Fordította: Shyra
Beckett
Január 22.
Másnap reggel ötkor keltem. Lezuhanyoztam, felöltöztem, és amikor kijöttem a fürdőszobából, a kávéskanna hideg volt. Zelda az ágyban kuporgott a falnak fordulva. Tegnap este megpróbált meggyőzni, hogy a könyvet elvihetnénk máshová is, egy másik kiadóhoz, amelyik leszarja a bűnügyi nyilvántartást. Vagy ahol szabadúszóként dolgozhatnánk, nem alkalmazottként.
Én visszautasítottam. Lehetséges volt, hogy egy másik kiadó ugyanúgy beleszeret a képregénybe, mint a BlackStar, de ezt a kockázatot nem vállalhattam. A Zeldának volt egy tuti befutója. Egyértelmű igen. A szerződés készen állt, és a tollat átnyújtottam neki. Már csak alá kellett írnia. Ez nem csak arról szólt, hogy kiadják a regényét. Hanem a húgáról. Arról szólt, hogy az ő történetét az általa ismert egyetlen módon mesélje el. Arról szólt, hogy egy kis nyugalmat adjon magának. Kizárt dolog, hogy ezt kockára tegyem.
Nem beszélt többet velem, és lefeküdt aludni. Gyakorlatilag éreztem, ahogy a düh vibrál belőle, de el tudtam viselni, hogy dühös rám, ha ez azt jelenti, hogy a könyve napvilágot láthat.
Felöltöztem a Gor-Tex kabátomba, és időjárásálló nadrágba. Felvettem a sisakomat, fogtam a biciklimet, és elindultam.
Az utcák latyakosak voltak, de a havazás elállt. Az ég tiszta volt. Manhattanben a Lexingtonon tekertem fel az első kiszállításomra, és azon tűnődtem, vajon Zelda visszautasítja-e a szerződést a kedvemért. Lehetetlennek tűnt, de mi van, ha mégis? Nem hagyhattam, hogy ezt tegye. Nem hagyhattam, hogy eldobja az álmát...
Gondolataimba merülve nem vettem észre, hogy a szedán átment a piroson, csak amikor már csak néhány méterre volt tőlem, és persze akkor már túl késő volt.
Fordította: Shyra
Zelda
Január 22.
Hallgattam, ahogy Beckett készülődik a munkába, és elmegy. Egész éjjel nem aludtam. Háttal feküdtem neki, és küzdöttem a késztetés ellen, hogy megforduljak és átöleljem. Könyörögjek neki, hogy gondolja meg magát. De nem tudtam megtenni. Egy részem arra akarta kényszeríteni, hogy máshol próbálkozzon újra, de a megalázó tekintet az arcán, amikor Iris közölte vele, hogy nem vesznek fel egy bűnözőt, szíven szúrt. Csapdában éreztem magam. Semmit sem akartam jobban, mint azt, hogy a képregényt kiadják és megosszam a világgal, de nem akartam ezt Beckett nélkül megtenni.
Felöltöztem, és elmentem dolgozni az Annabelle-be, annyira feldúltan és szórakozottan, hogy két asztalhoz is rossz rendelést vittem, egy másik asztalnál pedig kiöntöttem a narancslevet, és arra kellett ezzel kényszerítenem az ott ülőket, hogy máshová üljenek, azzal az ígérettel, hogy az étterem állja a tisztítószer számláját.
Maxine korábban hazaküldött egy figyelmeztetéssel. Beckett még mindig dolgozott, a szörnyű esőben és hidegben száguldozott Manhattanben a biciklijével. Amit a BlackStar felajánlott, talán nem volt elég ahhoz, hogy otthagyjuk a nappali munkánkat, de talán elvezethetett oda, hogy valami mással foglalkozzon. Ez egy kitáruló ajtó volt, és úgy éreztem, mindent megteszek, hogy nyitva tartsam, miközben orkánerejű szél próbálja becsapni.
Rendeznem kellett az érzéseimet, mert ha újra és újra átgondoltam őket, csak még jobban összekuszálódtak. Darlene kedves barátnő volt, de túl közel állt Becketthez. Valaki semlegesre volt szükségem.
Felvettem a telefonomat, és addig görgetem a névjegyzéket, amíg egy névhez nem jutottam: a vegasi barátomhoz. Egy igazi barát. Megnyomtam a "hívás" gombot.
– Theo Fletcher.
– Theo, Zelda vagyok.
A durva hangja azonnal felderült. – Szia, Z. Rég nem hallottam rólad. Mi a helyzet? Hogy bánik veled New York?
– Remekül – mondtam, hirtelen hülyének éreztem magam, amiért felhívtam egy régi barátomat, és csak azért, hogy azonnal az ölébe borítsam a problémáimat. – Figyelj, nem akarlak feltartani, de feltehetek egy... üzleti vonatkozású kérdést?
– Persze. Mondd csak.
– Amikor megvetted a tetoválószalont, hogy érezted magad közvetlenül előtte? Úgy értem, halálra rémültél, vagy biztos voltál benne, hogy ez volt a helyes döntés, vagy mi?
Kuncogott. – Mindent a fentiek közül.
– És mi késztetett rá, hogy megtedd? – kérdeztem.
– Eléggé akartam – mondta. – De azt hiszem, ez a baj az álmok követésével. A kockázat ellenére is bele kell vágnod. A kockázat az, ami a végén úgyis kifizetődővé teszi.
Bólintottam a telefonba.
– Gondolkodsz azon, hogy üzletet vásárolj?
– Nem, nagy döntést kell meghoznom, és nem tudom, mi a helyes.
– A francba, most jött egy ügyfél. Nagyon sajnálom, Z. Bárcsak többet segíthetnék, de rohannom kell.
– Igen, persze.
– Ó, de egy dolgot mondhatok a nagy döntésekről, ami talán segíthet.
– Mi lenne az?
Istenem, bármit, kérlek, mondj nekem bármit...
– Minden kockázat és jutalom nagyszerű, de szart sem ér, hacsak nem érzed a szíved mélyén, hogy helyesen cselekszel. Szóval ez lenne a tanácsom: hallgass a megérzéseidre. Hogy éreznéd magad, ha nemet mondanál? Mit éreznél, ha igent mondanál?
– Köszi, T – mondtam. – Ez tényleg sokat segít.
– Bármikor. Hívj fel hamarosan újra, hogy bepótolhassuk a lemaradásunkat.
– Úgy lesz.
Alighogy letettem a telefont az asztalra, amikor újra rezgett, egy számomra ismeretlen New York-i számmal.
– Halló?
– Zelda? Wes vagyok.
A hangja feszült volt, és a szívem elkezdett kalapálni. – Mi az?
– A régi törzshelyünkön, a New York-Presbiter Kórházban vagyok Beckett-tel. Jól van, jól van...
– A kórházban? – A gyomrom összeszorult, és egész testemben megfagytam. – Mi történt?
– Életünk története. Valami seggfej áthajtott a piroson.
– Ó, istenem, elütötték?
– Igen és nem – mondta Wes. – Beckett meglátta a fickót, és rálépett a fékre. Abból, amit hallottam, a földhöz csapódott, a bringája pedig még három métert csúszott, és elvitte a legrosszabbat. Nem akar sokat mondani, de az egyik szemtanú szerint, ha Beckett egy másodperccel lassabban reagál, akkor a lába került volna a kocsi első kerekei alá, nem a bicikli.
Fojtott hang szökött ki belőlem. – Ó, istenem...
– A francba, bocsánat, Zel. Nem akartalak megijeszteni. Semmi baja. De ide tudnál jönni, és megpróbálnád rávenni ezt a tökfejet, hogy maradjon itt éjszakára? Itt akarják tartani megfigyelésre.
Már az ajtó felé tartottam, a kabátom után tapogatózva. – Azonnal ott leszek.
A kórház felé futottam, amíg le nem intettem egy taxit. Tíz gyötrelmes perccel később berohantam a kórházba. A recepción a sürgősségi osztályra irányítottak. Wes ott várt rám, és megmutatta a függönnyel elzárt fülkét, ahol Beckett feküdt, jobb lábát felemelve, bokáját bekötve. Az arcát egy beszáradt vérfolt tarkította, és egy ápolónő éppen a könyökén lévő további horzsolásokat ápolta.
Az arca kővé dermedt volt, amíg meg nem látott engem, aztán elkomorult, és elfordította a tekintetét. Szorosan összekulcsolt karral mentem felé.
– Jól vagy? – kérdeztem, a hangom sokkal rekedtebb volt, mint szándékoztam. – Mondd el az igazat.
– Jól vagyok – mondta. – Hülyeség itt maradni, és egy kibaszott vagyonba kerül nekem.
Bámultam. – Elütött egy autó.
Beckett ránézett Wesre. – Nem ütöttek el, csak a kibaszott biciklim ment tönkre.
– És a bokád?
– Nem tört el – mondta. – Amit tudtam, mielőtt megröntgeneztek volna, de ez nem állította meg őket.
– Másodfokú bokaszalag ficam – mondta az ápolónő.
– Ez mit jelent? – kérdeztem.
– Azt jelenti, hogy elszakadt valami a lábában – mondta Wes.
– Részleges szakadás, és kurvára úgysem számít – mondta Beckett.
A sürgősségi orvos odajött, és azt mondta, hogy szívesebben tartanák Becketet éjszakára megfigyelésre, de mivel az agyrázkódási tesztek negatívak voltak, vonakodva hajlandóak voltak elengedni.
A bokájára kötést tettek, és mankót adtak neki. Mivel újra megsérült a jobb könyöke, nem tudta használni őket. Összeszorított állal ült a kerekesszékben, és hagyta, hogy tolják a kórház bejárati ajtajáig, ahová taxit hívtam. Wes, Beckett és én beültünk hátra, és visszamentünk a lakásunkba.
– Vigyázz magadra, haver – mondta Wes.
Beckett nem válaszolt, csak feküdt az ágyban, lehunyt szemmel.
Wes felsóhajtott. – A tiéd a fiú. A doki azt mondta, hogy a következő 48 órában jeget kell rátenni, és amennyire lehet, magasan kell tartani. Vissza kell mennem dolgozni.
– Hol van a biciklije? – kérdeztem az ajtóban.
Wes megrázta a fejét. – Szemét. A javítása majdnem annyiba kerülne, mint egy újé.
– Mennyibe kerül egy új?
– Egy tisztességes? Legalább ezerkétszáz dolcsi. – Megrázta a fejét. – Igen, nem tudom. De ne akadj fenn ezen a szarságon. Amúgy sem tud tekerni, amíg a bokája meg nem gyógyul. Két hét, és egy perccel sem korábban. – Megcsókolta az arcom. – Hívj, ha bármire szükséged van.
Wes elment. Hátamat az ajtónak támasztottam, és remegve vettem a levegőt.
Jól van. A bicikli tönkrement, de ő jól van.
Kimentem a konyhába, és egy konyharuhából és egy zacskó fagyasztott borsóból készítettem egy jégcsomagot. Leültem az ágy szélére, és óvatosan levettem a bakancsot. A zacskót Beckett bebugyolált bokájára fektettem.
– Érzed ezt?
Megvonta a vállát. – Jó, köszönöm.
– Szükséged van még valamire? – kérdeztem halkan.
Olyan lassan nyitotta ki a szemét, mintha száz kilós súly húzná. – Igen, Zel, szükségem van. Szükségem van arra a háromezer dollárra. Egy új biciklire és hogy kifizessem azt a kibaszott sürgősségi ellátást. És alá kell írnod azt a szerződést.
Egy percig ültem, a dühöm fortyogott, aztán elszállt. Hirtelen kimerültem. Óvatosan bemásztam mellé az ágyba, vigyázva a könyökére. Megrándult, majd átkarolt.
– Nem akarom ezt nélküled csinálni – mondtam. – Kell lennie más megoldásnak. Ez a mi ügyünk, nem igaz?
– Ezúttal nem, Zel – mondta Beckett. – Szükségem van a pénzre, ez az én döntésem.
– Mi lenne, ha együtt csinálnánk? Elvihetnénk máshová is, ahogy mondtad. Próbálkozzunk tovább, újra és újra. Dolgozhatunk szabadúszóként. Találhatunk valakit, aki leszarja a hátteredet.
– Közben dolgoznom kell, Zel. És ehhez szükségem van egy új biciklire.
– Dupla műszakban is dolgozhatnék. Kaphatnék egy másodállást, amíg jobban nem leszel. Spórolhatunk.
– Nem hagyom, hogy feladd az álmodat – mondta lassan és megfontoltan. – Ott van előtted, Zel. El kell fogadnod. Ha nem teszed meg...
Megrázta a fejét, arckifejezése kőkemény volt, de Beckett szeme mindent elárult. Tudtam, mit akar mondani. Ha nem írom alá a szerződést, sosem bocsátaná meg magának, és ez felemésztené. Talán minket is felemésztene.
Theo tanácsa jutott eszembe. Hogy hallgassak az ösztöneimre, és az ösztöneim azt súgták, hogy Beckett minden érve ellenére, annak ellenére, hogy azt akartam, hogy az Anya, szabad? nyomtatásban jelenjen meg Rosemary számára, nem az a helyes út, ha nélküle csinálom.
Csörgött a telefonom. Bosszús sóhajjal másztam le az ágyról, és felkaptam a konyhapultról. – Mi a franc ez? – motyogtam.
Ránéztem a képernyőre, és a szívem megállt, majd újra beindult, mint egy riadt ló. Lassan megnyomtam a zöld válasz gombot.
– Szia, anya – mondtam. – Mi a helyzet?
– Szia, kicsim – mondta, és hallottam, hogy valami izgalom és félelem keveredik a hangjában, amitől vibrálni kezdett a vonalban. – Megkaptuk a hívást, édesem. Megtörtént. Végre megtörténik. Most pénteken.
– Mi történik megesz?
– Gordon James-t kivégzik.
Fordította: Jane
Zelda
Január 24.
A gurulós bőröndöm nyitva feküdt az ágyon, miközben random ruhákat hajigáltam bele. Hogyan kell felöltöznie valakinek, aki éppen egy ember halálát fogja végignézni? Hétköznapi, de mégis alkalmi vagy éppen úgy-jössz-ahogy-akarsz viselet?
Egy hisztérikus nevetés próbált felkúszni a torkomon, de visszafojtottam.
– Felhívtam Nigelt – mondtam Beckettnek. – Majd később átjön, hogy segítsen neked. Darlene azt mondta, hogy holnap fog jönni.
– Zelda…
– Jegeld és polcold fel a bokádat. Ne próbálkozz a járással. Két hétig pihentetned kell.
– Zelda, nézz rám.
Abbahagytam a pakolást és ránéztem. A kanapén ült, lábát a kávézóasztalon pihentette. Arckifejezése könyörgő volt, bűntudattól torzult el.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte csendesen.
– Még nem tudom – válaszoltam. – Azt hiszem. Úgy értem, elmegyek. El kell mennem. Még akkor is, ha darabjaimra fogok hullani a pánikroham hatására, a családom mellett a helyem. Talán ez lesz az utolsó pánikrohamom. Talán itt a vége. Talán, ha végignézem annak a seggfejnek a halálát, akkor megkapom a lezárást, amelyre szükségem van. Nem lesz több rohamon. Nem tudom.
Csak fecsegtem összevissza, a gondolataim minden irányba repültek, amelyeket az ereimben lévő adrenalin táplált. Nem kaptam levegőt. Az idegeim felizzottak, mint egy kapcsolótábla.
– Nigel hamarosan itt lesz – mondtam visszafordulva a bőröndöm felé.
– Már mondtad. Nincs szükségem segítségre.
– Igen, nos, nekem meg arra van szükségem, hogy tudjam, nem fogsz semmi őrültséget elkövetni. – Abbahagytam a pakolászást, egyik kezemben egy melltartó, a másikban egy sál volt. – Ígérd meg, hogy semmi őrültséget nem fogsz elkövetni.
Beckett lassan az ablakhoz mankózott. Megrándult, amikor kinyitotta, mert a könyökét még mindig zúzódások borították. Leült a párkányra, és rágyújtott egy cigarettára, gipszes bokája lelógott.
– Mikor indul a vonatod? – kérdezte.
– Egy óra múlva. – Odamentem az ablakhoz és kivettem a cigit a kezéből. Az első slukktól köhögni kezdtem, de a második már sokkal simább volt. Visszaadtam neki. – Két nap múlva itt leszek.
Bólintott. – És akkor igent mondasz a BlackStarnak.
– Jelen pillanatban nem tudok ezen gondolkodni, Beckett. Alig látok tovább az orrom hegyénél.
Lágy arckifejezésében láttam, hogy küzdött a bűntudattal, legalábbis tekintete erről árulkodott. Ugyanaz az önvád és az önutálat, amiért nem tudott velem jönni.
– Nem lesz baj – mondtam. – Túl fogom ezt élni. És segíteni fog a tudat, hogy itt leszel.
Beckett elszakította a tekintetét. – Nehogy lekésd a vonatot.
A kaputelefon megszólalt és én elmentem, hogy beengedjem Nigelt.
– Nigel Nővér megérkezett – mondta, öblös hangja betöltötte a lakást. – Remélem, hogy nem kis fehér egyenruhára számítottál – mondta, miközben megdörzsölte a karját. – Te jó ég, milyen hideg van itt. – Észrevette Beckett az ablaknál. – Hé, ott van a mi egyedi kis Evel Knievel-ünk[1]. Hallottam, hogy komolyan akrobatikai mutatvány mutattál be, barátom.
– Köszönöm, hogy eljöttél, Nigel – mondom és megölelem, de közben a fülébe suttogok. – Ne hagyd, hogy elmenjen bárhova is.
Nigel aprót bólintott és rám kacsintott. – Szóval, Becks, mit szólnál egy szivacsos mosdatáshoz?
Beckett figyelmen kívül hagyta Nigelt.
– Jól van, ideje mennem. – Visszamentem az ablakhoz. Beckett álla megfeszült, de ellágyult az érintésem alatt, ahogy megcsókoltam.
– Istenem, Zel.
– Ez a vége – mondta. – Jóban, rosszban, ez a történet vége.
Egy autóval mentünk. A szüleim, Lucille néni és én, Mike bácsival a kormánynál, három órát utaztunk Philadelphiából Benner Townshipbe, és Rockview-i állami büntetés-végrehajtási intézetbe. Mike bácsi azt mondta, hogy Gordon Jamest egyidejűleg szállították a Greene-i fegyházból a siralomházba.
– Tényleg ez a neve – mondta. – A siralom, a halál háza.
Egy képregény címeként tökéletes lenne.
Este kilenc óra előtt érkeztünk meg Bennerbe, és bejelentkeztünk a Holiday Innbe. A szobákat az állam biztosította. Összegyűltünk a szüleim lakosztályában, beszélgettünk, sírtunk és Rosemaryre emlékeztünk.
Az emlékek kísérteties ujjakkal nyúltak felém, de mivel nem a gyerekkori otthonomban voltunk, könnyebb volt félresöpörni őket.
Lucille néni közelében maradtam. Nyugodtnak tűnt, nem a szokásos pörgős énjét hozta. Leültem mellé, az ablak melletti merev székek egyikére, és a kezemet az övére tettem.
– Jól vagy, Lucille néni?
Szomorúan rázta meg a fejét, rózsafüzérét szorosan az egyik kezében fogta.
– Bűneikre és törvényszegésükre többé nem emlékezem.
– Miből idéztél?
– A Bibliából – mondta Mike bácsi. – A Zsidók könyvéből. Ezt mondogatja, amióta megkaptuk a hívást. Végül kénytelen voltam utánanézni.
Fintorogtam. Az egész családunk katolikus volt, bár mi nem voltunk szigorúan hitkövetők. Gyerekként minden ünnepnapon misére jártam, de soha senki nem idézett olyan igeverset, amire emlékeznék a templom falain kívül is.
– Holnap már magunk mögött hagyhatjuk ezt az egészet – mondta Mike bácsi. – Azt hiszem, ezt jelenti a vers. Nem így van, nénikém?
Lucille nem válaszolt. Nem tűnt túlságosan nyugodtnak, inkább izgatottnak, feldúltnak. A keze a rózsafüzér sötétbarna gyöngyeivel játszadozott, és azon tűnődtem, hogy vajon ő is ugyanúgy kételkedik-e, mint én. Ez volt az a férfi, aki tönkretette az életünket egyetlen értelmetlen tettével. Bosszút akartam állni, látni akartam, ahogy kioltják Gordon James életét. De vajon képes leszek-e végignézni?
Azon is elgondolkodtam, vajon Gordon James fél ma este? Vajon figyelte az óra ketyegését, tudva, hogy már csak órák vannak hátra az életéből? Vajon megtalálta-e azt a lelki békét, amit én még mindig kerestem?
A teljes álmatlan éjszakán át a gondolataim úgy cikáztak ide-oda, mint egy ping-pong labda.
Látni akartam, ahogy meghal.
Kizárt, hogy valóban végignézzem.
Haza akarok menni Becketthez.
Itt akarok maradni és végigcsinálni.
Anyám másnap reggel felhívott a szobámban, és felébresztett, hogy elmondja, a börtön furgonja kint vár.
Eljött az idő.
A reggel hideg és szürke volt. Lucille odatapadt hozzám, a keze az enyémet szorította, madárszerű volt és száraz, mint a papír. A másik kezében a rózsafüzérét tartotta, az ezüst feszület ott lógott a kézfején. Ugyanazt a litániát mormolt az orra alatt:
– Bűneikre és törvényszegésükre többé nem emlékezem.
A furgon elvitt minket a büntetés-végrehajtási intézetbe. Csendben sétáltunk végig a parkolón és bejelentkeztünk a főkapunál. Ellenőrizték az igazolványainkat és át kellett mennünk a fémdetektorokon. A szívem olyan hangosan kezdett el dobogni, hogy semmi mást nem hallottam. Sem hangot, sem lélegzetet, sem visszhangzó lépéseket. Áthaladtunk egy zárt kapun, le egy folyosón, egy jobbra fordulás, egy balra, és végül ott voltunk. A kilátóterem. Az ajtón kívül Lucille megállt.
– Bűneire és törvényszegésére többé nem emlékezem – mondta, és határozottan leült a folyosó egyik padjára.
– Lucille? – szólította meg apa, de ő meg sem moccant. – Nem lesz bajod itt kint?
Összefonta a kezét az ölében, és egyenesen előre nézett, de ahogy elmentem mellette, megfogta a kezem.
– Emlékszel a piros lufira? – kérdezte könnyes szemmel. – Én emlékszem. Látom. Látom, ahogy a csuklójára van kötve, és mosolyog. – Lucille megrázta a fejét. – Ezt látom. Egy piros lufit és egy gyermeki mosolyt. Hát nem hangzik jól?
Némán bólintottam, a vérem még mindig a fülemben lüktetett. Apám elhúzta a kezemet Lucille kezéből, és bekísért a terembe.
A kis szobában tizenkét szék volt. Két riporter a helyi újságoktól volt ott. Az egyik kérdezett valamit, de én üresen bámultam. A szüleim között foglaltam helyet az első sorban, kezüket az enyémre szorították. Anyám feszülten mosolygott rám, a szeme tele volt félelemmel és tűzzel.
Emlékeztem, hogy James ítélethirdetésén a családomból senki sem szorgalmazta azt, hogy meghaljon, az életfogytiglani börtönbüntetéssel szemben. Ők csak igazságot akartak, azonban az állam ezt az ítéletet látta helytállónak. Lezárást akartak, hogy továbbléphessenek.
Jelen pillanatban egyik szó sem jelentett számomra bármit.
Az üveg túloldalán egy hordágy és egy gurulós elfüggönyözött válaszfal állt. A hordágy mellett egy furcsa gép állt, három zacskó átlátszó folyadék lógott fölötte, csövek tekergőztek lefelé.
Gordon Jamest bármelyik pillanatban bekísérhetik ebbe a szobába és rákötik arra a gépre. Hallanánk az utolsó szavait. Nekem azt mondták, hogy soha nem mutatott megbánást vagy bűntudatot a tárgyaláson. Talán el kell majd viselnünk kegyetlen nevetést vagy káromkodását. Vagy talán a tíz év magánzárkában töltött idő felemésztette a józan eszét. Talán megbánta, amit tett. Talán bocsánatért fog könyörögni.
Nem számít, hogy mit tesz vagy mond, mi végignézzük a halálát.
Megbocsátás.
A szó suttogásként keringett a fejemben. Ha a lapra rajzolnám, kis betűkkel írnám, de egy nagy gondolatbuborékban lenne. Tizenegy apró betű lebegne a fehér tengerben. Mint egy léggömb.
Egy piros lufi és egy gyermek mosolya...
A bánat üvölteni kezdett bennem. Éreztem, ahogy feltorlódik és erőre kap, egy hurrikánként kavarog a szívemben, az elmémben és a lelkemben.
Ó, Istenem... Nem vagyok rá képes. Nem tudok megbocsátani neki. Ezt kellene tennem? Lehetetlen...
Olyan gyász, amilyet még sosem ismertem, kusza rétegekbe tornyosulva. Gyász Rosemary miatt, gyász a családomért, a férfiért, aki meg fog halni, és magamért.
Magam miatt...
Tíz éven át magamat hibáztattam. Hogy nem voltam elég okos, elég gyors, elég bátor. Hogy nem kiabáltam hangosabban, még akkor is, ha a hangszálaim elszakadtak és véreztek. Hogy nem üldöztem gyorsabban, pedig olyan sebesen futottam és annyiszor elestem, hogy a bőr lehorzsolódott mindkét térdemről.
Tizennégy éves voltam. Túl fiatal ahhoz, hogy megállítsak egy szörnyű tragédiát, de eléggé idős ahhoz, hogy elhiggyem, hogy megtehettem volna.
Megbocsátás.
Neki nem, suttogta egy gondolat. Nem neki, hanem...
Az üveg túloldalán lévő szoba ajtaja elkezdett kinyílni. Az egyirányú ablak tükörképében egy másik léggömböt láttam. Ez sárga volt – a kedvenc színem –, amelyet egy vékony, hosszú, sötét ruhát viselő, hatalmas zöldszemű lány csuklójára kötöttek. Rosemary kezét fogta, akinek piros lufi volt a csuklójára kötve.
A magasabb lányt bámultam. Magamat. A tizennégy éves énemet, ott, Lucille néni mozijában – Phantasus. Egy félénk, öntudatos lány, aki szeretett képregényeket olvasni, míg a barátai divatlapokat. Fogta a kishúga kezét, és soha nem engedte el.
Megbocsátok neked – suttogtam a lánynak.
Olyan ragyogó mosolyt villantott felém, mint a nap. Köszönöm.
Zokogás szakadt ki belőlem, és felálltam, szememet eltakartam a gyilkos látványától, akit akkor vezettek a szobába. Vakon tolakodtam el az üléssorok között, figyelmen kívül hagyva a családom aggódó kiáltásait. Kitártam az ajtót és végigrohantam a folyosón. Lucille néni hangja üldözőbe vett, de suttogásként hatott a dobogó szívemmel szemben.
Áthaladtam a biztonsági kapukon, majd a bejárati ajtón kirobbantam a dermesztő hidegbe, és tovább futottam a parkoló felé. Nem volt tervem. Alig láttam az arcomon patakokban folyó könnyektől. Csak annyit tudtam, hogy nagyon gyorsan nagyon messze kell kerülnöm ettől a helytől. Gordon Jamesnek semmi köze nem volt hozzám. Egy jottányit sem érdemelt a figyelmemből. Semmit sem jelentett. Rosemary volt a mindenem. Nem volt okom itt lenni.
Beckettre volt szükségem. Szükségem volt az ölelésére. A hangjára, hogy vezessen a gyászon keresztül, ami végre készen állt arra, hogy kitörjön.
Haza. Haza kell mennem.
Végigbotorkáltam a parkolóban. Egy taxi állt meg, és el kellett kanyarodnia kellett, hogy elkerüljön. A kerekek csikorogtak, és a duda felharsant. Megálltam. Az autó hátsó ajtaja kinyílt, mielőtt megérinthettem volna.
– Zelda!
Beckett...
Mély, édes fájdalom járta át a mellkasomat – a szívemet és a lelkemet sajgott érte. Térdre rogytam az aszfalton, a taxi mellett, zokogás szakad ki belőlem. Éreztem, hogy erős karok ölelnek át, és felemelnek. Beckett sántikálva vitt el egy közeli padhoz, távol az autóktól, és nehézkesen leült. Ráborultam, belekapaszkodtam, ahogy a gyász, a düh és a fájdalom kiáradt belőlem.
– Semmi baj – mondta, a hangja mély és homályba merülő volt. – Rendben leszel, esküszöm neked. Esküszöm.
A mellkasára dőlve, rázkódva sírtam, ökölbe szorítottam a kabátját. A hajamat simogatta, megcsókolta a fejem búbját, biztonságba burkolt, mint egy takaró.
– Nem néztem végig. Kirohantam. Nem voltam képes...
Beckett szorosabban ölelt, de éreztem, hogy a mellkasa megemelkedik, ahogy sóhajt. – Örülök, édesem – mondta. – Nem tudom, hogy ez a helyes-e, amit érzek, de én annyira örülök.
– Azt hiszem... én is – mondtam. – Igazad volt. Nincs megkönnyebbülés... csak friss rémálmok. Rosemary... Ő nincs itt. Nincs itt ezen a ronda helyen. Nincs itt. Valami gyönyörű helyen van. Erre akarok emlékezni.
Addig tartott a karjaiban, amíg a zokogásom sírássá, majd csuklós lélegzetvételekké nem változott. A megkönnyebbülésem, hogy a karjaiban lehetek, lassan átváltott éles aggodalomba.
– Hogy kerülsz ide? – nyögtem, de nem engedtem el, viszont attól féltem, hogy meg kell tennem. – Nem lehetsz itt. Ha rájönnek...
Beckett épp csak annyira húzódott el, hogy a kezébe foghassa az arcomat, és végigsimítson a nedves arcomra tapadt hajtincseken. A szeme ragyogó kék volt, az érzelmei ott tükröződtek bennük.
– Együtt, Zel. Mindent, amit ebben az életben teszünk... Együtt tesszük. Nem igaz?
Bólintottam, a szemem és a torkom fájt.
– Úgysem engedtek volna be oda – mondta, és a létesítmény bejárata felé intett, és ferde mosolyt villantott. – Ez lett volna az első alkalom, hogy egy bűnöző megpróbált betörni egy börtönbe. Az egyetlen reményem az volt, hogy itt lehetek, amikor kijössz, és hogy nem késtem el. – A mosoly elillant. – Belehaltam, amikor láttam, hogy elmész.
– Tudom, de...
– Ha visszaküldenek, leülöm a büntetésemet, és ez lesz a legkönnyebben letöltött börtönbüntetés. Mert megérte, hogy itt lehetek veled. – Nagyot nyelt, tekintetét nem szakította el az enyémtől. A keze szorosan tartott, minden gyengéd jósággal, ami benne élt. – Szeretlek, Zelda.
Mélyen a szemébe néztem, a boldogság áradata ölelt körbe, védve a téli hidegtől. – Tényleg?
– Istenem, igen. – Egy pillanatra összeszorította az állkapcsát, az izmok megrándultak, a szemei csillogtak. – Szerelmes vagyok beléd. Még akkor is, ha nem lenne szabad. Még akkor is, ha nem tudom, hogy megérdemlem-e ezt a fajta boldogságot, mégis szeretlek. Szeretlek, és tudom, hogy életem végéig szeretni foglak.
Újabb könnycseppek gyülekeztek. Magamba szívtam a szavait, belélegeztem őket, mintha levegő lenne, amely nélkül képtelen vagyok élni. Belefulladtam a saját félelmeimben és bűntudatomban, de most szabad voltam.
Szabad voltam...
A könnyek kicsordultak a szememből, de semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy lássam azt, ami előttem állt. Mindent, ami olyan szép, gyengéd és jó volt. A hangom halk volt, de nem meggyötört.
– Én is szeretlek, Beckett. Annyira szeretlek. Milliószor szeretném elmondani, hogy kárpótoljam, amiért nem mondtam el korábban, amikor túlságosan féltem... – A szavaim elakadtak, és megérintettem az arcát. – Mi az?
– Semmi, én... – A mosolya elhalványult, de nem szakította meg a szemkontaktust. – Idejöttem, tudván, hogy el fogom mondani, hogy szeretlek, és reméltem, hogy ugyanazt fogod mondani te is. De most, hogy tényleg hallhatom…
– Szeretlek. – Megcsókoltam, a szavakat belepréseltem a csókba. – Szerelmes vagyok beléd, Beckett, és az is maradok, örökre.
– Együtt – mondta Beckett rekedten. – Ezt az egész életet... veled együtt akarom leélni.
Az arcomat a sajátjához emelte, és lágyan, gyengéden megcsókolt. Megízleltem a könnyeinket, az övét és az enyémet, és nem tudtam megkülönböztetni őket.
Fordította: Jane
Zelda
Január 25.
Írtam anyámnak, hogy hol vagyok, aztán úgy döntöttem, hogy visszamegyek Beckett-tel a szállodába. Velük akartam lenni, de úgy éreztem, hogy ha nem juttatjuk Beckettet gyorsan vissza New Yorkba, akkor a szerencsénk el fog fogyni. De ő ragaszkodott hozzá, hogy várjam meg a családomat.
– Nekik is szükségük van rád, bébi.
A taxi még mindig üresen állt a parkolóban, Beckett mankói ott hevertek benne. Erre csak akkor jöttem rá, amikor Beckett óvatosan bicegett a gipszelt lábán, majd ráeszméltem, hogy felemelt a földről, és húsz métert cipelt.
– Istenem, a bokád – mondtam, miközben elhajtottunk a börtöntől.
Megvonta a vállát. – Túlélem.
Az oldalába könyököltem. – Forgatnám a szemem a túlzott férfias büszkeségeden, de túlságosan duzzadtak a sírástól.
– Gyönyörű vagy – mondta hevesen, és lehajolt, hogy megcsókoljon.
– Te is – suttogtam az ajkainak. – Annyira örülök, hogy itt vagy. Haragszom rád, és még jobban haragszom Nigelre, de örülök, hogy itt vagy.
A boldogság nem volt elég kifejező szó arra, amit éreztem. Megfogtam a kezét, tenyér a tenyérhez simult, az ujjaink összefonódtak. Így érzek – mondtam, miközben az összekulcsolt kezünket néztem. Kell lennie erre egy szónak.
Kimerülten a vállának támasztottam a fejemet. Kifacsartan, de nyugodtan. Részben attól, hogy ő ott volt, részben pedig attól, amit tettem. Vagy, amit nem tettem.
– Igazad volt – mondtam újra, amikor a taxi behajtott a Holiday Inn parkolójába. – Ha végignéztem volna James halálát, nem lennék jól. De remélem, hogy anyám és apa, meg mindenki más talál némi megkönnyebbülést.
A családom egy órával később tért vissza, anyám szeme vörös volt, apám arckifejezése pedig kissé zavarodott, mintha próbálna rájönni valami nagy probléma megoldására. Mike bácsi visszafogott volt, Lucille néni keze remegett és a szemei a vastag szemüvege mögül addig kutakodtak, amíg nem találkoztak az enyémmel.
Aztán szélesen elmosolyodott, mintha keresett volna valamit, és most megtalálta volna. Leült az ablak mellé egy székre, és halkan dúdolt magában.
Egyenesen anya karjába borultam, és szorosan átöleltem. – Mindannyian jól vagytok?
Magához szorított, a mosolya bizonytalan volt, a szemét könnyek borították. – Folyton vártam a megkönnyebbülés sugallatát. De nem jön. Már tíz éve várok.
Újra átöleltem, próbáltam átitatni vele az újonnan megtalált békémet.
– Ha ma este hazamész, hívd félre Lucille nénit, és négyszemközt kérd meg, hogy meséljen neked a moziról... és a lufikról. Oké?
Zavartan mosolygott, ahogy Lucille-ra pillantott, aki dúdolt és mosolygott magában az ablaknál ülve, de bólintott, és megtörölte a szemét. Megfogta az arcomat. – Az én gyönyörű lányom.
Mögöttem Beckett felállt, és a székbe kapaszkodva tartotta magát egyensúlyban. Odaálltam mellé, hogy rám támaszkodhasson. – Mindenki, ő az én barátom, Beckett Copeland.
Olyan büszkeséggel töltött el, ahogy néztem, ahogy ő és az apám kezet fogtak egymással. Anyám arcon csókolta. – Annyira örülök, hogy megismerhetlek – mondta. Lenézett a bokájára és a mankóira. – A mi kislányunk miatt jöttél el idáig?
Anyámhoz beszélt, de a szavai nekem szóltak. – A világ végére is elmennék érte, Mrs. Rossi.
A bérautót vezettem, amellyel, Beckettel visszamentünk Phillybe. A szemeim a visszapillantóra szegeződtek minden második másodpercben, arra várva, hogy egy járőr kocsi bukkanjon fel mögöttünk, hogy elvigye Beckettet, és emiatt nehezen voltam képes tartani a sebességhatárt.
– Hogy a fenébe tudtad lerázni Nigelt?
– Könnyen – mondta Beckett. – Úgy tettem, mintha egy roncs lennék, amiért New Yorkban ragadtam, és hogy a bokám borzalmasan fájt. Az egyetlen megoldás az volt, hogy berúgok. Elküldtem az italboltba, és kisurrantam, amíg távol volt.
– Szegény Nigel – mondtam. – Valószínűleg betegre aggódja magát.
– Nem, írtam neki sms-t – mondta Beckett kuncogva. – A hosszú, dühöngő hangüzenetből ítélve, ami a telefonomra érkezett, ő maga itta meg az összes piát. Elátkozott, a pokol kapujáig és vissza, szóval minden rendben.
Visszavittük a bérelt autót, és taxit fogtunk a 30. utcai pályaudvarra. Beckett nehézkesen, ásítva rogyott le egy padra. Mellette ültem, és a jövőnkön tűnődtem, azon, amit Theo mondott arról, hogy a szívem mélyén tudom, mi a helyes.
– Szeretlek – mondtam.
Beckett felnézett rám, egy kis mosollyal jelent meg arcán a meglepetéstől, mert hangosan kimondani, még mindig újdonságnak számított mindkettőnknek. – Én is szeretlek, bébi. Nagyon.
– Szeretlek, szeretem kimondani... – Megfogtam az arcát, a borostája durva volt a tenyerem alatt. – Annyira szeretlek, hogy nemet mondok a BlackStarnak.
Összeráncolta a szemöldökét. – Zelda...
– Ez már a mi történetünk, a tiéd és az enyém. Ha arra gondolok, hogy nélküled adom ki, a keserű megbánás nagyobb, mint az izgalom. De amikor arra gondolok, hogy együtt csináljuk, a szívem azt súgja, hogy ez a helyes. Tudom, hogy szükségünk van a pénzre, de valahogy majd megoldjuk. Túléljük. Ez a dolgunk, nem igaz?
– Igen – mondta. – Így van, bébi.
Odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon, aztán megállt, a szemei tágra nyíltak valami miatt, amit a vállam felett látott. Megfordultam, és követtem a tekintetét egy középkorú nőre, aki tökéletesen fésült ezüstszőke hajjal, ropogós kosztümben, aktatáskával a kezében állt. Ledermedt, mint egy szobor, miközben a nyüzsgő tömeg mozgott körülötte. A nő tágra nyílt szemmel bámult Beckettre, az ajka pedig döbbenten szétnyílt.
– Szent szar... – suttogta.
– Ki ez? – kérdeztem.
Beckett nagyot nyelt. A tekintete követte a nőt, ahogy az lehajtotta a fejét és gyorsan elsétált.
– Mrs. J.
Köszönöm❤❤❤
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés