13 - 14 - 15. fejezet


 

Zelda

December 22.

A következő héten Beckett viselkedése teljesen megváltozott. Alig volt otthon, és alig beszélt, amikor mégis, és kétszer sms-t is küldött, hogy ne várjam meg a vacsorával, mert munka után a barátaival fog lógni. Visszavonult a képregénytől való munkától, és én nem is nyaggattam ezzel kapcsolatban. Magam is alig tudtam koncentrálni rá. Megosztottam vele, és meg tudtam volna őrülni attól a gondolattól, hogy esetleg visszaadja.

Mindegy, semmi baj, győzködtem magam. Megoldom. Ahogy eddig. A szívem viszont azt súgta, hogy ez minden, csak nem jó.

Csütörtök délután az Annabelle's-ben nagy volt a forgalom az ünnepek miatt, és egy órával később indultam haza, mint egyébként szoktam, táskámban egy zsíros köteg borravalóval, a csuklómon pedig egy műanyag zacskóba csomagolt ínyenc tonhalas szendviccsel. Valaki elvitelre rendelte, de nem jött érte.

Beugrottam az utcában lévő kis élelmiszerüzletbe. Már szinte törzsvásárlóvá váltam ott, hetente háromszor kerestem friss árut. Az üzlet tulajdonosának neje, egy középkorú nő, hatalmas barna szemekkel, már jól ismert engem.

– Szia, Afsheen – üdvözöltem, miközben egy sütőtököt és egy csokor rukkolát pakoltam a pultra. – Hogy vagy ma?

– Egész jól, drágám. Csak nem valami fenséges salátát készítesz ezekből? – kérdezte, miközben szatyorba tette, amit vásároltam.

Elmosolyodtam.

– Ez a terv. Hacsak el nem rontom. Új receptet készülök kipróbálni.

– Ügyes vagy te, megoldod – kacsintott rám. – Ó, és ha nem találkoznánk 25-e előtt... – hajolt le, hogy felvegyen valamit a kassza alól, majd felegyenesedett, kezében egy kerámiakaspóba ültetett kis szobanövénnyel. Viaszos zöld levelei és ragyogó, narancssárga, piros és sárga fürtös virágai voltak.

Afsheen letette a növényt a pultra, és hátrasimította az egyik vállára hullott, sokszínű hidzsábját.

– Valami, ami feldobja a lakást a hideg, szürke télben.

– Ez az enyém?  – szöktek könnyek a szemembe, és muszáj volt nagyokat pislognom. Ugyan már, Rossi, te ennél keményebb vagy. Megköszörültem a torkomat.

– De igazán nem kellett volna.

– Hiszen karácsony van – felelte Afsheen, és ujjával felém bökött. – Nem utasíthatod vissza.

– Köszönöm, Afsheen. Gyönyörűszép.

 Elbúcsúztunk egymástól, én pedig két szatyor kajával az egyik karomon és a másik hónom alatt egy szobanövénnyel léptem ki az üzletből. Csak egy picike dolog – egy szobanövény –, de máris belészerettem. Virágai tündököltek, mint a tűzijáték.

Az út hátralévő részét gyalog tettem meg, és hazaértem, mire épp újra eleredt az eső. Megálltam a 2C számú lakás előtt. A karom tele volt, de sikerült bekopogtatnom az ajtón. Mrs Santino kinyitotta, és kikukucskált a lánc által hagyott résen.

Felemeltem az Annabelle-től kapott ételtartó zacskót.

– Szereti a tonhalat?

Az ajtó ismét becsukódott, és azon gondolkodtam, hogy vajon csak Beckettől hajlandó-e ételt elfogadni.

De három másodperccel később kinyílt, és elkapta tőlem a zacskót, majd rám zárta az ajtót.

Diadalmasan elvigyorodtam.

– Ezt igennek veszem.

Felsétáltam a 2E lakáshoz, és kivettem a kulcsot a táskámból. Elfordítottam, belöktem az ajtót, és majdnem elejtettem a táskámat és a szobanövényt.

Darlene a kanapén ült, szemben az ajtóval. Aprócska mellei pucéran ugráltak, ahogy egy pasin ült éppen, és keményen meglovagolta. A fejét hátrahajtotta, a szája nyitva volt. A férfi egyik kezét a sajátjával a cicijére szorította. A másik keze a pasi hajába gabalyodott.

A pasas szőke hajába.

Beszívtam a levegőt.

Darlene valami fickóval kefélt a lakásomban. Egy szőke sráccal.

Beckettel.

Darlene Beckettel kefélt az otthonomban.

Nem tarthatott tovább három másodpercnél, mire lereagáltam, de három évnek tűnt, mire képes voltam visszazárni az ajtót. Ott álltam a bejárat előtt, belém szorult a levegő, és próbáltam feldolgozni, amit az imént láttam. Zavart döbbenetem valami rondává görbült és megfeketedett, a szívem pedig lassan és súlyosan verdesett a mellkasomban.

Csak egy pillanatra láttad a szőke hajat, gondoltam. Az még nem jelent semmit.

De ez mégiscsak Beckett lakása, nem az enyém. Ő és Darlene már legalább egy éve barátok voltak. Közeli barátok, hogy a lányt idézzem. Ő maga mesélte nekem, hogy már régóta próbált lefeküdni Beckettel.

Magányos volt. A fiú pedig távolságtartó...

Minden részlet a helyére került, élénk színekben állt össze a kép a fejemben. Csakis Beckett lehetett a pasi. Beckett éppen Darlene-t kefélte a kanapén.

Azt te nem tudhatod.

Mégsem tudtam rávenni magam, hogy kinyissam az ajtót, hogy megbizonyosodjam, hiszen ha tényleg...

– És akkor mi van? – suttogtam. – Semmi baj. Nincs abból semmi.

Lenyeltem a semmi szúrós csomóját, és éreztem, ahogy a fájdalom a mellkasomba csúszik. A kezemet a zárt ajtóra tettem, és nekitámasztottam a homlokomat is, miközben a túloldalról kiszűrődő tompa nyögéseket hallgattam.

– Mi folyik itt?

Ugrottam egyet, és megpördültem, a lélegzetem is elakadt.

Ott állt mögöttem Beckett, mellette a biciklije, az arca kipirult a hidegtől.

– Beckett...?

– Legutóbb még úgy tűnt, az vagyok – nézett rám félszeg mosollyal. – Jól vagy?

 Itt áll előttem. Nem odabent kefél egy másik csajjal.

Az előbbi kínhoz hasonlóan most mély és meglepett megkönnyebbülés öntötte el a szívemet és belülről melegített.

– Jól – feleltem zavartan nevetgélve. – Sőt. Remekül! Tulajdonképpen ennél jobban már nem is lehetnék.

Szinte felfaltam őt a szemeimmel, minden porcikáját. A kabátján megcsillanó könnyű esőcseppeket, az arca pirosságát, szemének mély, aggódó kékjét.

– Miért álldogálsz idekinn? – kérdezte. – Elhagytad a kulcsod?

– Nem, én csak...  – egyszerre kirobbant belőlem a nevetés. – Darlene van bent. Egy pasival.

Egy fiúval, aki nem te vagy. Hiszen te itt vagy. Mellettem.

– Mit csinál? – kérdezte, s a homloka ráncba szaladt. – Vagyis… akarom én azt tudni egyáltalán?

– A jelenet meztelenséget és erősen szexuális megnyilvánulást tartalmaz. A nézők teljes diszkréciója ajánlott.

Beckett arca elsötétült.

– Ez most komoly? Már százszor elmondtam neki...

Félreálltam, és néztem, ahogy Beckett elkezdi püfölni a bejárati ajtót, szinte szédültem, mintha épp most tüdőztem volna le egy slukkot a világ legerősebb jointjából. Minden viccesnek tűnt, ragyogónak és tökéletesnek.

– Darlene? – szólította fel a lányt Beckett határozott hangon. – Kapsz tíz másodpercet, aztán bemegyünk.

Megcsóválta a fejét.

– Sajnálom ezt az egészet. Adtam neki egy kulcsot vészhelyzet esetére, de előre figyelmeztettem: semmi drog, semmi buli, és ne használja a lakásomat kuplerájként.

– Semmi gond – feleltem, és még mindig úgy vigyorogtam, mint valami idióta. – Minden oké.

Beckett egy utolsó fürkésző pillantást vetett rám, majd bekiabált.

– Darlene? Lejárt az idő.

Kinyitotta az ajtót, én pedig szorosan mögé bújva kukucskáltam, hátha Darlene és a szeretője, aki nem Beckett volt, még mindig flagranti delicto vannak. De nem. Ott álltak a szoba közepén, mindketten gyűrött ruhájukat és kócos hajukat igazgatták, és úgy tűnt, nagyon szégyellik magukat.

– Ne haragudj, Becks – kért elnézést Darlene, miközben épp a csizmáját húzta fel. – Csak erre jártunk a szomszédban és gondoltam, beköszönhetnénk nektek. Szerettem volna Kyle-t bemutatni Zelnek, ráadásul az eső is eleredt, és senki sem volt itthon. Egyik dolog követte a másikat...

A pasas – Kyle – épp bedugta a pólója derekát a farmerjába.

– Ja ja, bocs, haver. Elragadtattuk magunkat.

Beckett tudomást sem vett róla.

– Az én kanapémon, Darlene?

– Hát, még mindig jobb, mint az ágyadban – felelte a lány ingerülten. Rám nézett.

– Hé, Zel. Tőled is bocsi.

– Semmi gond, Dar – bólintottam. – Tényleg. Nem történt semmi.

Hirtelen az az őrült késztetésem támadt, hogy azt mondjam neki, hogy bárkit megdughat, aki nem Beckett, akit csak akar, bármikor, amikor csak szeretné. Az arcom belsejébe kellett harapnom, hogy ki ne buggyanjon.

– Szóval ő itt Kyle Hayes – mutatott a pasijára Darlene. – Ő pedig Zelda, és a srác, aki most szuper zabos, ő Beckett.

Kyle félig elmosolyodott. Felénk intett, miközben begombolta a sliccét.

– Üdv.

– Helló, Kyle – köszönt vissza Beckett vontatottan, látszott rajta, hogy még mindig bosszús a történtek miatt.

– Szia, Kyle – mondtam hangosan. – Örülök, hogy megismerhetlek.

Beckett még egy pillantást vetett rám – látszott rajta, hogy egyre jobban aggódik a mentális állapotom miatt –, majd Darlene felé fordult.

– Most nem alkalmas az idő a baráti csevejre.

– Vettem – vágta rá Darlene, megragadta Kyle kezét, és az ajtóhoz vonszolta. – Már megyünk is. Gyere, Kyle.

– És ezt ne csináld még egyszer, Dar – tette hozzá Beckett, miközben lassan a falhoz támasztotta a bringáját.

A lány rányújtotta a nyelvét, majd egy kézmozdulattal intett nekem, hogy hívjam fel.

– Gyertek máskor is, bármikor – szóltam oda nekik, és kibuggyant belőlem a nevetés.

Beckett becsukta az ajtót, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. Megdörzsölte a jobb könyökét.

– Mi ütött beléd?

– Ezt most hogy érted? Vicces volt. Mesterhármas stílusú csínytevés, csak éppen... pornográf.

– Amikor először megláttalak a folyosón, azt hittem, hogy...

– Mit hittél?

– Hogy sírsz.

A mosolyom már nem volt természetes, de sikerült megőriznem a szemkontaktust vele.

– Közel sem. Egy tizenöt éves fiú érzékenységével rendelkezem. Az egész szitu fergeteges volt.

Lassan bólintott, de még mindig ráncolta a szemöldökét.

– Hát jó – fogadta el és a csukott ajtóra pillantott, mintha még mindig látná rajta keresztül Darlene-t és Kyle-t. Arcára még mindig kiült a zavarodottság, a szája lebiggyedt.

Az eufóriám mélyrepülést hajtott végre, amint eszembe jutott, hogy talán fordítva nem így fest a dolog. Mi van, ha fáj neki, hogy Darlene valaki mással kefél.

– Nem tűnsz valami boldognak – kezdtem lassan. – Nem rajongsz Kyle-ért? Talán ismered?

– Nem, és pont ez az, ami zavar – felelte Beckett. – Aggódom Darlene-ért. Random srácokkal jön össze, és Isten tudja, hogy van-e valami cucc náluk. Ha van, akkor csak idő kérdése, hogy mikor csábítják vissza.

Beckett sántikálva ellökte magát az ajtótól. Eszembe jutott – végre –, hogy négy órával korábban jött haza.

– Várj csak, mi történt? – kérdeztem. – Miért mész így?

Megrándult, ahogy a kanapéhoz bicegett, és nagy nehezen leült.

– Leszorítottak az útról – felelte.

– Mi van? – kapkodtam a levegőt, amit egy Ó, basszus halk káromkodás követett, miközben feljebb húzta a lábszárán a szakadt nadrágját. A zoknija véres volt, és a vádlija külső oldalán egy poros, ronda horzsolás futott végig. A bokájától a térdéig vérrel tarkított, mocskos, karcos katyvasz.

– A picsába már! – fejezte be a nadrágja szárának feltekerését, majd összerezzent és fájdalmas arckifejezéssel behajlította a jobb karját.

– És a karod? – kérdeztem, egyre növekvő riadalommal.

– Csak zúzódás. Megcsúsztam a salakon, és a könyökömre estem, de azt hiszem, annak nincs baja.

– Mégis hogy történt?

– Valami fickó hirtelen bevágott elém. Azt hiszem, nem tudta rendesen bevenni a kanyart. Nem sokon múlt, hogy engem is elsodorjon.

– Mekkora egy seggfej – szűrtem a fogaim között. Letérdeltem a kanapé mellé, és megvizsgáltam Beckett lábát. – Nem mély a seb, de van benne egy csomó kosz.

– Mindjárt leöblítem a zuhany alatt – mondta, és levette a cipőjét és a véres zokniját. – Megtennéd, hogy beállítod a vizet? Langyosra.

– Persze.

Így tettem, ahogy kérte, majd betámogattam a fürdőszobába. Beckett a fogát összeszorítva bedugta a lábát a vízsugár alá. Figyeltem, ahogy a vér és a piszok javarésze lepergett róla, csak néhány apró kavics- és kosz maradt benne a sebben, a bokájához legközelebbi karcolásokban.

– Bassza meg. Ezt a sok mocskot muszáj leszek kiguberálni – mondta Beckett.

– Kiguberálni? – kérdeztem megrettent arccal. – Te csináltál már ilyet ezelőtt?

 – Egyszer vagy kétszer – mosolyodott el, mint aki citromba harapott. Kimerültnek tűnt. Ami nem csoda, hiszen majdnem elcsapta egy autó.

– Menj, feküdj csak le az ágyadra – rendelkeztem. – Hol tartod az elsősegélydobozt? A fürdőben?

– Meg tudom csinálni egyedül is.

De én már indultam is. A mosdókagyló alatt, a tamponos dobozok mögött találtam egy kis dobozt egy üveg hidrogén-peroxiddal, egy csomó gézzel és egy antibakteriális kenőccsel. A dobozka alján egy kerek, ezüstszínű szivacs volt, eredeti csomagolásában.

– Hú, basszus, ez tényleg gyakran megeshet – dünnyögtem.

Fogtam a dobozt, és magammal vittem. Láttam, ahogy Beckett óvatosan elhelyezkedik az ágyon és hátát a párnájának támasztja.

– Talán nem ártana bemenned a kórházba.

– Jól vagyok – felelte. – Jártam már ennél rosszabbul is.

Eszembe jutott, amit Darlene mondott arról, hogy Beckettnek nincs társadalombiztosítása. A sürgősségin mégsem utasíthatták el.

Figyelte, hogy idegesen a szám szélét rágcsálom.

– Zel, semmi baj. A könyököm zúzódott, és szereztem néhány csúnya horzsolást. Ehhez nem kell orvos.

– Beütötted a fejed? Fáj?

– Sisak volt rajtam.

Újabb fürkésző pillantást vetettem rá, aztán leraktam az ágy mellé az elsősegélydobozt, majd a szekrényből elővettem egy tiszta törölközőt. A törölközőt az ágyra terítettem, és óvatosan ráemeltem a lábát. Visszahanyatlott a párnájára.

– Ez annyira nem mély – közöltem, miközben megvizsgáltam a sebet. – De fájni fog, mint a rosseb. Szeretnéd, hogy elszaladjak valami ütős alkoholért?

Megcsóválta a fejét.

– A filmekben mindig adnak a páciensnek egy korty whiskyt vagy pálinkát, hogy tompítsák a fájdalmat valami borzalmas orvosi beavatkozás előtt.

– Csak nem akarod lefűrészelni a lábamat?

– Lehet, azt kellene. Mielőtt át nem változol.

Napok óta először nevetett, mióta került.

– Megleszek szesz nélkül is – felelte. – Amúgy sem rúghatok be. Holnap dolgoznom kell.

Elkerekedett a szemem.

– Arról szó sem lehet.

– Pedig muszáj, Zel. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne menjek dolgozni.

Szipogtam egyet.

– Majd meglátjuk – téptem le a műanyag fóliát a steril párnáról, és hidrogén-peroxiddal leöntöttem. – Felkészültél?

– És te?

– Megoldom. Azt hiszem – támasztottam meg a kezemet a bokáján, hogy ne remegjek, és megállapítottam, hogy Beckettnek – hála az anyatermészetnek – nem volt ronda lába. Ellenben szép virgácsokkal áldotta meg, vádlija izmai karcsúak és megfelelően kidolgozottak voltak. De most, hogy ilyen közel kerültem hozzájuk, észrevettem még néhány apró heget a térde körül. Eszembe jutott, amit Darlene mondott: hogy csak idő kérdése volt, mikor ütik el.

– Várj – szólalt meg Beckett, amint a párnát a bőréhez érintettem. Egy apró sikkantással hátráltam meg.

– Jézusom, mi van?

– Nem adtál egy botot, amire ráharaphatok.

– Az isten áldjon már meg! – csaptam rá a lábfejére. – Nem könnyíted meg a dolgom.

Elmosolyodott, majd hátradőlt, és lehunyta a szemét.

– Pont ez volt a tervem.

Felhorkantam, és nekiláttam a munkának. Óvatosan, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam neki, kipucoltam a sebbe szorult apró kavicsdarabokat. Beckett lába néhányszor megrándult, és vádlijának izma megfeszült az érintésem alatt, de meg sem nyikkant.

Amikor végeztem, a seb nyers és vörös volt, de a gyulladt karcolások tiszták voltak. Antibiotikumos gélt kentem rá, és be akartam kötözni, de Beckett leintett.

– Az éjszaka hátralévő részében hagyni kell a sebet szellőzni. Majd holnap bekötözzük.

– Hányszor fordult már elő ilyesmi? – kérdeztem. – De most komolyan.

Súlyos pillantást vetett rám.

– Nem tudom – felelte csendesen. – Elégszer.

Egy pillanatig még mellette ücsörögtem, és azon töprengtem, mit kéne mondanom vagy tennem erre. Az ablakon át láttam, hogy kezd sötétedni.

– Megyek, csinálok vacsorát – mondtam végül. – Te csak pihenj, de el ne aludj nekem, mert Isten biza, hívom a mentőket.

– Nem ütöttem be a fejem – bizonygatta. – Elég régóta bicajozom, Zel. Tudom, hogyan kell elesni.

– Ó, ettől most sokkal jobban érzem magam.

Nevetett, és azt mondta:

– Jól van, megígérem, hogy nem alszom el. De mi lenne, ha tennél fel egy lemezt, hm?

– Ezaz. Valami hangosat.

Átnéztem a gyűjteményét, és megtaláltam a Beastie Boys-tól a Paul's Boutique-ot. A Hey Ladies dallama pillanatok alatt betöltötte a kis lakást.

– Kizárt, hogy erre el tudnék aludni – közölte Beckett.

– Így van.

Tök- és rukkolasalátát, valamint paradicsomlevest készítettem, és felmelegítettem egy vekni francia kenyeret, miközben a Beastie Boys a hetvenes évek diszkózenéjére rappelt. Amíg főzőcskéztem, a Darlene-féle incidens és Beckett balesete okozta együttes sokk hatása köddé vált, így tiszta fejjel sikerült elgondolkodnom azon a mélységes veszteségérzésemen, amikor azt hittem, Beckett egy másik lánnyal kefél, és a még rendkívülibb boldogságomon, amikor kiderült, hogy nem.

Odatoltam a dohányzóasztalt Beckett ágya mellé, és együtt megvacsoráztunk, majd amikor az album a végére ért, megnéztük a híradót; hogy a köztünk lévő csendet elkerüljük. Úgy éreztem, mintha levegőt sem mernék venni, hogy ki ne bukjanak belőlem azok a szavak, amiket nem tudtam, hogyan mondjak ki. Megmostam a kezem, majd kimentem a fürdőszobába, hogy kényelmes ruhába bújjak.

Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és eszembe jutott, hogyan intettem arra egyszer a barátomat, Theót Vegasban, hogy ne tagadja tovább az érzéseit, és mondja meg a lánynak, akit szeret, hogy vele akar lenni. Emlékeztem, milyen szabadon és magabiztosan adtam tanácsokat. Olyan könnyű volt a pálya szélén ülni, és osztani az észt, hiszen nem kockáztattam semmit. Milliószor könnyebb volt tanácsot adni, mint megélni, különösen akkor, ha az volt a tanács, hogy bízd másra a szívedet.

– Köszönöm, a sebkezelést – mondta Beckett, amikor kiléptem a fürdőszobából.

– Nem gond. Pontosan így képzeltem el a csütörtök estémet.

Nem mosolygott.

– Sajnálom, hogy mostanában olyan pöcs voltam veled.

– Nem voltál az…

– De, az voltam – bámulta a plafont. – A jégpályán egy kicsit megfeledkeztem a múltamról. Olyan volt, mintha vakáción lettem volna valami meleg és napsütéses helyen. És amikor eszembe jutott a való életem, az olyan volt, mintha hazajönni egy nyirkos, hideg helyre, és tudnám, hogy te ott laksz.

Bólintottam.

– Tudom, mire gondolsz. Az otthonom már nem az, ami volt. Már nem az otthonom többé. Soha többé nem lesz az.

– És ezt is sajnálom, Zel.

– Micsodát?

– Hogy nem mehetek veled Phillybe.

– Ó – sóhajtottam. Azzal voltam elfoglalva éppen, hogy felkössem a hajamat éjszakára. – Sose sajnáld. Illett volna figyelembe vennem ezt az egész feltételes szabadlábra helyezési mizériát.

– Még mindig úgy van, hogy hazamész?

– Túlságosan fájna anyámnak, ha nem mennék – feleltem és kényszeredetten elmosolyodtam. – Valahogy csak túlélem majd. Ez a dolgunk, nem igaz?

Bólintott, és figyelte, ahogy felrázom a kék paplant a gumimatracon. Gyakorlatilag ő volt a soros ma éjjel, hogy azon aludjon, de ha csak megpróbált volna vitatkozni velem emiatt, kész voltam rá, hogy nyakon vágjam.

Ránk telepedett a kínos csend, aztán megszólalt:

– Azt hiszem, holnapra szabadságot veszek ki.

– Csak nem? – feleltem. – Azt hiszem, mégsem ütötted be a kobakod.

Elmosolyodott.

– Ideadnád a laptopomat és a fejhallgatómat? Megnéznék egy filmet. A mai nap tré volt. Szükségem van egy kis nevetésre.

– Persze – nyújtottam felé mindkettőt. – Mit fogsz nézni?

– A Dumb és Dumbert.

– Ah. Egy klasszikus.

– Szeretnéd nézni velem?

Haboztam. A laptopján filmezni azt jelentette, hogy mellette fekszem az ágyban. Mielőtt az agyamnak esélye lett volna megfogalmazni a választ, a szívem megcsóválta a fejem, és hallottam, ahogy azt mondom:

– Naná.

Bemásztam az ágyba – a takaró tetejére –, Beckett másik oldalára, és mellé dőltem a párnákra. Összeért a vállunk. Harry és Lloyd fergetegesen ostoba bohóckodását néztük, és mindvégig ugyanazokon a jeleneteken nevettünk, amíg a testem el nem nehezedett, és a szemeim le nem csukódtak.

– Te képes voltál mellettem elaludni? – kérdezte Beckett, de a hangja már csak távoli, halk morajlásnak tűnt.

– Lehet – dünnyögtem. – Végig ez volt a nagy terved? Hogy lecsalj a gumimatracról?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Felpillantottam a hozzám oly közel fekvő Beckettre, helyes arcát profilból láttam, és a gondolataim visszarántottak ahhoz a pillanathoz, amikor azt hittem, hogy ő szexszel Darlene-val. Öt másodpercig láttam csupán, de teljesen paffra tett. Úgy éreztem, mintha elvesztettem volna valamit, amiről nem is tudtam, hogy akarom.

És rájöttem, hogy bármihez hozzá lehet szokni – még az évekig tartó egyedülléthez is –, egészen addig a pillanatig, amíg bele nem kóstolsz valamibe, ami jobb, mint amiben ez idáig részed volt.


 

Beckett

December 23.

Arra ébredtem, hogy Zelda összegömbölyödve fekszik mellettem az ágyon. Óvatosan, nehogy felébresszem, szembefordultam vele. A haja kibomlott és szétterült a párnán, és ahogy aludt, kisimultak a szája körüli és a sötét szemöldöke közötti mimikai ráncok. Békésnek tűnt, a múlt árnyai nem hagytak rajta nyomot. Hozzám sem ért, de legszívesebben érte nyúltam volna, hogy a mellkasomra húzzam. Még át is öleltem volna, hogy érezzem, hogy az egymást melegítő testünk hőmérséklete felülkerekedik a szobában honoló hidegen.

És aztán mi lesz? Megcsókolod? Vagy még ennél is messzebbre merészkednél? Utána meg engeded, hogy holnap elhúzzon Phillybe? Azért integess majd, amikor egyedül indul útnak, hogy szembenézzen a félelmeivel!

Felkeltem az ágyról, és csendesen a konyha felé bicegtem. A jobb alsó lábszáramon megfeszült a bőr. Úgy fájt, mint a rosseb, amikor megmozgattam a bokámat, de egy gyors önvizsgálat után láttam, hogy már javult tegnap este óta. Zelda jó munkát végzett. Ránéztem, ahogy még mindig az igazak álmát aludta az ágyamban, és olyan könnyű volt elképzelni, hogy ezentúl mindig ott alszik majd.

Menj csak Phillybe! Légy bátor. Én itt leszek, amikor visszatérsz. Nem sok, de ez minden, amit tehetek.

Elindultam, hogy odategyek egy kávét, de ehelyett a csöppnyi íróasztal felé vettem az irányt, aminél Zelda rajzolni szokott. Felkaptam az első tollat, ami a kezem ügyébe akadt, fogtam egy üres papírlapot, majd írni kezdtem.

December 23.

Kedves Mr.s J,

 

Sokszor álmodom a betörésről. Biztos vagyok benne, hogy ön is. Hetente legalább egyszer álmodom róla, szinte minden esetben ugyanazt.

A legtöbbször homályos, vagy őrült sebességgel fut, mint egy felgyorsított film. Látom magam és három bűntársamat, amint kiraboljuk a nappalit, és az értéktárgyakat – talán a családi ereklyéket? – összevissza beledobáljuk a táskánkba. Szinte érzem álmomban, ahogy a farmerom derekába dugott pisztoly nyomja hátul a hátamat.

Aztán a film lelassul, és a kamera fókusza az ajtóra esik. Ez az a pillanat, ami örökre velem marad. A kulcs elfordul a már feltört zárban, az ajtó kinyílik, ön és a férje hazaérnek. A fegyverért nyúlok, ahogy Nash, a bandavezérünk ajánlotta korábban. Hogy magukra ijesszek.

És így is tettem.

Nem tudom, miért írom ezt le. Esküdni mernék, hogy jobban fáj önnek, mint nekem, és ezt annyira sajnálom. De vajon, Mrs. J, ön is ugyanúgy annak a pillanatnak a fogságában érzi magát, mint én? Újra és újra átéli azt a pillanatot, amikor Mr. J összeesik? Ön is ott ragadt? Vagy képes volt továbblépni?

Továbblépés. Az emberek mindig azt mondják, hogy lépjek tovább, és nem tudom, hogy mit jelent ez. Hogyan tud bárki is továbblépni egy tragédiából? Szerintem csak megtaláljuk a módját, hogy együtt éljünk vele, mert az idő halad, és mint egy futószalag sodor minket a jelen felé, akár tetszik, akár nem. Akár készen állunk rá, akár nem.

Az én utam egy olyan jövőbe sodor, ahol biciklizem, és asztaloknál ácsingózva pincérkedem majd, és tudja, azt kívánom, bárcsak visszafelé tekerhetném ezt a filmtekercset, és meg nem történtté tehetném, ami megtörtént. Mert nem számít, mennyi idő telik el a pillanat és a jelen között, az sosem lesz elég. Mindig hátrafordíthatom a fejem, mégis látni fogom magam mögött azt a szörnyű napot. Ott fog lebegni a vállam fölött. És amikor a jövőm felé tekintek, csak szürkeséget látok.

Legalábbis Zeldáig így volt.

Emlékszik rá? Meséltem róla a múlt hónapban. Ő lett a szobatársam. Kellett neki egy hely, ahol lakhat, amíg egy projekten dolgozik, nekem pedig pénzre volt szükségem. Most úgy érzem, azzal, hogy a lány itt van, megszegem az önnek tett fogadalmamat. A szürke jövő, amit most látok magam előtt, még mindig nem öltött formát. Nem konkrét. De esküszöm, olyan, mintha valami suttogást hallanék ebben a szürke ködben. És látnék valami aprócska, ragyogó zöld fényt, ami valami más felé hívogat.

Nem kérem, hogy bocsásson meg nekem, Mrs. J. Bármennyire is sajnálatra méltónak tűnnek a leveleim. Én sem bocsájtottam meg önmagamnak sosem, és soha nem is fogok. Nem számít, mennyit panaszkodom és sírok a jövőm miatt, hiszen az ön férjének már jövője sincsen.

Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Elvesztem ebben a szürke ködben, és azon tűnődöm, hogy talán ön is.

Bocsásson meg.

Beckett Copeland

Csak bámultam, amit Zelda rajztömbjének egy lapjára írtam, az egyik spéci tollával. Halkan letéptem a papírt a tömbről, és többször is kettéhajtottam, hogy beleférjen egy borítékba. Remegett a kezem. A gondolataim szétgurultak. A nyugodt ébredés békéje, ahogy Zelda mellettem feküdt, összekeveredett a szívemben annak a szörnyű betörésnek a napjával. Az ő vibráló élete és melegsége sarkos és kíméletlen ellentétben állt azzal az emlékkel, amikor végignéztem, ahogy egy ember meghal.

Betuszkoltam a levelet egy borítékba, és ráírtam Mrs. J nevét. Aztán fogtam a telefonomat, és küldtem Roynak egy sms-t.

Ma nem dolgozom. Jó alkalom lenne megejteni a havi beszélgetésünket, ha neked megfelel.

A válasz néhány pillanattal később érkezett.

Nekem megfelel. Tízkor jó lesz?

Rendben. Akkor tízkor tali.

Leraktam a telefont, és megforgattam kezemben a borítékot. Viszketett a bőröm attól az őrült, kétségbeesett vágytól, hogy minél gyorsabban Mrs. J kezébe kerüljön a levél.

Zelda mocorogni kezdett, felült, tekintete a kezemben tartott borítékra tévedt.

– Kora hajnalban levelet írsz? – kérdezte mosolyogva. – Kellene rá bélyeg, mi?

– Aha – hagytam rá. Újra és újra megforgattam a kezemben a levelet. – Ez a... Mindegy. Figyelj, nem akarok bunkónak tűnni, de megkértem Royt, hogy jöjjön át ma és essünk túl a havi megbeszélésünkön. Úgysem megyek dolgozni, úgyhogy azt gondoltam, ez egy jó alkalom lenne rá.

Zelda tanácstalanul elmosolyodott.

– Oké. De ettől miért lennél bunkó?

– Mert nem szeretném, hogy itt legyél, amikor megérkezik.

A lány kissé összerezzent. Tudtam, hogy így lesz.

– Ne haragudj – mondtam, és végigsimítottam a hajamon. – Ez így is kurvára elég megalázó.

Zelda az ágyam széléhez lépett.

– Micsoda? Hogy találkozol Royjal? Az nem...

– De. Az, Zelda. Ciki, hogy van egy kurva felügyelőtisztem, aki a lakásomban – vagyis a mi lakásunkban – matat majd, csempészáru után kutatva, és kurvára személyes kérdéseket tesz fel az életemről.

Zelda leköltözött az ágyról, és karba tette a kezeit.

– Ezt már eddig is tudtam rólad, Beckett – közölte, a hangja a sértődöttség és a szigorúság határán egyensúlyozott. – Ez nem egy nagy újdonság számomra. Tudok erről, és engem... – vonta meg a vállát, majd belenézett a szemembe. – Engem nem zavar.

Ó, Krisztusom, annyira gyönyörű volt. Nem hiszem, hogy valaha láttam volna szebbnek, miután épp most mászott ki az ágyamból, és csendesen közölte, hogy képes távolabb látni annál, ami jelen pillanatban vagyok.

Mert ő nem látja azt, amit én látok, amikor visszanézek.

A düh és a frusztráció már rég kiszivárgott belőlem, és nem maradt más, csak az önsajnálat beteges érzése.

– Engem igen – feleltem halkan. – Engem zavar. És nem akarom, hogy lásd.

Még egy pillanatig farkasszemet nézett velem, aztán megrázta a fejét.

– Ez amúgy sem kérdés – mondta. – Egész nap Annabelle-ben leszek, legalábbis kettőig – sietősen összekapkodta a munkaruháját, és elindult a fürdőszobába. – Megyek zuhanyozni. Mondd meg a kávétündérnek, hogy ne késsen, jó?

A hamis könnyedség a hangjában majdnem rosszabb volt, mintha lehordott volna a sárga földig.

A kávé és némi fájdalmasan mesterkélt csevej után Zelda munkába indult, én pedig idegesen bicegtem egy kört a lakásban, amíg Roy be nem futott. Mielőtt még befejezte volna, hogy jó reggelt, meglobogtattam a levelet a levegőben kettőnk között.

– Mondd el az igazat – kértem. – Átadod neki ezeket?

Roy meglepett arckifejezése szomorú mosolyba fordult.

– Persze, hogy odaadom. Mindegyiket.

– De postán küldöd őket, ugye? Nem személyesen adod át?

– Postázom neki.

Bólintottam, és folytattam a sántikálást. A nadrágom szárát a térdemig felhajtottam, hogy ne érjen a sebbe.

– Istenem, Beckett, mi történt?

Nem vettem róla tudomást, a gondolataim a saját vonatukon száguldottak.

– Szóval fogalmad sincs, hogy elolvassa-e őket? Elküldöd őket postán, és ennyi. Lehet, hogy minden hónapban kidobja, nem igaz?

– Hát, én...

– Valószínűleg igen. Lehet megnézi, hogy kitől jöttek, és egyenesen kidobja őket a szemétbe, igaz?

– Ezt nem tudhatod.

– Csak azt nem tudom, hogy egyáltalán miért foglalkozom ilyesmivel.

 A konyhában lévő szemeteshez bicegtem, és beledobtam a levelet. Roy csak nézett rám, ahogy leültem a kanapéra.

– Menj csak – mondtam. – Kezdd el a keresést. Essünk túl rajta.

Roy egy pillanatig hallgatott, aztán leült a mellettem lévő székre. Letette a noteszét az asztalra.

– Mondd el, hogy történt – kérte.

– Egy seggfej elém fordult. Kicsúsztam az úttestről. Semmi bajom.

A térdem fölé hajolt, és megvizsgálta a lábamat.

– Úgy tűnik, tiszta.

– Zelda rendbe tette.

Roy elkapta a tekintetem, bár megpróbáltam elfordulni. A mellkasom összeszorult, és keresztbe tettem rajta a karom, próbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot, de az csak nem akart lemenni.

– Egy kibaszott idióta vagyok – mondtam rekedten. – Nem kellett volna engednem, hogy itt maradjon. Ezzel tisztában voltam attól a másodperctől kezdve, ahogy a kérdést feltette. Nem, már azelőtt is tudtam. Amikor először találkoztam vele. Tudtam, mekkora hibát követek el.

– Miért tartod hibának, hogy itt lakik? – kérdezte Roy óvatosan. – Történt valami?

– Nem – feleltem. – És nem is történhet semmi, mert kurvára csapdába estem egy ostoba döntés miatt, amit három évvel ezelőtt hoztam.

– Te nem...

– Nem? – csattantam fel. Forrongott bennem a harag, és majd’ felrobbantam, ha nem irányítom máshová. – Philadelphiába kell mennem, Roy – közöltem, és minden szavamból csöpögött a szarkazmus. – Kérvényt nyújtok be, hogy huszonnegyedikétől huszonhatodikáig az államon kívül tartózkodhassak. Talán tovább is. Mit szólsz? Alá tudod ezt írni?

Roy szája vékony vonallá préselődött.

– Harminc nappal előtte kellett volna jelezned...

– Igen, tudom. Harminc nappal előre kell szólni, ha az államon kívülre készülök az utazási kérelemhez. De az élet nem így működik. Zeldának most van rám szüksége, nem harminc nap múlva. Szóval mondd még egyszer, hogy nem vagyok csapdában.

Roy nem érdemelte meg, hogy így beszéljek hozzá. Nem az ő hibája volt, hogy elcsesztem az életemet. De nem volt meg bennem az akarat, hogy ezt most tudomásul vegyem. Ehelyett úgy ültem, mint egy kő, mozdulatlanul és forrongva.

Roy a hóna alá dugta a noteszét, csendben felállt, odament a konyhában lévő szemeteshez, és kivette belőle a levelemet. Leporolta az egyik sarkáról a nedves kávézaccot, és a kabátja belső zsebébe dugta. A bejárati ajtó előtt megállt.

– Holnap nem tudlak elengedni Phillybe, és mint a felügyelőtiszted, nyomatékosan kérem, hogy ne tegyél semmi olyat, ami veszélybe sodorja a helyzetedet a büntetés-végrehajtási intézetben – mondta, majd megenyhült arccal így folytatta: – De a meghívásom még áll, ha a karácsonyt Maryvel és velem szeretnéd tölteni. Téged is és Zeldát is szívesen látunk.

A kezeim ökölbe szorultak, hogy ne ölelgessem meg, és ne zokogjak, mint egy kisgyerek. Kiment az ajtón, és rájöttem, hogy el sem olvasta előttem a Mrs. J-nek fogalmazott levelemet.

Na és akkor mi van? Majd elolvassa, mielőtt feladja. Rájön, hogy kár rá a bélyeg.

Hosszú ideig ültem, és hagytam, hogy lecsillapodjak. Rosszul éreztem magam, amiért így bántam Royjal. Majd később küldök neki egy bocsánatkérő sms-t. Most éppen csak vergődtem, bár még mindig jobb állapotban volt a lelkem, mint a lábam, ami még jobban kezdett fájni, begyulladt és szúrt. A tekintetem egy narancssárga, piros és sárga virágokból álló cserepes virágon akadt meg az asztalon. Egy szobanövény, amit addig észre sem vettem.

Odabicegtem az íróasztalhoz, és leültem a székre, bámultam a színpompát a város téli szürkeségével szemben. Zelda hozta a növényt. És a karácsonyi fényeket. És a szőnyeget. Színnel és fénnyel töltötte meg ezt az ótvar lakást.

A tekintetem a képregényére esett. Lerajzolta Rydert, aki épp előbukkan a tér-idő kontinuumból, hogy megakadályozza Kirát a gyilkosságban.

Pislogtam.

– Ryder – mondtam ki hangosan.

Ryder. Mint bicajos.

Ránéztem a Ryder feje fölötti beszédbuborékra.

Van más út is.

Csendes ígéretet tettem Zeldának: hogy segítek neki jobb módot találni arra, hogyan viselje el a húga elvesztése okozta hihetetlen fájdalmat. Nem mehettem vele Philadelphiába...

...hogy biztonságban legyen...

De talán mégis tehetek érte valamit. Muszáj megpróbálnom. Nem volt nálam Pillangó Projekt, ami visszarepített volna az időben. New Yorkban ragadtam még két évig.

Mégis, talán létezhet más megoldás.

 


 

 

 

Zelda

December 23.

Az Annabelle-nél töltött műszakom után nem volt kedvem visszametrózni Brooklynba. Ehelyett találtam egy Starbucksot, rendeltem egy tejeskávét és egy croissant-t, és felhívtam Darlene-t. Tucatnyi bocsánatkérő üzenetet küldött, amire nem tudtam válaszolni, hiszen dolgoztam.

Az első csörgésre felvette.

– Úristen, Zel, annyira sajnálom a tegnap történteket. Annyira ízléstelen volt. És főleg megalázó.

A telefonnak dőlve mosolyogtam.

– Nem kell bocsánatot kérned. Szóra sem érdemes.

– Túl elnéző vagy velem – mondta Darlene. – Becks még mindig pipa?

– Dehogy, csak aggódik érted, hogy Kyle talán nem hozzád való.

Darlene motyogott valamit, majd azt közölte:

– Zelda, én mondom neked, soha nem voltam még ennyire boldog. Tényleg.

– Komolyan? – kérdeztem, miközben a croissantomat piszkáltam. – Mikor is találkoztál ezzel a fickóval?

– Ó, Istenem, ezt hallgasd meg: bejött a Giovanniba egy vakrandira, de a csaj... hát, ő nem jött el. Beszélgetni kezdtünk, és... nem is tudom, egyszerűen csak összejöttünk. Annyira jófej volt, Zelda. Kedvesebb, mint bármelyik srác, akivel valaha is kavartam – mesélte, majd ekkor elcsuklott a hangja remegni kezdett. – Igazából egy kicsit parázom is.

– Azért parázol, mert annyira tetszik neked – mondtam, és elkezdtem hosszú csíkokat tépkedni a vajas tésztáról.

– Igen, de túl hamar lefeküdtem vele. Megígértem magamnak, hogy nem teszem, de képtelenek vagyunk levenni egymásról a kezünket, ha együtt vagyunk.

– Azt észrevettem – feleltem halvány mosollyal. A croissantom már úgy nézett ki, mint egy kazal tésztacsík. – Azért ez jó hír, Dar. Örülök, hogy boldog vagy.

– Inkább félek, mint boldog vagyok. Vagy talán azért félek, mert boldog vagyok. Nem akarom elcseszni, Zel. De én is... nem is tudom, én sem akarom visszafogni magam. Egyszerűen csak belevetem magam, érted?

Nem, fogalmam sincs, gondoltam. Én nem vagyok olyan bátor, mint te.

– Jobban teszi, ha rendesen viselkedik veled – közöltem szigorúan.

– Velem? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen – feleltem. – Ha bánt téged, szétrúgom a valagát.

– Zel, te vagy a legjobb barátnőm. Mi újság? Látlak még karácsony előtt?

A néhány korty kávé, amit megittam, felkavarodott a gyomromban.

– Szerintem nem. Holnap indulok – fészkelődni kezdtem a székemben, és az asztal fölé görnyedtem. – Figyelj, Dar, ha Beckett nem látogatja meg Royt, megnéznéd, hogy jól van-e?

– Ennél többet fogok tenni – mondta Darlene. – Nem bírom sokáig a családomat, még karácsonykor sem. A reggeli ünnepség után a haverokkal elmegyünk szórakozni, mint tavaly – mesélte és hallottam, hogy mosolyog. – Nagyon szeretném, ha Becks találkozna Kyle-lal. Úgy értem, hogy hivatalosan is bemutatnám őket egymásnak. És azt is nagyon szeretném, ha megkedvelnék egymást.

– Kétségem sincs afelől, hogy így lesz – feleltem.

– Remélem is. Oké, most muszáj rohannom. Boldog karácsonyt, Zel. Szeretlek!

– Én is szeretlek.

Egy darabig csak bolyongtam a SoHo-ban, hogy ajándékot vegyek karácsonyra. Találtam egy zeneboltot, ami csábítgatott befelé. Főleg hangszereket árultak, de az egyik hátsó fal mentén egy részen bakelitlemezekből álló gyűjteményre bukkantam. Körülnéztem, és azt hittem, reménytelen, hogy ennyi album között találhatok valamit, ami Beckettnek tetszene, amíg el nem értem az S betűs részlegig. Ekkor mosoly ült ki az arcomra, és anélkül, hogy megnéztem volna az árát, levettem az albumot a polcról.

Odakint, a zimankóban lefagyott rólam a mosoly. Még össze sem csomagoltam a philadelphiai útra. A gondolattól is bizsergett a bőröm, mint amikor a levegő túltelítődik közvetlenül villámcsapás előtt. A vonatom másnap délben indult, és minél inkább közeledett az időpont, annál jobban szétszórt és ideges lettem. A Beckett iránt érzett érzelmeim kuszaságából az egyik jobban kitűnt, mint a többi: azt szerettem volna, ha velem tart.

De nem tehette. És nyilvánvalóan rosszul érzi magát emiatt, úgyhogy inkább nem is siettem hazafelé, nehogy még az én bánatos képem miatt is tegyek rá egy lapáttal.

Vékony pénztárcámnak köszönhetően gyorsan befejeztem a bevásárlást, és megdöbbenve vettem észre, hogy még csak hét óra van. Elindultam a legközelebbi mozi felé, hogy megtömhessem a fejem popcornnal, és eltereljem a figyelmem valaki más sztorijával. Valami olyasmivel, amit el is felejt az ember, mire véget ér a stáblista.

A film végeztével elindultam kifelé, és végigsétáltam a Times Square üzletei között. Kedvem támadt visszamenni a Rockefeller Centerbe, hogy újra megcsodáljam a karácsonyfát, de a levegő jéghideg volt, és úgy tűnt, havazni is fog. Beletörődtem és elindultam a metróhoz, hogy hazavigyen Brooklynba.

Már majdnem tizenegy óra volt, amikor elfordítottam a kulcsot a kis lakás ajtajában. Csak a karácsonyi fények világítottak. Beckett a gumimatracon feküdt, a kék paplan alá bújva, pedig ma este én voltam a soros.

– Hát persze – suttogtam mosolyogva. Már attól is megnyugodtak az feszült idegeim, hogy egy helyiségben voltam vele. Talán ma éjjel aludni is fogok.

De egy órával később még mindig forgolódtam.

Ledobtam magamról a paplant, odalopakodtam az íróasztalhoz, és felkapcsoltam a kislámpát, igyekeztem a lehető legnagyobb csöndben lenni. Fogtam egy tollat és egy papírt, remélve, hogy a rajzolás eltereli a figyelmemet. De a munkám épp a múltamról szólt. Rosemaryről, rólam és saját magam szörnyű kudarcáról.

Képtelen vagyok rá. Nem mehetek Phillybe...

– Szia – köszönt csendesen Beckett.

Beletöröltem az orromat a ruhám ujjába.

– Neked is szia – feleltem, de nem néztem rá. – Felébresztettelek?

– Nem. Csak nem tudok aludni.

– Én sem – mondtam. – Azt reméltem, haladok egy kicsit a képregénnyel, mielőtt Phillybe megyek, de... csak lekötnek ezek a buta rajzok.

– Mifélék, Zel?

– A családomról. Rosemaryről. Ez mind neki szól. És az anyukámról... – A szavak remegő lélegzetvételek áradatában ömlöttek belőlem. – Néha a munka büntetésnek tűnik. Minden alkalommal, amikor Kira eltesz láb alól valakit, az nem megkönnyebbülés. Csak még szorosabban kötődik a veszteségéhez.

Beckett keze a szék háttámlájára csúszott, ahogy a vállam fölé hajolt. Figyeltem, ahogy a szeme végigpásztázza a vázlatokat.

– Szóval, hol is tartunk?

Megkevertem néhány papírt, hogy megtaláljam, amit kerestem.

– Ryder és Kira visszatértek az időutazásból a saját idejükbe. A lány haragszik, amiért a fiú megakadályozta, hogy megölje az áldozatát. A perverz börtönbe került ugyan, de a lány szerint ez édeskevés. Nem hiszi, hogy annak a köcsögnek életben kellett volna maradnia, de... Legbelül tudja, hogy ez nem mehet így tovább. Nem ez a megoldás.

Felnéztem rá, a nyavalyás könnyek megint égetni kezdték a torkomat.

– Mi történik ezután? – suttogtam. – Ryder azt mondta, hogy van más út. Mi az, Beckett? Nem látom.

– Elmagyarázza a lánynak, hogy ezzel csak magát pusztítja – szólalt meg Beckett halkan. – Hogy a bűntudata elevenen emészti fel, amíg nem marad más, csak a gyűlölet – nézett rám komolyan. – Vagy még annyi sem. Még a remény sem.

– Honnan tudja ezt?

– Onnan, hogy ő is ott volt – pislogott Beckett, és visszanézett a rajzok lapjaira. – Nem szeretné, hogy ami vele történt, a lánnyal is megtörténjen.

– Mi történt vele? Mi az ő háttértörténete?

Beckett elkomorodott.

– Ryder egyszer megölt egy ártatlan embert. Baleset volt. Elengedték, de az adatok tévesek voltak. Az a perverz egyáltalán nem volt perverz. Ryder lett a bűnös, és pokolian szeretné, ha valaki visszamehetne az időben, és megakadályozná.

Vettem egy nagy levegőt, hogy beleszóljak, de Beckett tovább mesélt.

– De képtelenek erre, ezért akar segíteni neki. Ryder elmondja Kirának, hogy nem az ő hibája volt – mondta, és a szemei ismét megtalálták az enyémet a félhomályban. – Semmi, ami történt, nem az ő hibája volt. Egyetlen másodpercig sem.

– De látta, hogy megtörtént – suttogtam. – Ott volt, és képtelen volt megakadályozni.

Tenyerét az arcomra fektette, hüvelykujja lágyan végigsimított a bőrömön.

– És azt mondja neki, hogy rohadtul sajnálja, hogy egész hátralévő életében ezzel a teherrel kell élnie. Azt mondja, szívesen levenné a lány válláról, ha képes lenne rá.

Évek óta először könnyek szöktek ki a szememből, végiggördültek az arcomon. Belecsúsztak a bőre és az enyém közé.

– Már épp eleget cipel így is – suttogtam megtörten. – Többet is annál, mint amennyit kellene.

Beckett megrázta a fejét.

– Ez nem az ő története – felelte, s lassan leengedte a kezét az arcomról. – Hanem a lányé. És megérdemel végre egy kis nyugalmat.

Éreztem, ahogy a görcsös szorongás, amely eddig a bensőmet szorította, kezdett felengedni. Épp csak annyira, hogy úgy érezzem, egy kicsit fellélegezhetek, miután tíz éven át fuldokoltam.

Beckett visszaindult a gumimatrachoz.

– Nem – jelentettem ki, és a pizsamám ujjába töröltem a szemem. Lekapcsoltam az asztali lámpát, és felálltam a székről. – Nem alhatsz a padlón. Ma este nem.

Ellenvetést nem tűrve kézen fogtam és az ágyhoz húztam. Együtt bújtunk be, és magunkra húztuk a paplant. Befészkeltem magam mellé. Nem értem hozzá, de éreztem a teste melegét.

– Jó éjszakát – mondtam.

Hosszan kifújta a levegőt.

– Bassza meg, Zelda... – mormolta, majd magához húzott, és átkarolt.

Kitörni készült belőlem a sírás, de elfojtottam, és szorosan átöleltem. Olyan szorosan, ahogy ő tartott engem, és bárhol is értünk egymáshoz, az egymás bizonyítéka lett, hogy nem vagyunk egyedül.

 

 

3 megjegyzés: