most már meg kell néznem. Nem bánod?
– Nem, csak rajta – mondta, és szabaddá tette a széket az íróasztalnál, hogy leülhessek. – Íme, a képregényem teljes szívtelen pompájában.
Magamhoz húztam az első oldalt. Ugyanaz a fekete ruhás hősnő fegyvert szegezett egy pufók fickóra a földön.
– Anya, szabad? – mondtam, elolvasva a címet. – És miről szól?
Zelda mögöttem állt, és éreztem a parfümje illatát, ahogy odahajolt hozzám.
– A jövőben játszódik, körülbelül száz év múlva. Ez egy disztópikus Föld, de nem az atomholokauszt vagy a környezetszennyezés miatt – bár a bolygót az is eléggé elcseszte. De ami disztópiává teszi, az nem egyetlen kataklizmikus esemény, hanem ezer meg ezer apró esemény. Gyilkosságok, nemi erőszakok, lövöldözések... – Megköszörülte a torkát. – Gyermekrablások, emberkereskedelem. Mindezek összeadódnak, és az emberiséget kollektív mélypontra juttatják. Nincs empátia, nincs többé odafigyelés a bolygóra vagy másokra. Mindenki csak magára figyel, mint a harag és a félelemnek ez a szörnyű, szürke felhője, ami minden fölött ott lebeg.
– Vidáman hangzik – mondtam –, de valahogy hihető is. Szóval mi a megoldás?
– Időutazás. Van egy Pillangó Projekt nevű ügynökség, amelyik a múltból gyűjti össze a szörnyű bűntényekről szóló újságcikkeket. Az információkat egy adatbázisban tárolják, majd különleges ügynököket küldenek vissza az időben, hogy megállítsák a bűntényeket, mielőtt azok megtörténnének. A tudomány nem pontos, sok a hiba, de azért megpróbálják. Azt remélik, hogy a múltban történt nyomorúságok mérséklése egy szebb jövőhöz vezet.
Az ujjaim az asztal szélébe kapaszkodtak, ahogy ezek a szavak engem is visszarángattak az időben. A saját múltam nyomorúságához. A szaros, csótánytól fertőzött lakásba, ahol Nagyapóval nőttem fel. A kopott bútorok, a foltos szőnyeg. Nagyapó a kedvenc székében ült, a szakadt zöld vinylben. Éreztem a füstöt a pipából, amit mindig a fogai között szorongatott. Ahogy keskeny mellkasa görcsösen emelkedett és süllyedt, amikor köhögött. A könnyes szemét és a füstös, reszelős hangját.
"Ennél jobbat érdemelsz, Beck."
Lenyeltem a torkomban lévő gombócot, és ezzel együtt elnyomtam az emléket.
A múlt nyomorúságának enyhítése szebb jövőhöz vezet.
Zelda pontosan eltalálta az okot, amiért egyáltalán beleegyeztem ebbe a kibaszott hülye rablásba. Hogy ne csak az én nyomorúságomat csökkentsem, hanem Nagyapóét is. Jobbat érdemelt. Kivéve, hogy szörnyen rosszul sült el...
Megköszörültem a torkomat. – És ez a fekete ruhás csaj egy olyan ügynök, aki visszamegy az időben?
– Igen. Ő Kira. A fedőneve a Pillangó Projektnél Anya.
Zelda hosszú fekete haja a vállam fölé hullott, ahogy lehajolt, hogy megkocogtassa a hősnője rajzát. Felnéztem rá.
Az istenit, de gyönyörű.
A nagyapóval való kétségbeesett életem és a nyomor emlékével szemben, amelyben éltünk, Zelda gyógyír volt a szememnek. Egy gyönyörű napfelkelte egy hét szürke égbolt után. Már az is luxus volt, ahogy tiszta, selymes hajának érintése végigsimította a bőrömet.
– Oké – pislogtam, és elszakítottam a tekintetemet Zelda nyakának sápadt, finom ívéről. – Mi a... ööö, szóval, mi Anya története?
– A gyermekét meggyilkolták – mondta Zelda. – Most a bosszú hajtja. Kifejezetten azért megy vissza az időben, hogy megállítsa a gyerekgyilkosokat és a pedofilokat. Nem tartóztatja le őket. Megöli őket. Mindig. Kegyelem nélkül.
Az ujja a rajz felé mutatott, amelyen egy pufók fickó – egy pedofil – könyörgött Anyának az életéért.
– Hallottad már azt a gyerekmondókát, hogy Anya, szabad[1]? – kérdezte Zelda.
– Ismerősen hangzik.
– Ezt követeli Kira minden perverzétől. Megkérdezteti velük, hogy 'Anya, élhetek?' – Zelda állkapcsa összeszorult. – És a válasz mindig az, hogy nem.
Egyszerre úgy éreztem, mintha túl közel kerültem volna a munkájához. Vissza akarta kapni. Felálltam, hogy odaadjam neki a széket.
– Intenzíven hangzik – mondtam. – És mi nem tetszett benne a kiadóknak?
– Nincs szíve – mondta Zelda egy horkantással, és visszaült. – Mármint, értem, hogy sötét az egész, de annak kell lennie.
A konyhába mentem, hogy hozzak még egy sört. – Nos, mi másról szól még a történet?
– Hogy érted ezt?
– Mit csinál? Kikkel beszélget?
Zelda a homlokát ráncolta. – Más ügynökökkel. A Pillangó Projekt kutatóival.
– Hogyhogy a Pillangó Projekt nem küld valakit vissza az időben, hogy elkapja a fickót, aki megölte a lányát?
– Akkor nem túl érdekes a történet – mondta Zelda egy apró mosollyal. – A tudomány hibás, ahogy mondtam. Véletlenszerű. Az adatbázis kiválasztja az időt és a helyet, az ugró pedig ugrik. Kira reméli, hogy egy nap a lánya gyilkosához ugrik, de az esélye csillagászatilag kicsi.
– Házas? Van otthon valami szerencsétlen pórul járt férj, aki vár rá, amíg ő visszamegy az időben, hogy szétrúgja a perverz seggeket?
Zelda elvigyorodott. – Nem, ő magányos. És ne mondd nekem, hogy ennek a történetnek a szívéhez egy szerelmi szál kell. Kirának nincs szüksége arra, hogy egy férfi mentse meg. – A hangja mély lett. – Az egyetlen módon menti meg magát, ahogy tudja.
– Oké. – Belekortyoltam a sörömbe, és a pultra támaszkodtam. – Ki próbálja megállítani őt?
– Néha a perverzek megnehezítik a dolgát. Néha bajba kerül a helyi rendfenntartó erőkkel, de mindig túljár az eszükön.
Bólintottam. – De ki állítja meg? Mármint nem fizikailag. Mentálisan. Vagy inkább erkölcsileg.
– Erkölcsileg?
Vállat vontam, erősen próbáltam a beszélgetést lazán kezelni. – Van erkölcsi szempontból ellentmondás abban, hogy golyót eresztek egy fickó fejébe, mielőtt még tényleg tett volna valamit?
– Nem valami fickó – csattant fel Zelda. – Egy perverz. Egy undorító, gyerekmolesztáló állat.
– Igen, de próbálta már valaha is lesittelni őket, ahelyett, hogy megölte volna őket? Nem tudom elképzelni, hogy az emberek megölése jót tenne a lelkének, bármennyire is megérdemli a fickó.
Zelda úgy bámult rám, mintha egy második fejem nőtt volna. – De hát pont erről van szó. A fickó megérdemli a halált. Nagyon is.
Felemeltem a kezem. – Hé, ez nem vita tárgya a részemről. Csak azt mondom, hogy a történeted kedvéért, hol van a konfliktus?
Zelda összevonta a szemöldökét, és tudtam, hogy vékony jégre léptem. Bárki művészetének kritizálása, függetlenül attól, hogy milyen jó szándékkal teszi, kockázatos dolog lehet. Abból, ahogy a hangja megkeményedett a következő szavainál, arra következtettem, hogy igazam van.
– Rengeteg konfliktusa van – mondta Zelda. – Az egész élete konfliktusokból áll. A bűntudat, hogy hagyta a gyermekét... – Megrázta a fejét, kis keze ökölbe szorult. – A lánya elment. És nem tudta megakadályozni. Minden nap ezzel él együtt, és az egyetlen megkönnyebbülés, amiben része van, hogy megöli azokat, akik megpróbálják ezt a végtelen fájdalmat más anyákra is átragasztani. Más családokra. Más testvérekre... – A hangja megtört a szónál.
Szent szar, mi történik itt?
Óvatosan letettem a sörömet a pultra. – Zelda...
– Szóval megvan a konfliktusod – mondta remegő hangon. Összecsapta a portfólióját, és nem mulasztottam el a könnyeket, amiket a szemüvege mögül kipislogott. – Szükséged van a fürdőszobára? Megyek, lezuhanyozom, hogy ne kelljen... Hogy reggel ne... legyünk egymás útjába.
– Hé, sajnálom, ha én...
– Nem voltál. Semmi baj.
Becsapta a fürdőszoba ajtaját, elvágva a szavam, mielőtt még elmondhattam volna neki, hogy sajnálom, hogy beleszóltam, amikor a képregénye egyértelműen több volt annál az "akció-kalandregénynél", mint aminek leírta. A reakciója nem a kritikával szembeni védekezés volt. Még csak távolról sem.
A víz elindult, és én már elkéstem.
Van benne szív, gondoltam, miközben ujjaim végigsimítottak a műve lapjain. Csak el van temetve a sok fájdalom alá.
Később aznap este lekapcsoltam a villanyt. Zelda az átkozott matracon feküdt, amit már amúgy is utáltam, én pedig bemásztam az ágyba. Mereven "jó éjt" kívántunk egymásnak, aztán mély csend lett. Az idő elszaladt, és az álom elkerült. Úgy éreztem, mintha a dolgok kettőnk között kibillentek volna a kerékvágásból; hogy ha nem mondok valamit, a következő napokat úgy fogjuk tölteni, mintha ő meztelenül és sebezhetően járkálna, míg én teljesen fel vagyok öltözve.
Nyugtalan zizegés hallatszott a matrac felől, és megragadtam a lehetőséget.
– Hé – mondtam a sötétbe. – Ébren vagy?
– Igen – mondta. – Nem tudok aludni.
– Ez az én hibám.
– Nem, nem az. Sajnálom, hogy az előbb egy kicsit megőrültem. Értékelem, hogy segíteni próbálsz, de a képregény... – sóhajtott egyet. – Nem tudom, hogyan hozhatnám rendbe, mert pontosan olyan, mint amilyen nekem kell, úgy, ahogy van.
– Ezt értem. Tetszik a történeted, Zelda.
– Tényleg?
– Igen, és tetszett, amit a múlt nyomorúságának enyhítéséről mondtál, hogy egy szebb jövőhöz vezessen. Valahogy ez az én történetem is. Ezért szálltam be a rablásba, ami miatt két évre börtönbe kerültem.
– Hogy érted ezt? – Nagy szemei csillogtak az ágyaink közötti félhomályos szobában.
– A nagyapám vett magához, amikor nyolcéves voltam. A drogos anyám és az alkoholista apám lelépett, és Nagyapó gondoskodott rólam. Mindent megtett, gondoskodott róla, hogy iskolába járjak. Nem volt pénze, nem volt remek állása, de becsületes volt. Ez minden, amit átadhatott nekem, és én cserbenhagytam őt.
A hátamra fordultam, és összefűztem az ujjaimat a fejem mögött.
– A ház kirablása ellenkezett mindennel, amit ő képviselt, de akkor már huszonegy éves voltam, két munkahelyen dolgoztam, ő pedig hospice-ban volt. Májzsugor. Tudtam, hogy kifut az időből, és én is jobb életet akartam neki adni. Elvinni valami szép helyre, mielőtt meghal. Talán egy meleg tengerpartra, ahol ülhetne a homokban, arcát a nap felé fordíthatná, és pipázhatna.
– De ez nem történt meg – mondta Zelda halkan.
– Nem. Elkaptak. Nagyapa három nappal azután halt meg, hogy elkezdtem a büntetésemet. A hospice nővérek azt mondták, hogy mentálisan már nem volt magánál. Nem tudta, mit tettem. Nem tudta, hogy megpróbáltam elvenni, ami nem az enyém, és hogy egy ember meghalt. Soha nem tudott meg semmit. – Elfordítottam a fejem, hogy ránézzek. – Ez az egyetlen ok, amiért még mindig ki tudok kelni reggelente az ágyból.
Elképzeltem, ahogy a történetem a levegőben lóg a fejünk fölött, mint a nyomtatott szavak, amelyeket Zelda elolvashat, és amelyeket nem tudok visszavonni.
– A nagyapád igazán jó munkát végzett a nevelésedben, Beckett.
– Mindent megtett, és én elbasztam. Elkövettem egy kibaszott nagy hibát. Ebből nem könnyű kilábalni.
– És azt kívánod, bárcsak tehetnél bármit, hogy visszamenj és megváltoztasd.
– Igen – mondtam. – Bármit. Hasznát venném egy olyan ügynökségnek, mint a Pillangó Projekt.
– Én is – mondta Zelda. – Mindennél jobban.
Szembefordultam vele, figyeltem, ha beszélni akart, hallgattam, ha aludni akart. Beszélt. A paplan fészkéből mély, dagadó fájdalommal teli hangja szállt fel. A szavak valami magányos helyről jöttek, mélyen a lelkéből. Rozsdás volt a használaton kívüliségtől, oly sokáig eltemetve abban a sötét kútban, hogy még a lakás e halvány fénye is hirtelen túl világosnak tűnt.
– A húgomat elrabolták – mondta Zelda. – Kilenc éves volt. Én tizennégy éves voltam. Láttam, ahogy megtörtént.
Minden izmom megfeszült. – Te láttad...?
– Igen. Láttam, és nem tudtam megállítani. Pedig megpróbáltam. Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, de a furgon gyorsabb volt. Olyan hangosan sikítottam...
A hangja elakadt, én pedig összeszorítottam a szemem a sötétben, mintha ki tudnám zárni a képet egy fiatal lányról, akinek fekete haja a háta mögött lobog, és valami értékeset kerget, amit soha nem fog elkapni.
– Jézusom, Zelda...
– De én... én elbuktam. Cserbenhagytam a húgomat. Az anyámat és az apámat. – Szaggatottan lélegzett. – Szóval ezért kapok pánikrohamot a hamburgerezőben, ha valaki a családomról beszél. Nem tudom meglátogatni őket anélkül, hogy összeomlanék, és amúgy sem akarom. A bűntudat olyan, mint egy tűzvihar, belülről éget.
– Nem hibáztatnak téged, ugye?
– Nem – mondta. – De nem is szükséges nekik. Tudom, mi történt. Ott voltam.
Rájöttem, hogy öntudatlanul ökölbe szorítottam a kezem.
– Elkapták valaha is a fickót? Úgy értem...?
– Igen, elkapták – mondta Zelda, a hangja nyugodt volt, csak a végén remegett meg egy kicsit. – Gordon James beismerte az emberrablást és a gyilkosságot. Tíz éve rohad a halálsoron Pennsylvaniában, és mi – a családom és én – folyamatosan várjuk a hívást. És amikor eljön, egy kis szobában fogok ülni, és végignézni, ahogy az a szemétláda meghal. Hogy lezárjam, azt hiszem. Egy kis megkönnyebbülés. Én nem tudom meghúzni a ravaszt, mint Anya, de szemtanúja lehetek, érted?
Nem akarsz látni egy embert meghalni, Zelda... gondoltam automatikusan, de megtartottam magamnak. Nem az én dolgom volt megmondani neki, hogy mi hozna neki megkönnyebbülést vagy békét, vagy megkímélni attól a hegynyi bűntudattól, amit a kis vállán cipelt.
Zelda egyenletesen sóhajtott fel. – Szóval erről szól az Anya, szabad? Én nem tudok visszamenni az időben, hogy megakadályozzam, hogy az a seggfej elragadja a húgomat, de Kira igen. Anya igen, és nekem... szükségem van erre.
Menj hozzá, gondoltam. Menj oda hozzá. Nem mesélsz el egy ilyen történetet anélkül, hogy utána valaki legalább egy kibaszott ölelést ne adjon. Valami apró vigasztalás...
Nem tudtam megmozdulni. A története súlya lefogott. – Sajnálom, Zelda. Nagyon sajnálom.
– Sajnálom, hogy elmondtam neked – mondta. – Nem úgy értem, hogy megbántam, hanem hogy ez egy csúnya történet. Sajnálom, hogy hallanod kellett, de akarsz valami furcsát hallani? Még soha nem mondtam el hangosan ezt a történetet. Soha. Már csak attól, hogy túl erősen gondolok rá, anélkül, hogy átszűrném az Anya, szabad?-on, epikus méretű pánikrohamot okozhat.
– Igen?
– De elmondtam neked, és úgy érzem... szinte megkönnyebbültem, ami lehetetlennek tűnik. – Rám mosolygott a sötétben, gyönyörűen és lágyan, távol a szörnyű emlékektől. – Elvétetted a hivatásodat, Copeland. Terapeutának kellett volna lenned. Az enyémek sosem hoztak ki belőlem többet a 'jól vagyok'-nál.
– Örülök, ha segíthettem.
– A hangod az – mondta álmosan. – Szép hangod van.
Éreztem, hogy mindkettőnkre álom telepszik, mintha kiűztünk volna néhány kísértő szellemet, és most egy kicsit kipihenhetnénk magunkat.
Egy gondolat futott át az agyamon, mielőtt túl mélyre zuhantam volna.
– Zelda? Miért hívtad az időutazó ügynökséget Pillangó Projektnek?
– Ez egy kis káoszelmélet. Egy pillangó meglebegteti a szárnyait Malajziában, és a légáramlatok változása hurrikánt okoz Floridában. Imádom ezt az ötletet. Hogy egyetlen aprócska cselekedet is hatalmas hatást válthat ki. A Pillangó Projektben dolgozó ügynökök el akarják törölni a nyomorúságot és fájdalmat hozó tragédiákat, abban a reményben, hogy helyette jobb dolgok hullámzanak ki. Jóság, kedvesség, boldogság. – Fáradtan elmosolyodott. – Az összes 'ság-ség'.
– Ez tetszik – mondtam. – Ez nagyon tetszik.
– Nekem is – mondta. – Jó éjt, Beckett.
– Jó éjt, Zelda.
A sötétben vártam, hogy elaludjon. Figyeltem az alakját a sötétben, hallgattam a lélegzetét. Amikor mélyen álomba merült, én is elaludtam.
[1] gyerek csapatjáték, ahol az egymás mellett álló gyerekek sora előtt áll egy vezető játékos, ő tölti be az anya szerepét, ő adja az utasításokat
Köszönöm❤❤❤
VálaszTörlésKöszönöm szépen :)
VálaszTörlés❤️❤️
VálaszTörlés