16 - 17 - 18. fejezet

 

Zelda

December 24.

Rémálmok nélkül, remekül aludtam, és másnap reggel kipihenten, átmelegedve ébredtem. Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy Beckett helye üres. Eszembe jutott, hogy említette, hogy Szenteste még dolgoznia kell. A karácsonyi ajándékvásárlást utolsó pillanatra hagyó emberek egész nap és egész éjjel foglalkoztatták a futárokat.

Magamhoz öleltem a párnáját, beszívtam az illatát, mintha a csontjaimat is meg tudnám tölteni a békéjével. Legszívesebben minden sejtemet feltölteném vele a philadelphiai útra.

A kávé a kannában kihűlt. Odatettem melegíteni, amíg lezuhanyoztam és felöltöztem.

Hogy vagy? kérdeztem magamtól.

A terapeutám a középiskolában állandóan ezt kérdezte tőlem, és mindig hazudtam, és azt feleltem: jól.

– Jól érzem magam – közöltem a zuhanyzó zöld csempéivel. Ez volt az igazság ma reggel. És nem is volt olyan rossz. Az évek óta tartó szorongásomhoz képest, hogy csupán jól éreztem magam, az... jó volt.

– Jól vagyok – mormoltam, miközben öltöztem, pakoltam és szöszmötöltem, amíg el nem érkezett az ideje, hogy elinduljak Manhattanbe.

Jól vagyok, gondoltam a Penn Stationre vezető metróúton. Jól vagyok, gondoltam, ahogy guruló bőröndömet az utca szintjére és az Amtrack előcsarnokba cipeltem. Korán érkeztem, így vettem pár magazint és egy tejeskávét a Starbucksban. Találtam egy padot, és letelepedtem várakozni, a lábam felraktam a bőröndömre.

Minden tökéletesen rendben van. Megcsörrent a telefonom. Beckett volt az.

– Szia – üdvözöltem.

– Szia, Zel – mondta. Hallottam mögötte a városi utcák zaját. – Most fejeztem be egy munkát, és egy háztömbnyire vagyok az állomástól. Te már ott vagy?

– Most értem ide.

– Hol talállak meg?

– A váróban. Egy padon ülök a Starbucksszal szemben.

– Ne mozdulj. Tíz perc múlva ott leszek.

– Valami baj van?

– Nincs, csak beszélni szeretnék veled – közölte és kinyomott.

Hagytam, hogy a telefont tartó kezem az ölembe hulljon, és azon tűnődtem, vajon mit szeretne mondani. Egy pillanatra felcsillant szívemben a remény, hogy sikerült kijátszania a harmincnapos ügyintézési időt, talán Roy segítségével. De még ha nem is sikerült volna, akkor sem lett volna ellenemre, hogy még egyszer utoljára lássam Beckettet, mielőtt Phillybe utazom. Szükségem volt rá. Az általa megélt biztonságérzetre. Még akkor is, ha ez csak annyit jelent, hogy még egyszer átölel.

Beckett leszállt a mozgólépcsőről, körülnézett a csarnokban, hogy megkeresse a Starbucks zöld-fehér feliratát, aztán megindult felém. A sisakját az állszíjánál fogva lóbálta. A haja izzadt volt és lelapult. Borostája fölött az arcát rózsaszínre csípte a hideg.

Gyönyörű volt.

– Szia – köszönt, ahogy közelebb ért.

– Szia neked is. Már alig sántítasz – jegyeztem meg, mert arról, hogy hangosan kimondjam, hogy gyönyörű, szó sem lehetett.

– Tudom – felelte. – Hála neked, hiszen alaposan kipucoltad a sebet.

– Sok minden kell ahhoz, hogy undorodjak. Falom a horror képregényeket. – Közelebb húztam a kabátomat a padon, helyet szorítva neki, hogy leülhessen.

– Nincs sok időm sajna – mondta. – Mindjárt beér a vonatod, nekem pedig sietnem kell egy újabb címre – azzal vetett rám egy gyors pillantást, ujját végighúzva a pad egy erezetén. – Rendben, szóval nincs sok időm, sem kedvem, hogy anekdotázzam itt nekem a börtönben töltött éveimről, ezért inkább rögtön belevágok a történet közepébe.

– Oké.

Hátát a pad támlájának vetette.

– Ahogyan azt te is el tudod képzelni, börtönben lenni igazi szívás – közölte mereven előre szegezett tekintettel. – Vagy talán mégsem csak az. Nem a kis cellák, a magánélet és a méltóság hiánya, vagy a veszélyes arcok, akikkel együtt vagy bezárva a legrosszabb az egészben. Félre ne érts, ezek is rettenetesek. De az igazi büntetés az, amit a börtön a lelkeddel művel.

Rekedten szólt a hangja, mintha már túl régóta nem beszélt volna erről senkinek.

– Az unalom elég szar. Az agyzsibbasztó monotonitás szakaszait olykor csak erőszakos kitörések szakítják meg. Ha szerencséd van, és lehajtott fővel jársz, az unalom a legjobb, amiben reménykedhetsz. Sokat olvastam. Annyit, amennyit csak bírtam, és ez állt a legközelebb a meneküléshez. Semmi öröm nem ér az életedben odabenn. Semmi boldogság – elvigyorodott. – De hát ez mégiscsak börtön, nem pedig vakáció.

Finoman elmosolyodtam.

– Folytasd.

– Rengeteg időd van arra, hogy üldögélj, és elgondolkodj azon, hol hoztál rossz döntéseket az életedben – mondta száraz mosollyal. – A legtöbb elítélt az emlékeiben élt. Néhány fickó – mint az első cellatársam – sosem bírta befogni a száját. Egész nap csak sztorizgatott. Én a saját történeteimet megtartottam magamnak, újra és újra végigpörgettem őket gondolatban, mint a házi filmeket. És amikor egy jó emlékhez értem – egy jó pillanathoz –, mindent megtettem, hogy visszamenjek ahhoz az emlékhez. Nem csak azért, hogy ne felejtsem el, hanem hogy újra átéljem. Felidézzem, hogy mit éreztem ott és akkor, milyen volt az illata, milyen volt a tapintása annak, amit megérintettem. És hogy érezzem, hogy mit éreztem akkor. Amikor egy boldog emlékhez értem – például amikor Nagyapó elvitt Coney Islandre tizenkét éves koromban –, ott maradtam az emlékben, mélyre ástam, újra és újra átéltem.

– És működött? – kérdeztem.

– Így éltem túl – felelte és szemében sajnálattal nézett rám. – Amikor visszamész Phillybe, a régi otthonodba, és kezd eluralkodni rajtad a pánik, ragadj meg egy jó emléket, Zel. Fogd meg, kapaszkodj bele, és éld újra. Talán segíthet – ajánlotta. Megrázta a fejét, kiszabadította szorosan karba font kezeit és felemelte a tenyerét. – Tudom, hogy nem sok, de ez minden, amim van.

Ebben a pillanatban megszólalt hangosbemondó, és bejelentette a vonatom érkezését.

– Ez az enyém lesz – mondtam.

– Akkor induljunk – felelte. – Elkísérlek.

Csendben végigsétáltunk a peronon a vonathoz. Beckett hunyorogva figyelte, az érkező és távozó, vonatra fel- és leszálló, igyekvő utasokat.

– Küldj egy sms-t, ha odaértél, jó? – kérte.

– Persze, küldök majd.

Beckett megdörzsölte az állán lévő borostát. Úgy tűnt, indulni készül, aztán mintha meggondolta volna magát, a tekintete a vonat végére, majd vissza siklott.

– Zelda...

– Eszedbe ne jusson – intettem. – Ha rajtakapnak, hogy megszeged a feltételes szabadlábra helyezés szabályait, visszaküldenek a börtönbe, nem?

Megfeszült az állkapcsa.

Még egyszer nekiszegeztem a kérdést.

– Vagy nem?

Elfordította a tekintetét.

– Igen, valószínűleg. Legalábbis néhány hónapra.

– A néhány hónap túl hosszú idő. És sosem bocsátanám meg magamnak – löktem meg az öklömmel finoman a vállát. – Nem lesz semmi bajom. Maradj veszteg. A kedvemért. Oké?

A vállai megereszkedtek, ahogy sóhajtott egy hatalmasat.

– Oké – mondta végül.

– Ígérd meg nekem.

– Megígérem – adta meg magát. – De csak azért, mert a kibaszott New York állam elrendeli.

Halkan elnevettem magam, és ismét megérintettem a vállát.

– Most pedig ne mozdulj, hogy el tudjalak tárolni az emlékeimben.

Nem nevetett, és meg sem moccant. Csak mozdulatlanul állt ott. Nem tettem mást, mint hogy a vállától végigsimítottam a kezemmel a karján, de ez egy gyűjtemény volt. A vicceit, a mosolyát, a kék szemét és aranyszínben játszó fürtjeit. Hogy fontolóra vette, hogy megszegi a feltételes szabadlábra helyezést miattam. Eszement ötlet volt, mégis majdnem belehaltam a gondolatba, hogy ilyen kockázatot vállalt volna értem. Elég lett volna megkérnem rá.

Soha nem kockáztatnám a szabadságát. Ennek a hősnőnek saját magát kell megmentenie.

– Máris hiányzol, Zel – ismerte be.

Átkaroltam a nyakát. A karjai a hátam köré fonódtak, és szorosan átöleltük egymást. Lehunytam a szemem, ahogy összeolvadtam vele, magamba szívtam, és addig kapaszkodtam belé, ameddig csak lehetett.

– Pár nap múlva visszajövök – ígértem, és minden lelkierőmet össze kellett gyűjtenem, hogy elhúzódjak tőle. – Érezd jól magad Darlene-nal, és ne nehezítsd meg Kyle dolgát. Nagyon kedveli őt. Viszont ha seggfejként viselkedik a csajszival, nyugodtan rúgd csak ki a fogát.

Beckett elnevette magát.

– Hívj fel, ha odaértél. Hívj bármikor. Ha valaha is túl sok lesz. Főleg akkor. Rendben?

Gyorsan bólintottam.

– Úgy lesz.

– Ígérd meg – szólított fel.

– Megígérem – sóhajtottam. – De csak azért, mert olyan átkozottul helyes vagy.

Felvonta a szemöldökét, és nyikkant egyet.

– Tényleg?

– Igen, ami azt illeti, elég jól nézel ki, Copeland. Senki sem mondta neked még eddig?

Elkomolyodott, szemei zafírszínű mélységükben tartották fogva az enyémet.

– Senki, aki számított volna.

A szívem hevesen kalapált, ahogy a pillanat kimerevedett, megtelt elektromossággal, majd elpukkant, amikor a kalauz utolsó felszólítást adott a beszállásra.

– Mennem kell – közöltem. – Hamarosan beszélünk.

– Persze, Zel. Remélem is.

Elindultam a vonat ajtaja felé. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy figyeli minden lépésemet. Tudtam, hogy addig fog ott állni, amíg a vonat ki nem fut az állomásról. Megtaláltam a helyem, befészkeltem magam az ülésbe, és lehunytam a szemem, abban a biztos tudatban, hogy amikor visszajövök, Beckett várni fog rám.

 

Zelda

December 24.

Az állomáson taxiba ültem és a Rittenhouse negyedbe vitettem magam, kezem a kabátom zsebében görcsösen ökölbe szorult. Alig kaptam levegőt, de elnyomtam, és lassan lélegeztem ki.

Meg tudom csinálni.

Végignéztem a keskeny macskaköves utca két oldalán álló sorházakon. A fák csontvázként magasodtak előttük, fekete, csontos kezükkel a szürke égbolt felé nyúltak. Ősszel sárgába és narancssárgába öltöztek volna, aranyszőnyeggel borítva az utcákat.

Amikor gyerekek voltunk, Rosemaryvel kupacba hordtuk a leveleket, majd beléjük dőltünk, a karunkat és a lábunkat mozgatva levélangyalkákat csináltunk...

Ez egy jó emlék – hallottam Beckett szavait. Tartsd meg. Tartsd ott. Az emlékezetes nevetés hangjával a fejemben igyekeztem felfelé a szüleim házának lépcsőfokain. A ház vörös téglából épült, sötétszürke szegéllyel az ajtón és az ablakokon. Letettem a bőröndömet, remegő kezemet felemeltem, és bekopogtam.

Az ajtó kinyílt, és ott állt anyám. Szemei – épp olyan zöldek, akárcsak az enyémek – ragyogtak az örömtől.

– Szia, anya – köszöntem.

Szó nélkül a karjaiba vont. Belehajoltam anyám parfümjébe, a pulóvere puhaságába, az ölelésének erejébe. Lehunytam a szemem, és átadtam magam a pillanatnak. Ezután én tettem ugyanezt apámmal, aki anya mögött állt, belekapaszkodtam a pulóverébe.

– Olyan jó látni téged – súgta a hajamba.

Odabent apa átvette a kerekes bőröndömet, és elindult vele az emeletre, ahol a hálószobák voltak.

– Várj csak, én a dolgozószobában szeretnék aludni, a kanapén – állítottam meg.

Tétovázott.

– Az a kanapé eléggé göröngyös, kölyök. Én már csak tudom, anyád oda szokott zavarni aludni, ha rossz vagyok.

– Ami sokszor előfordul – tette hozzá anya. Rám mosolygott, de a szemöldöke között megjelent egy gondterhelt vonal. – Biztosan ezt szeretnéd, kicsim?

– Biztosan – feleltem.  A szobám túlságosan is tele volt emlékekkel. Rosie mindig ott ült az ágyamon, miközben befontam a haját. Párnacsatáztunk, aminek az lett a vége, hogy a földre löktem...

Pislogtam, és ismét ökölbe szorult a kezem a kabátom zsebében. Nem vettem be semmilyen gyógyszert, de felmerült bennem, hogy talán mégis be kéne.

Különben nem tudom végigcsinálni...

Apa egy pillanatig figyelte az arcom.

– Akkor a dolgozószobába viszem.

– Éhes vagy? – kérdezte anya, és belém karolt. – Mindenki a konyhában lebzsel, mint mindig. Együnk valamit.

– Minden olyan jól néz ki – mondtam, mialatt végighaladtunk a nappalin. Az ablakok előtt magasodott a fenyőfa, a kandallópárkányt pedig világító füzérek és gyertyatartók díszítették.

Miután Rosemary eltűnt, arra számítottam, hogy a szüleim legjobb esetben is elköltöznek ebből a házból, rosszabb esetben pedig elválnak. Olvastam, hogy statisztikailag a gyermek elvesztése után a házaspárok külön utakon folytatják az életüket. Lydia és Paul Rossi azonban nem így tettek. A szüleim szerették egymást, és a házat, amit házasságkötésükkor vásároltak. Egyikről sem akartak lemondani.

Anya belsőépítész volt, és a ház lett a festővászna. Mindhárom emeletet átalakította, kivéve Rosie szobáját, amely örökre érintetlen maradt, és még ez sem volt elég. Folyton újítgatott ezt-azt, vagy részleteket tett hozzá. Azt hiszem, így élték túl a szüleim.

Számomra a ház ugyanaz volt, csak másképp öltöztették. Az emlékek ottmaradtak a friss festék alatt. Mint amikor Clark Kent felveszi a szemüveget és öltönybe bújik, és hirtelen senki sem tudja, hogy ő Superman.

Észrevettem a változást.

– Már megint kifestetted – fordultam anyámhoz. – Ez a szürke új. Tetszik.

– Hát nem néz ki jól? – kérdezte anya, és összeszedett néhány üres tányért a dohányzóasztalról. – Apád választotta – tette hozzá nem túl természetes mosollyal. – Ideje volt már a váltani.

A konyhából kiszűrődött a Rossi-De Luca-família lármája, legalább egy tucatnyi hangot tudtam megkülönböztetni a fazekak és serpenyők zörgése fölött. A két nagymamám a tűzhelynél lökdösődött, olaszul beszélgettek és civakodtak, miközben főztek, fűszereztek és kevergették a forró fazekakat, mint Macbeth boszorkányai. Felváltva csaptak rá Mike bácsi kezére, aki a bélszínből akart csórni egy keveset.

– Nézzétek csak, ki van itt – kiáltott anya.

Mintha lekapcsolták volna, a szoba megdermedt, és a csevegés abbamaradt. Egy kristálypillanatnyi csend, aztán lecsaptak rám. Egyszerre csak hangok, illatok és ölelések vettek körül, amelyek mind azzal fenyegettek, hogy lezuhanok a szikláról, a csodálatos emlékek tengerébe, amelyet bűntudat és gyász festett feketére.

Nagy levegőt vettem, és eszembe jutott, ahogy Beckett átölelt tegnap este, és szorosan megölelt a peronon is.

Csak maradj itt.

Kifújtam a levegőt, és kedvesen elmosolyodtam.

– Sziasztok! Boldog karácsonyt!

Bár már azelőtt tudtam, hogy leültem volna a vacsorához, hogy ez már túl sok lesz nekem.

Az étkezőasztal tele volt tálakkal és tányérokkal, és köztük csillogott anya legjobb ezüst étkészlete. Az edények fel-alá jártak, nagymamáktól és nagypapáktól kezdve, Mike bácsin, Stella nénin és Louie bácsin át egészen a nyolcvanhárom éves Lucille nénémig.

A felszínen épnek és egészségesnek tűntünk. Nem volt üres szék az asztalnál. De én észrevettem a tátongó űrt, amit Rosemary hiánya hagyott. Olyan volt, mintha az én hangos, olasz családom egy kicsit lejjebb tekerte volna a fényerőszabályzót. Szomorú pillantások és hosszúra nyúlt csendek kerültek a beszélgetések közé, hiszen az emberek túlságosan óvakodtak a gyerekekről, a karácsonyról, az iskoláról vagy bármi olyasmiről beszélni, ami túl közel állt ahhoz, amit Rosemarynek éppen abban a korban kellett volna átélnie.

Egyedül Lucille néni tűnt feledékenynek. Jobbra tőlem ült, bűzlött a Shalimartól és a mentolos köhögés elleni cukorkától. Egy darura emlékeztetett – magas és szikár asszony volt, virágos ruhája alatt bütykös térddel, és szódásszifon aljra emlékeztető szemüveggel, mely mögül hatalmas szemeket meresztett mindegyikőnkre. Az ő szeme is zöld volt – ez egy De Luca-örökség –, csak mérföldekkel mélyebb, mint a fiatalabbaké. Úgy tűnt, mintha bennük lenne a világegyetem összes bölcsessége, ami óriási ellentétben állt azzal a zavaros fecsegéssel, ami gyakorta elhagyta a száját.

– Volt valamikor egy mozi... Hogy is hívták? Phantasus. Igen, már emlékszem – mesélte és mosoly terült szét a vörös rúzzsal ferdén kifestett ajkán. Hozzám hajolt. – Phantasusnak hívták. De több történt ott annál, mint filmeket vetítettek benne. Egy olyan hely volt, ahol minden álmod valóra vált.

– Phantasus? – szólalt meg Mike bácsi a jobb oldalamon. – Úgy hangzik, mint Phantasos, Ovidius Metamorfózis című eposzában, ha jól emlékszem a klasszikusokra a régi főiskolás időkből. Egy szellem, aki az álmokban jelent meg? – kérdezte Lucille nénit és szélesen rávigyorgott, hogy kifigurázza. – Csak nem onnan származik, Luce?

Az asszony úgy bámult Mike bácsira, mintha az kisgyerek lenne, és megsimogatta az arcát. – Ssssss – csitította. – Mindjárt kezdődik a vetítés.

Mike bácsi felnevetett és ráhagyta a dolgot. Lucille néni tovább fecsegett. A beszélgetés oda-vissza zajlott körülöttem, fölöttem. A hangok túl hangosak lettek, a fények túl világosak. Óvatosan ültem, lassan mozdultam, féltem, hogy a legkisebb ütközés is összetörhet. Éreztem, ahogy az emlékek szellemként kavarognak körülöttem, és egyre mélyebbre süppedtem a székembe, és önmagamba. Ha eléggé kicsire húztam össze magam, a pánik talán nem talál majd meg.

– Zelda, kár, hogy a barátod nem tudott eljönni – mondta anya, miközben egy tányér fokhagymás-vajas zöldbabot nyújtott felém. – A családjánál maradt az ünnepekre?

– Holnap velük lesz – feleltem, de mintha másvalaki mondta volna. – Ma este még dolgoznia kell.

– Mi a munkája? 

Rám vigyáz.

– Biciklis futár – nyögtem ki. Az asztal elmosódott és hullámzani kezdett, mint egy flashback valamelyik régi tévéműsorban. Mellettem Lucille néni a varázslatos moziról fecsegett.

– Phantasus. Hát nem csodálatos név?

Most már a hangok is összemosódtak. Először a dobhártyámhoz feszültek, majd elhalkultak, mintha valahonnan messziről szóltak volna. Küzdöttem, hogy azt tegyem, amit Beckett javasolt. Időben visszanyúltam az őszi-kék égbolt alatt aranyló levélkupacokig. Megpróbáltam megragadni anyám ölelését, illatát és puhaságát. Beckett kezét kerestem az arcomon. Hosszú, nyugodt légzését a sötétben, amikor alszik. Az ölelésének erejét és biztonságát.

Mindez úgy siklott át az ujjaim között, akár a víz.

Valaki megérintette a karomat, és ez úgy hatott, mint egy verseny rajtpisztolya. A pánik átfutott rajtam, talpra kényszerített. A székem felborult mögöttem, és minden fej felém fordult.

– Én... sajnálom – szabadkoztam. – Bocsánat... Elnézést...

Könnyektől vakon menekültem ki a folyosón át a dolgozószobába, és darabokra hullva, reszketve kuporodtam össze a kanapén.

Rosie, sajnálom. Annyira sajnálom...

Mentolillat és Shalimar töltötte meg az orromat, aztán Lucille néni vékony, csontos karja körém fonódott. Mérget vettem volna rá, hogy remegő zokogásom túl sok lesz neki, de az ölelésének ereje meglepett, ahogy a hajamon végigsimító kezének megnyugtató vigasztalása is.

– A Phantasus az a hely, ahol a gyerekek bármilyen filmet megnézhetnek, amelyiket csak szeretnék – magyarázta egyenletes és nyugodt hangon. – Csak egyetlen vetítővászon van, de minden gyermeknek a kedvencét játssza. Fagyit és cukorkát esznek, és mindenki kap egy lufit a csuklójára. A kedvenc színével.

Az ajkával a fülemhez hajolt.

– Látod őt ott, drágám?

– Piros – suttogtam. – A k… kedvenc színe a piros volt.

– Piros lufit kapott a Phantasusban. És nevet a többi kisangyallal, és annyi cukorkát eszik, amennyit csak szeretne, és soha nem lesz beteg, és soha nem fog félni, csak boldog lesz. Örökké.

A szívem, amely úgy tűnt, hogy mindjárt felrobban, lassan lecsillapodott. Vele együtt én is megnyugodtam, Lucille nénémhez dőltem és sírni kezdtem. Addig sírtam, amíg el nem fogytak a könnyeim.

Aztán álomba merültem.

 

Beckett

December 24.

Munkából hazaérve a forró zuhany alá álltam, hogy kiolvadjak. Tizenkét órányi bicajozás után a csontvelőmig átfagytam, és húsz percet álltam a zuhanyrózsa alatt, mire felmelegedtem.

Megtörölköztem és a telefonomra pillantottam. Felöltöztem, és újra megnéztem. Megmelegítettem néhány maradék ételt, és kibontottam egy doboz sört. Aztán megint megnéztem a telefonomat. Feltettem a Blondie Parallel Lines című számát. Ettem, kortyolgattam és zenét hallgattam, szemem vagy a Zelda által felrakott fényfüzérre, vagy a telefon felé révedt.

Már éjfél felé járt az idő, de még mindig nem hívott. Nem tudtam, hogy csalódott legyek vagy megkönnyebbült. Azt mondtam neki, hogy hívjon, ha túl nehézzé válik számára a helyzet. Ha nem hívott, az azt jelentette, hogy jól van.

Vagy azt is jelenthette, hogy nagyon rosszul áll a szénája, és egyáltalán nem tud hívni.

– Bassza meg – káromkodtam el magam. Elkezdtem gépelni neki egy sms-t, amikor megcsörrent a kezemben a telefon. Ő hívott.

– Jól vagy? – kaptam fel köszönés nélkül.

– Üdv és helyetted is szia – szólt bele rekedt hangon.

– Zelda?

– Jól vagyok – mondta egy szaggatott sóhaj kíséretében. – Nagyjából. Nem igazán.

 Felálltam.

– Mi történt?

– Elbuktam – felelte –, és ez... rossz volt. Annyira rossz.

A kezemmel eltakartam a szemem, és megmasszíroztam az orrnyergemet.

– A francba, Zel. Annyira sajnálom.

– De a bolond Lucille néném... Mégsem bolond. Ő valami médiumi tehetséggel lehet megáldva. És a szüleim... Istenem, ők annyira jók hozzám. Már hiányoztak.

– Tudom – bólintottam. – És most hogy érzed magad?

– Fáradtan – mondta kimerülten. – Elég csúnya rohamom volt. De végül alábbhagyott, és aludtam egy kicsit. Vagy talán csak elájultam. De most nem bírok aludni. Próbáltam úgy tenni, ahogy mondtad. Bezárkózni egy örömteli pillanatba, tudod? De ez annyira nehéz...

A hangja remegett, majd elcsuklott, és gyűlöltem a helyzetet, hogy nem lehettem vele. A szívem elfacsarodott a halk sírása hallatán.

– Zelda...

– Nem sírok – közölte. – Mert ha egyszer elkezdem, nem tudom abbahagyni.

– Zelda, figyelj rám. Figyelsz te rám?

– Igen – suttogta.

– Emlékezz a fára.

– A fára...?

– A karácsonyfára a Rockefeller Plázánál. Látod?

Csönd. Egy szipogás.

– Igen – felelte a lány egy szaggatott sóhajjal, amit aztán simán kiengedett. – Látom.

– Feküdj le képzeletben ugyanúgy velem a jégre. Nézz fel a fára. Figyeld meg az összes fényt az ágain, egyenesen a fejed fölött. Légy jelen.

– Te is ott vagy?

– Itt vagyok.

Hosszú ellazult sóhaj, aztán csend.

– Hogy csinálod ezt, Beckett?

– Mit csinálok?

– Úgy hívtalak fel, hogy annyira rettenetesen elveszettnek éreztem magam, de a hangod... Olyan, mint valami jelzőfény a ködben.

– Itt vagyok – feleltem. – De a rohadt életbe, bárcsak ott lehetnék most veled.

– Meg ne próbálj utánam jönni!

– Nem fogok – nyugtattam meg. – Csak azt kívánom.

– Nem lesz semmi bajom. Ez az egész utazás... Tudod, amilyen szarul érzem magam, de mégis, most sokkal jobb, mint valaha is volt. Hála neked. És a bolond Lucille nénémnek.

– Egyszer majd mesélhetnél róla.

– Vagy találkozhatnál vele – mondta Zelda. – Azt imádnám.

– Én is.

– Beckett?

– Tessék.

– Maradnál... velem a vonalban? Azt hiszem, el tudok majd aludni, ha folyamatosan beszélsz hozzám.

– Ennyire unalmas vagyok, hm?

– Jobb vagy, mint a Xanax – felelte halkan nevetve.

– Maradok, persze – mondtam. – Egész éjjel is, ha szeretnéd.

– Köszönöm, Beckett – motyogta. – Annyira kimerült vagyok, de ha becsukom a szemem... – hallottam, ahogy nyelt egy nagyot. – Mesélj nekem a munkádról. Mesélj valami vicceset. Mesélj nekem bármiről.

Letelepedtem az ágyamra, és még vagy egy órán keresztül beszélgettem Zeldával. Elmeséltem az összes vicces futár sztorimat, például az üzletvezetőről, aki véletlenül a felesége karácsonyi ajándékát küldette a szeretőjének, és fordítva.

Zelda többnyire csak hallgatott, és néha-néha halkan felnevetett. Kicsivel hajnali egy óra után azt mondta:

– Annyira fáradt vagyok.

– Aludnod kellene egy kicsit, ha tudsz.

– Megpróbálok, de... – sóhajtott. – Mi történik ezután? Mit csinálunk, ha visszajövök?

Ezernyi reményteljes lehetőség sorakozott fel a szívemben, de mindet elengedtem. A túl sok remény néha ugyanolyan rossz volt, mint a semmi.

– Befejezzük a képregényt – feleltem. – Szeretném, ha elkészülne. Érted. Ezt mindennél jobban szeretném.

– Azzal már majdnem készen vagyunk – mondta.

– Igen, így van – adtam igazat neki. Lehunytam a szemem, és hátradőltem a párnán. – Vigyük végig. Ha ezt elszúrnám neked, azt sosem bocsátanám meg magamnak.

Zelda egy percig hallgatott, aztán így szólt:

– Régebben én is féltem ettől. Mármint nem attól, hogy te szúrod el, hanem hogy én fogom. És aztán élhetünk együtt, míg meg nem halunk egy cipősdobozban...

– Nem fogjuk elcseszni – nyugtattam meg.

– Megígéred?

– Megígérem, Zel.

– Hiszek neked. És ez jó érzéssel tölt el – ásított egyet, és a hangja fáradt volt a kimerültségtől. – Hamarosan találkozunk.

A telefonnak dőlve bólintottam. Gyere haza hozzám…

– Hamarosan.