19 - 20 - 21. fejezet

 

Beckett

December 25.

Másnap reggel Darlene csöngetett az ajtón. A konyhapultnál álltam, a kávémat kortyolgattam, alig kétórányi alvás után. Kényszeredetten leraktam a bögrémet, hogy beengedjem, de úgy tűnt, megunta a várakozást, és a kulcsát használva kinyitotta a bejárati ajtót.

– Boldog karácsonyt, Becks! – kiáltotta, és úgy rontott be hozzám, mint egy forgószél. Átkarolta a nyakamat, puszit nyomott az arcomra, majd hátradőlt, és alaposan megszemlélt.

– Mit művelsz? – érdeklődtem, miután eltelt jó tíz másodperc.

– Próbálok rájönni, mennyire vagy elájulva a csajért, hogy tudjam, hova vigyelek Zeldának ajándékot venni – ráncolta a homlokát fintorogva. – Még mindig akarsz venni neki valamit, igaz? Istenem, de szarul nézel ki. Másnapos vagy?

– Álmatlanság – vonultam félre, hogy felvegyem a kabátomat. – És az elájulva szót még használják?

– Igazad van, ez nem igazán jellemző mostanában a pasikra – ismerte el, és követett az előszobába. – Mit szólnál ahhoz, hogy látni akarom, mennyire szeretnéd megdugni?

– Jézusom, Dar.

Erre hangosan felkacagott.

– Zel pontosan ezt mondta, amikor efelől érdeklődtem.

Megdermedtem, és rábámultam.

– Azt mondtad... Várj, mit csináltál?

Még jobban nevetni kezdett, és a vállamra csapott.

– Istenem, látnod kéne a fejedet. De tényleg. Látnod kellene, milyen képet vágsz – mondta és a táskájában kezdett kotorászni – Hadd lőjek már egy képet...

– Fejezd ezt be – szólítottam fel. – Ne ma, oké? Nem párkapcsolati tanácsra van szükségem, hanem segítségre, hogy Zeldának keressek valamit karácsonyra. Néhány normális rajzeszközt. Ez minden.

Darlene felhorkant.

– Dögunalom. Zel maga is ki tudja választani a saját művészeti kellékeit. Valami különlegeset kéne neki adnod.

Nekem is pontosan ez jutott eszembe, úgy kb. ezerszer, de mindig elkanyarodtam tőle.

– Oké, mint például? – érdeklődtem, miközben a hideg, latyakos reggelen a buszmegállóhoz caplattunk.

Megvonta a vállát.

– Nem tudom. Talán nem olyasmi, amit előre eltervezel, hanem valami olyan, amit meglátsz, és egyszerűen tudod, hogy muszáj megvenned neki.

Bólintottam.

– Igen. Jó ötlet – feleltem, majd éreztem, hogy Darlene bámul rám. – Mi van?

– Te mosolyogsz.

– Nem mosolygok.

– Belülről mosolyogsz.

– Nem az van, amire te gondolsz.

– Dehogynem, az van. Látom a szemedben, Becks, és annyira jó látni, hogy bujkál benned a boldogság.

– Zelda és én csak barátok vagyunk. Barátok is maradunk, addig mindenképp, míg be nem fejezzük a képregényt.

– Milyen praktikusak vagytok – mondta Darlene a szemét forgatva.

– Muszáj annak lennünk – közöltem. – Nem hagyhatom, hogy bármi is rontsa az esélyét, hogy kiadják a művét.

A lány a homlokát ráncolta.

– Most már nem a te műved is?

– Csak kis részben – feleltem. – De ez az ő története. Mindig is az övé lesz.

– Azt hittem, hogy ebben látod a kiutat, Becks.

– Miből a kiutat?

– A futárkodásból. A pincérkedésből. Annyi mindenhez van benned tehetség, sokkal többre vihetnéd ennél az életben.

– Sosem gondoltam magamra úgy, mint művészre.

– És bejön?

– Azt hiszem, be. Szeretem figyelni, ahogy a történet kikerekedik – ismertem el és mélyebbre dugtam a kezem a kabátzsebembe. – De ez a sztori mindig az övé marad.

Darlene fújt egyet. Páragomolyag repült ki az orrán.

– Mi van? – néztem rá értetlenül.

– Fel nem tudom fogni – nézett vissza rám olyan komoly arckifejezéssel, amilyet még alig láttam rajta. – Mikor engeded már meg magadnak, hogy boldog legyél?

Megdermedtem a kérdése miatt, és átnéztem inkább a feje felett.

– Tudom, hogy hallod, amit mondok – mondta halkan. – És muszáj megbocsátanod magadnak, Becks. Muszáj.

– Te nem voltál ott, Dar – feleltem.

– Az lehet, de végignézem, ahogy napról-napra emészted magad, és ezt gyűlölöm.

Elfordult, az alsó ajka remegett, és tisztában voltam vele, hogy 3,2 másodpercem van arra, hogy megmentsem a napot.

– Hát, bakker, ez a bevásárló körút rosszul kezdődik –böktem oldalba Darlene-t. – Ugyan már, Dar. Fel a fejjel. Nem azt mondtad, hogy alig várod, hogy mesélhess Kyle-ról? Nem lógunk együtt ma este? Valahol máshol, mint a kanapémon?

A lányból kitört a nevetés, és az arca felderült.

– Ne terelj!

Mégis bejött. A Brooklyn Felsői Montague Streetre tartó rövidke buszozás alatt végig Kyle-ról fecsegett. Végigsétáltunk a nyitva tartó kis üzletek mellett, mialatt a tekintetem Zeldának való ajándék után kutatott. Megálltunk ebédelni, és vettem egy kis fahéjas kenyeret Mrs. Santinonak, aztán folytattam a vadászatot.

Már épp feladni készültem, amikor Darlene becsalogatott egy aprócska ajándékboltba, ahol művészi csecsebecséket, különleges írószereket, gyertyákat és füstölőket árultak. A folyosókat turisták töltötték meg, ezért is gyanítottam, hogy egyáltalán nyitva van. Kétkedve néztem körbe.

– Ez nem Zelda stílusa – közöltem Darlene-nel.

– Valóban eléggé csajos, de végülis ő lány. Tuti, neked is feltűnt már.

 Egyszer vagy kétszer... na jó, milliószor.

Aztán a tekintetem egy hógömbökkel teli asztalon állapodott meg. Némelyik olcsó műanyag volt, rajta az Empire State Building emelkedett a magasba a fehér haleledelnek látszó műhó fölé. Mások kerámiából készültek, pufók angyalkákkal, akik sziklákon ültek és hárfáztak. Az egyetlen, amelyik azonnal megragadta a figyelmemet, egy zenedoboz állványra volt szerelve. Az alap nehéz ólomból készült, és az üveggömb egy magas karácsonyfát rejtett a belsejében. Valami nehéz, de finom anyagból faragták ki – gondosan ki voltak dolgozva az ágak részletei is. Legalább száz, mindenféle színű kis pötty borította az ágakat, ami olyan festékkel volt megfestve, amitől úgy tűnt, mintha világítanának. Fejjel lefelé fordítottam, aztán vissza. Apró, finom irizáló hóörvény kavargott a fa körül.

– Ez nagyon szép – mondta Darlene. – Mit játszik?

Elfordítottam az alján lévő kis gombot, és visszatettem a hógömböt az asztalra. Lassan forogni kezdett, miközben a zenedoboz a „Have Yourself a Merry Little Christmas”-t játszotta.

– Ez tetszik – mondta Darlene.

– Nekem is.

Tökéletes.

A hógömbbel együtt egyenesen a pénztárhoz indultam, és Darlene idegesen felsikkantott, amikor a pénztáros közölte velem, hogy mindösszesen hatvanhárom dollár lesz.

– Rendben – feleltem habozás nélkül. – És beletenné egy ajándéktasakba, kérem?

– Az még nyolc dollár lesz – mondta a nő.

– Nem gond.

Darlene könyöke az enyémhez ütődött.

– Csak barátok, miii?

 

Rövid időre elköszöntünk egymástól, hogy legyen időnk készülődni, hogy Kyle-lal és a munkatársaimmal beüljünk valahová. Nem sok kedvem volt hozzá. A gondolattól, hogy a haverjaimmal röhögcsélek, miközben Zelda odalent Phillyben sínylődik, szarul éreztem magam.

Megálltam a 2C lakásnál, hogy odaadjam a fahéjas kenyeret. Santino asszonyság a szokásos szipogással és ajtócsapkodással vette át.

– Boldog karácsonyt – mondtam, és már indultam is a lépcsőforduló felé, amikor az ajtó ismét kinyílt.

Santino asszony egy pulóvert tartott maga elé a vállánál fogva. Egy nehéz, kézzel kötött garbót szemkápráztató lime-zöld színben.

Pislogtam egyet.

– Ez... az enyém?

A pulcsi vállát az enyémhez szorította, hogy jó lesz-e rám, aztán elégedetten bólintott egyet. Átdobta a pulóvert a vállamon, majd a tenyerébe fogta az arcomat.

– Che bravo ragazzo che sei, che ti prendi cura di Signora Santino. Tieniti questo per non prendere freddo. È verde come gli occhi del la tua ragazza. Magari lei che ti scalda invece, eh?[1]

Cuppanós puszit nyomott mindkét arcomra, majd visszavonult a lakásába, és becsukta az ajtót. Csendesen.

Ott álltam, és egy teljes percig döbbenten bámultam.

– Szóval ez most megtörtént...

A pulóver lecsúszott a vállamról, én pedig utánakaptam, mielőtt a földre esett volna, és végiggurítottam a biciklimet a folyosón.

Zelda ajándékát a kis karácsonyfánk alá tettem, majd lezuhanyoztam és átöltöztem. A farmer és a póló fölé felvettem a Santino asszonytól kapott pulóvert. A fürdőszobai tükörben megszemléltem magam.

– Készen állok a vitaversenyre – dünnyögtem vigyorogva. A barátaimtól végtelen sok oltást fogok kapni, amiért felvettem, de kizárt, hogy ne vegyem fel.

Hallottam, ahogy a kulcs fordul a zárban, és kinyílik a bejárati ajtó.

– Darlene, nem tudnál egyszer kopogni a...? – kukucskáltam ki az előszobába, és majdnem holtan estem össze.

Zelda. Kabátban. Finom porhó lepte be a vállát és a sapkáját. Hosszú, sötét haja a vállára omlott.

– Szia – nyikkantam.

– Szia, neked is – felelte. Apró mosollyal szemlélte a pulóveremet. – Sakkversenyre készülsz?

– Vitára – közöltem. – Azt mondtad, csak holnap este érkezel. Jól vagy?

– Nem igazán – tette el az útból a kerekes bőröndjét, és becsukta maga mögött az ajtót. – Képtelen voltam ottmaradni. Úgy éreztem, mintha millió darabra törnék szét. A bűbájod kezdett elmúlni rólam.

– A bűbájom? – kérdeztem, de a hangom megbicsaklott. Zelda szomorúan mosolygott, a szemei duzzadtak voltak és kipirosodtak, látszott rajta, hogy sírt.

– Igen, Copeland – mondta halkan. – A mágiád – vette le kötött sapkáját, és megpörgette a kezében. – De nem igazán szeretnék erről többet beszélni, rendben? Mármint a látogatásról. Csak örülök, hogy visszatértem.

– Én is – feleltem.

Csend lett, majd a tekintete a karácsonyfára és az alatta lévő ajándékra tévedt.

– Itt járt a Jézuska – mondta. – Hozott nekünk egy új radiátort?

Pislogtam.

– Nem, azt... te kaptad. Tőlem.

Zelda a szekrényhez ment, és elővett egy lapos, szögletes, egyszínű pirosba csomagolt, fekete masnival átkötött ajándékot.

– Soha nem fogod kitalálni, mi ez – közölte, és az íróasztalhoz lépett. – Egymillió év alatt sem találnád ki, hogy mi lehet ez az album alakú ajándék.

Az ajándékot az enyém mellé tette, aztán lehuppant a kanapéra.

– Készülsz valahová?

– Igen. Darlene meg még páran beülünk egy bárba. Van kedved jönni? Rád is rád férne. Ha lenne kedved.

– Semmi kedvem kimozdulni – felelte, majd a szemébe visszatért egy apró csillogás. – De tisztázzuk: ebben a pulóverben mész bulizni?

Leültem mellé a székre.

– Soha nem fogod kitalálni, kitől kaptam.

– Urkeltől? Nem... Sheldon Coopertől.

– Szégyelld magad, Rossi. Nagyon rosszul fogod érezni magad, amikor elmondom, hogy magától Santino asszonyságtól kaptam.

– Nemáár – Odanyúlt és a karomra csapott. – Tényleg?

– Sőt, még mondott is nekem valamit.

– Megszólalt?

– Egy csomó dolgot mondott olaszul, amit nem értettem, de igen, meg.

– Az én olaszom is elég rozsdás. Emlékszel valamire? Lehet, hogy az univerzum titkait fecsegte ki.

Felemeltem a kezem.

– Két évig jártam spanyolra, és csak arra emlékszem, hogy ¿Dónde está el baño?

– Aztamindenit – álmélkodott. – Egy napra teszem ki a lábam itthonról, és minden megváltozik.

Meg a szart, gondoltam.

– Szóval – érdeklődött Zelda. – Mikor kezdődik a buli?

A telefonomra pillantottam.

– Darlene és Kyle körülbelül húsz perc múlva érkezik. A többiekkel a bárban találkozunk. De nem muszáj mennem.

– De igen, muszáj. Addig van még egy kis időd – pattant fel, és átnyújtotta nekem a négyzet alakú ajándékot. – Boldog karácsonyt – közölte, majd visszakucorodott a kanapéra, felhúzta a térdét és szorosan keresztbe fonta a karjával.

Kicsomagoltam a papírt, és a kezembe csúszott a The Sinatra Christmas Album. Egy percig csak ültem a lemezzel az ölemben.

– Honnan tudtad?

– Micsodát?

– A nagyapámnak megvolt ez a lemez – mondtam, és ujjaimat végighúztam a borítón, miközben emlékek kavarogtak a fejemben. – Minden évben lejátszottuk. Elveszett vagy eladták valamikor réges-rég. Már nem volt a gyűjteményében, amikor szabadultam a börtönből – néztem fel rá, egyenesen abba gyönyörű zöld szemébe. – Köszönöm.

– Szívesen.

Felvettem az ajándékát, és az ölébe tettem.

– Jé, Copeland, nem kellett volna – hatódott meg. Lefejtette a pezsgőszín masnit a bézs színű dobozról, és kinyitotta.

– Ó, Istenem – suttogta, és kivette a hógömböt a selyempapír ágyról. Néztem, ahogy óvatosan felfordítja, és egy kicsit megrázza. Hópelyhek kavarogtak a fa körül, majd leülepedtek.

Megdörzsöltem a tarkómat.

– Ez amúgy egy zenedoboz.

Zelda megtalálta a kis gombot az alján, és elfordította. Az aprócska lakás megtelt a „Have Yourself a Merry Yourself a Merry Little Christmas„ dallamával.

– Boldog vagyok, Zel – közöltem.

– Az vagy?

Zöld szemei megtalálták az enyémet az üveggömb felett.

– Most már igen.

Az ajtó zümmögött, megzavarva a kis pillanatot.

– Öleld meg Darlene-t a nevemben – mondta Zelda, és felállt.

– Várj egy kicsit!

– Jól vagyok, Beckett – felelte Zelda egy apró mosoly kíséretében. – Bármennyire is szeretnék berúgni a tegnap miatt, nem lennék képes emberek közé menni. Inkább lezuhanyozom, talán rendelek valami kaját, és megnézem az Igazából szerelmet.

– Zelda...

– Menj, bulizz a barátaiddal – mondta, és egy kicsit meglökte a vállamat. – A világ csak arra vár, hogy ebben a pulcsiban lásson.

Kiment a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Egy pillanatig tétlenségbe dermedve bámultam, amíg a kaputelefon berregése ki nem zökkentett. Fogtam a tárcámat, a kulcsaimat és a kabátomat, és elindultam lefelé a lépcsőházban.

 

Zelda

December 25.

A zuhany vize nem bírt eléggé forró lenni, hogy lemossa rólam a legszörnyűbb rémképeimet. Még mindig ott aludt lelkem mélyén a pánik, mint egy alvó szörnyeteg. Nyugtalanul felhorkantott néha-néha álmában, készen arra, hogy felébredjen, és belülről marcangoljon szét.

Hagytam, hogy a víz végigfolyjon a testemen, és eszembe jutottak Lucille néni szavai. Ugyan Philadelphiában megmentettek, ám én képekben gondolkodtam. Egy kis időre muszáj volt kiszabadulnom a fejemből.

Sietősen kiléptem a zuhany alól, bő flanel pizsamanadrágot, zoknit, pólót és melegítőfelsőt húztam. A kanapéhoz mentem, kezembe fogtam a hógömböt, és figyeltem, ahogy az apró hópelyhek kavarognak odabent, de a lakás hangos volt az ürességtől. Nem akartam egyedül lenni.

Akkor miért nem mondtad el neki?

Néhány dolgom, például az, hogy mindent megoldok egyedül, annyira ösztönös volt már számomra, hogy nem is gondolkodtam rajtuk. Még akkor sem, ha pokolian magányos voltam tőlük.

Akkor öltözz fel, és írj neki. Tudd meg, melyik bárba mentek, és indulj.

De a gondolat, hogy ki kéne öltöznöm, sminkelnem, aztán metróra vagy buszra szálljak fagyos időben, aztán beüljek egy zsúfolt bárba, és gondtalanul cseverésszem Beckett barátaival... Mindegyik hatalmas feladatnak tűnt számomra jelen pillanatban.

Vigyázva leraktam a hógömböt, és felálltam előkotorni a laptopomat. Ha rendelnék kaját, meg egy-két üveg bort, biztosan segítene. Talán ha megnéznék egy filmet, az is.

Tettem két lépést a bőröndöm felé, amikor a kulcs fordult a bejárati ajtóban. Beckett lépett be, azzal a rettenetes lime-zöld pulóverrel a kabátja alatt, a keze tele volt csomagokkal. Brokkolis marhahús, sült tészta és narancsos csirke illata kezdett terjengeni a nyomában.

A szívem nagyot dobbant, és melegség árasztotta el a bensőm.

Csípőre tettem a kezem, és megpróbáltam szigorú hangon felelősségre vonni.

– Neked épp máshol kellene lenned.

– Talán bulit akartál rendezni, amíg nem vagyok itthon? – kérdezte, miközben lepakolta a szatyrokat a konyhapultra. – Ez esetben bukta van.

Fájt az arcom, annyira vigyorogtam.

– Mégis, mi ez a sok étel?

Beckett kipakolta a kínai kaját.

– Karácsonyi vacsora – közölte a világ legtermészetesebb módján, majd belenyúlt egy másik szatyorba, és elővett egy palack tojáslikőrt és egy üveg Captain Morgan rumot. – És persze a karácsonyi desszert.

– Te egy angyal vagy – jelentettem ki. – De mi lesz a barátaiddal?

– Nélkülem is képesek az asztal alá inni magukat – felelte.

– Nem voltak mérgesek rád?

– Hogy nem bámulhatják egész este ezt a pulcsit? A pokolba is, hogyne lettek volna? De túltették magukat rajta.

Két tányérra kanalazta a rizst, a csirkét, a marhahúst brokkolival és a tojástekercset. Rám nézett, ahogy csak lestem.

– Nem azt mondtad, hogy van valami film, amit meg szeretnél nézni?

Pislogtam.

– Ööö, de. Persze, nézzük meg együtt.

Beckett kitálalta az ételt, én pedig tojáslikőrt és rumot kevertem nekünk. Letelepedtünk az ágyra a tányérjainkkal, és a laptopomon már bekészítettem az Igazából szerelmet.

– A valaha volt legnagyszerűbb karácsonyi film – jelentettem ki.

– Ez valami csajos film, nemde? – kérdezte Beckett erősen kételkedve a nagyszerűségében.

– Honnan veszed?

– Hát, onnan, hogy Hugh Grant játszik benne.

Ettünk, nevettünk és ittunk, miközben néztük a filmben játszódó különböző románcokat. Mire odaértünk, hogy Hugh Grant – mint a miniszterelnök – megcsókolja egykori titkárnőjét az iskolai karácsonyi műsoron, rájöttem, hogy jóval több pohár tojáslikőrt nyakaltam be, mint terveztem. Mire a filmnek vége lett, úgy éreztem, mintha a víz alatt lennék. Az ágy imbolygott alattam. A szoba sarkai úsztak, és erősen kellett pislognom, hogy ne akadjon össze a szemem.

– Hogy vagy? – kérdezte Beckett, azon a szórakozott leereszkedő hangon, ahogy egy józan ember beszél egy részeg emberrel.

– Lehet, hogy egy kicsivel több alkoholt fogyasztottam, mint eredetileg terveztem – közöltem vele, minden egyes szót tökéletesen formálva.

Beckett mosolya megolvadt.

– Jobban érzed magad?

– Igen, sokkal – hunyorítottam a neonra. – De ez a fény kinyír engem.

Felállt, és lekattintotta a fénycsövet, így a lakás már csak a karácsonyi fények lágy fényében fürdőzött.

– Össze fogsz esni? – kérdezte Beckett.

– Dehogy fogok. Már csak némi zene hiányzik. Franket tedd fel, kérlek.

Nevetett, miközben kicsúsztatta a Sinatra-albumot a tokjából, és óvatosan, gondos óvatossággal a lejátszóra tette. Finoman odaillesztette a tűt a lemez széléhez, mire felcsendült az első szám, az I'll Be Home For Christmas.

Hórihorgas termetével az ablakhoz hajolt és kilesett.

– Havazik. Nem havas eső vagy jégeső ám. Igazi hó.

– Tényleg? – imbolyogtam keresztül a lakáson, hogy én is lássam.

– Meseszép.

Beckett és én ott álltunk az ablakban egymás mellett, és azt kívántam, bárcsak ne ittam volna annyit. Összekuszálódott gondolataim lelassultak, ezzel egy időben a pulzusom felgyorsult, ahogy Beckett rám pillantott. Kinyitotta a száját, mintha valamit mondani akarna, de aztán a jobb kezemet a sajátjába vette, és a derekam köré fonta a karját.

– Mit csinálsz? – érdeklődtem, miközben a bal karomat a vállára húzta.

– Táncolok veled.

Felnéztem rá.

– Nem kellett volna előbb felkérned?

– De, talán igen – ismerte el, és elringott velem az ablaktól a padló közepe felé. – Viszont az csodálkozást, mérlegelést és kétkedést vont volna maga után, és én csak... meg akartam élni a pillanatot minden mentális zaj nélkül – lepillantott rám. – Hagyjuk abba?

Meg ne próbáld...

– Nem, ez... jó.

Egymás szemébe néztünk, és észrevettem, hogy mélykék szempárból tükröződik, amit szeretnék. Amire mindketten vágytunk, és amiről úgy véltük, hogy nem lenne szabad, és a kettő között ott feszült az egymásnak tett ígéretünk, hogy barátok maradunk.

– Ne gondolkodj annyit – mondta Beckett, és közelebb húzott magához. – Nem felejtettem el az ígéretünket. Csak legyünk így együtt a ma este.

– Nem hangzik rosszul.

Tulajdonképpen tökéletesen hangzott. Kimerült voltam az utazástól, és kicsit több mint spicces. Beleolvadtam a karjaiba, és engedtem, hogy minden régi fájdalmam, félelmem és bűntudatom elmosódjon.

Csak legyünk most itt.

A fejemet a mellkasának támasztottam, az arcomat a puha, lime-zöld gyapjúba fúrtam.

– Imádom ezt a pulóvert – dünnyögtem. – Ez a legkirályabb pulcsi.

Beckett kuncogása a fülembe duruzsolt.

– Tényleg? Mesélj még!

Megráztam a fejem, és közelebb bújtam hozzá. Alig mozdultunk; apró lépésekkel lassúztunk körben.

– Én nem vagyok az a fajta részeg.

– Milyen fajta?

– Az a fajta, aki berúg és minden óvatosságát szélnek ereszti. Nem fogok olyat mondani vagy tenni, amit holnap megbánnék.

– Micsoda mák – sóhajtotta Beckett.

A mellkasához simulva elnevettem magam.

– Nem állt szándékomban berúgni. Tényleg nem. Erre nézd meg! Berúgtam, mint egy szamár. Ráadásul épp karácsonykor.

A karja szorosabban simult a derekam köré.

– Biztos vagyok benne, hogy ez nem afféle védekezési mechanizmus vagy hasonló.

– Ha ha.

Újabb röpke kuncogás után Beckett hangja lágyra váltott.

– Legyél csak annyira részeg, amennyire csak muszáj, Zel. Engedd ki a gőzt. Szerintem szükséged van rá.

– Igen – értettem egyet. Túl nehéz volt a karomat a nyaka körül tartani. Inkább dereka köré fontam. – Szükségem van rá. Nekem most épp ez kell.

Frank Sinatra eldúdolta, hogy karácsonyra hazaér, de csak az álmainkban. Beckett a fejem búbjának támasztotta az állát, én pedig egyre mélyebbre zuhantam a jelenlétének kellemes, súlyos boldogságába. A testem észlelt minden egyes pontot, ahol összeértünk, és a rum és az öröm ködén keresztül azon tűnődtem, mi történne, ha sikerülne felemelnem a fejem a mellkasáról, és megcsókolnám.

Már a gondolattól is jóleső borzongás futott végig a gerincemen, erőteljes és erős, és lehetőségekkel átszőtt.

De a rum erősebb volt. Mélyebbre süppedtem Beckett pulóverébe, és meghallottam a szívverését a fülemben. Az élet egyenletes ütemét. Az összes másodperc dobbanását, ami elröppent közöttünk, miközben próbáltuk megakadályozni, hogy valaha is fájdalmat okozzunk magunknak.

Kell lennie más útnak is...

A dal véget ért, és mi abbahagytuk a lassúzást. Alig bírtam megmozdulni. Nem is akartam.

– Ébren vagy? – kérdezte Beckett.

– Nem.

Az ágyhoz indult velem, és lefektetett. Azonnal belesüppedtem a párnákba, nehéznek éreztem magam... túl nehéznek ahhoz, hogy megmozduljak. Feltűnt, mennyire nagy volt a csönd.

– Vége a dalnak?

– Igen, vége.

– Olyan jó volt, Beckett – mondtam, és megpróbáltam szavakba önteni az érzéseimet, de az agyam nem akart együttműködni. – Minden annyira jó volt ezen az estén, és meghitt, meg olyan... jó.

Éreztem, hogy Beckett mellém fekszik, és sikerült kinyitnom a szemem, hogy lássam, a fejét a kezére támasztva könyököl a párnán.

– Annyira, hogy el is alszol rajta? – kérdezte halkan.

– Nem – feleltem, és küzdöttem, hogy nyitva tartsam a szemem. Hogy továbbra is láthassam őt. Annyira közel volt, hogy nem kellett volna sok ahhoz, hogy megcsókoljon... De tudtam, hogy nem fog. Még ittasan is tudtam, hogy Beckett nem csókolna meg, hiszen részeg vagyok. De ott volt, közel hozzám, lágyan és félig hunyt szemmel nézett rám, és én küzdöttem, hogy kitartsak ebben a pillanatban, hogy részese lehessek, de a rum folyton álomba akart ringatni.

– Holnap mindenre emlékezni fogok ám – motyogtam.

Elmosolyodott.

– Biztos vagy te abban?

– Mmhm. Beszélj csak tovább. Szeretem a hangod. Olyan, mint egy jelzőfény a sötétben... így mindig visszatalálok.

Mocorogni kezdett mellettem.

– Mit szeretnél, mit mondjak?

Megpróbáltam újra koncentrálni. Istenem, annyira gyönyörű. A kezem az engedélyem nélkül felemelkedett a párnáról, és óvatos vonalat húzott az orrán lévő apró törésnyomon.

– Mondd el, hogyan történt.

– A sitten történt. Verekedésbe keveredtem az udvaron.

Összevontam a szemöldökömet. Az ujjam helye most továbbvándorolt az arcán, megéreztem a borosta apró karcolását.

– Remélem, te nyertél.

– Túléltem – felelte halkan. – A börtönben ez már felér egy győzelemmel.

Az ujjbegyeim most az ajkához értek, és egy pillanatig ott tartottam, éreztem a puhaságukat... A kezem a párnára hanyatlott. Lecsukódott a szemhéjam. Túl nehéz volt.

– Mondj még valamit. Valami jót, Beckett.

Csend, aztán:

– Nem is tudod, milyen gyönyörű vagy – mondta csöndesen, és most már éreztem az ujjait a bőrömön, ahogy a hüvelykujja ide-oda mozog az arcomon. – Ez valami jó. És ezt szeretem benned.

Ó, istenem... Ébredj már fel! Emlékezz erre...

– Beckett...

– Örülök, hogy itt vagy, Zelda – mondta halkan. – Nem azért, mert az én ágyamban – bár igazából azt sem bánom. Hanem itt. Ebben a lakásban.

– Tényleg?

– Soha nem tekintettem ezt otthonomnak – mondta. – Ez csak egy hely, ahol lakom. Néha, amikor pénz szűkében vagyok, biztos vagyok benne, hogy kilakoltatnak. És ez nyilvánvaló okokból szívás lenne, de a ragaszkodás ehhez a vacak kis lakáshoz nem tartozna ezek közé. De most... ez a vacak kis lakás olyan, mintha az otthonom lenne, Zel.

A hangja és az érintése az egész világomat jelentette.

Emlékezz erre. Emlékezz mindenre...

Még jobban a bújtam, simultam az arcommal.

– Tényleg?

– Igen – simított ki egy hajtincset az arcomból. – De nem csak attól, amit hozzáadtál. Nem csak a fényektől, a karácsonyfától vagy egy cserép virágtól. Hanem tőled. Ezt a helyet azért érzem otthonnak, mert te benne vagy.

Sikerült kinyitnom a szemem.

– Beckett?

A fejét a párnámra hajtva feküdt mellettem.

– Ssss – simította végig az arcom ívét és a halántékom fölött. – Ha nem alszol el, még eszedbe jut, hogy ezt mondtam. Nekünk barátoknak kéne maradnunk.

– Azt szeretném... – suttogtam, és közelebb bújtam hozzá, a testemet a testéhez simítva. Sóhajtottam, és egyre mélyebbre süllyedtem ebbe a súlyos boldogságba, miközben átkarolt, és magához húzott. – Azt szeretném…

– Mit? – suttogta. – Mit szeretnél?

Téged szeretnélek...

A gondolataim most szertefoszlottak, és csak zuhantam egyre mélyebbre abba a félhomályba, ami az alvás és az ébrenlét között van, és Beckett hangja ott volt velem.

– Zelda? – súgta a hajamba. – Meggondoltam magam. Figyelsz rám?

– Ühü…

Igen. Itt vagyok. Itt vagyok...

– Jó, mert nagyon szeretném, ha emlékeznél erre a részre.

– Oké...

Úgy lesz, Beckett. Mesélj...

– Ez a legjobb karácsony, amiben valaha is részem volt.

Sóhajtottam, és közelebb bújtam hozzá, küzdve a kellemes álomba merülés ellen. Az ajkaim a nyakának meleg bőrét súrolták, annyira közel volt hozzám.

– Nekem is, Beckett – suttogtam. – Hazaérkeztem.

 

 

 

Zelda

December 30.

Csak üldögéltem az íróasztal mellett, és képregényünk újonnan elkészült oldalait lapozgattam, miközben odakint ferdén zuhogni kezdett az eső. Az együtt töltött karácsony éjjel után Beckett és én fejest ugrottunk a munkába. A papírlap fölé hajoltam, és lázas tempót diktáltam, próbáltam elterelni a figyelmemet annak a bizonyos éjszakának az emlékeiről. Az ételről, a táncról, a szavakról, amiket nekem suttogott.

Hogy szerinte gyönyörű vagyok.

Hogy ez a lakás miattam vált az otthonává.

Hogy ez volt az eddigi legszebb karácsonya.

Az enyém is ez volt. És ezeknél a szavaknál szebb ajándékot nem is kaphattam volna. Beckett volt a legjobb dolog, ami hosszú idő óta történt velem.

Istenem, mit művelek?

Profira fejlesztettem magamban, hogy megtagadjam az érzéseimet, de ezt a mély, ösztönös vágyat nem voltam hajlandó figyelmen kívül hagyni. Túl sokszor értünk egymáshoz ahhoz, hogy a testem feledni tudja, és most szenvedtem a jóleső kíntól, hiszen épp arra vágytam, amit nem kaphattam meg. Ismered azt a felemelő fájdalmat, amikor az a személy, aki után annyira vágyakozol, veled egy légtérben van? A feszültséget a levegőben, a szikrát, ami egy szempillantás alatt vagy akár egyetlen szóra is lángba boríthat mindent...

Megráztam magam.

Jézusom, szedd már össze magad! Koncentrálj.

A munkám fölé hajoltam. Az Anya, szabad? már majdnem készen volt, ami önmagában is izgalommal járt. Félig örömteli várakozással, félig rettegéssel.

Mi van, ha nem tetszik majd a kiadónak?

Mi van, ha tetszik?

Egy széllökés úgy csapkodta az esőt az ablaküveghez, mint egy marék kavicsot, és én a tollam végébe haraptam. Beckett még odakint volt, abban a viharban, de bármelyik percben hazaérhet. Felálltam, hogy megkeverjem a fazékban rotyogó chilit, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor meghallottam a kulcsot fordulni az ajtóban.

– Szia – köszönt Beckett.

– Szia, neked is – feleltem. – Úristen, te csurom víz vagy.

És gyönyörű. Kibaszottul jóképű vagy, a fenébe is, Copeland.

Vízhatlan kabátja átázva csillogott az esőtől, ami patakokban ömlött róla, és a padlóra csöpögött. Levette a kesztyűjét, és melengetni kezdte a kezeit, az arca kipirult, a haja nedvesen csillogott.

– Mi az? – érdeklődött, kissé dideregve a hideg miatt. – Chili? Fenséges illata van. Csak átmelegszem kicsit, aztán ehetünk és folytathatjuk a munkát.

– Jól hangzik.

Beckett lezuhanyozott és száraz ruhát vett fel. Megettük a chilit és a kukoricakenyeret, amit Afsheen-nél vettem, aztán a kis íróasztal köré tömörültünk, hogy folytassuk a képregényünket. A csend hangos volt, és megtöltötte a karácsonyi, rummal átitatott táncunk emléke, és minden szó, ami utána következett...

– Nem bánod, ha felteszek egy kis zenét? – kérdeztem. – Valamit, ami nem minimum százéves?

Beckett szégyenlősen elmosolyodott.

– Játszd azt, amit szeretnél.

Elindítottam a telefonomon egy alternatív rádióalkalmazást. Az Oasis Wonderwall című száma kicsit dobozhangon csendült fel. Nem volt hangfalunk, de jól volt az úgy.

– Befejeztem az utolsó két panel szövegét. Mi a következő? – kérdezte Beckett a rajzok fölé hajolva.

Elővettem a legutóbbi próbaverziókat, a nyers vázlatokat, amelyek a majdani kész rajzok irányvonalául szolgáltak.

– Tehát Kira és Ryder 1983-ba érkeztek meg. A nő nyakon csípett egy szatírt, aki éjjel egy játszótéren leskelődik, és készülődik a másnap reggeli bűncselekményére. A lány a fickóra szegezte a fegyverét, készen arra, hogy szétlövi az agyát, ám… – haraptam az ajkamba és tanácstalanul fújtam fel a képemet. – eljött az igazság pillanata. Vajon hallgat Ryder tanácsára, és megkíméli a pasas életét? Vagy nem?

Rám nézett, aztán a rajzra, amely egy ijedtnek tűnő férfit ábrázolt a földön, Kira lábai előtt. Magához húzta a skiccet, és a perverz feje fölé egy párbeszédbuborékba azt írta: – K-kérem, Anya... m-megengedi, hogy életben maradjak...?

– Kira mindig nemet mond – feleltem. – Mi történik, ha ezúttal igent mond? Mi történik, ha megbosszulja a lányát? Ő egy igazi bosszúálló, aki azért gyilkol, hogy véget vessen a fájdalomnak. Ez minden, amire képes. Mi történik akkor, ha mindez eltűnik?

Beckett finoman elmosolyodott.

– Ki tudja. Ez lesz a könyv fináléja. Attól függően, hogy ismét nemet mond-e. Vagy igent. És életben hagyja őt.

– Fogalmam sincs, mi legyen az ipsével.

A férfi gyengéden elmosolyodott.

– Csak egy módon tudhatjuk meg.

A tekintetünk találkozott. Belezuhantam a zafírkék mélységbe, mint egy meleg vizű, mélykék tóba, ahol mindig biztonságban voltam. A zene betöltötte a köztünk lévő csendet.

Mert talán pont te leszel az, aki megment...

Nyeltem egy nagyot.

– Azt mondja, igen.

Beckett mosolya felragyogott. Lejegyezte a párbeszédet, majd letette a tollat.

– Jól alakul, Zel – közölte. – Nagyon jól.

Remegve fújtam ki a levegőt.

– Ez csak egy lehetséges kezdet. Nem tudom, mi történik ezután. – Felnéztem a fiúra. – Kirával.

Kortyolt egyet a söréből.

– Talán eszébe jut az, amit mégsem követett el, és talál benne némi kis vigaszt. Hogy megkímélte magát attól, hogy végignézze, ahogy a fickó szeméből kihuny az élet.

Nem hiányzott a mindenttudó tekintete, vagy az, hogy már régen nem a képregényhősnőmről beszélt.

– Ezzel akarod diszkréten közölni velem, hogy ellene vagy a halálbüntetésnek? – kérdeztem feszülten. – Konkrétan, ellenzed, hogy végignézzem, ahogy azt a seggfejet, aki a húgomat meggyilkolta, kivégzik?

– Igen.

Nem számítottam egyenes, egyszerű válaszra. Elakadt a lélegzetem, és leültem.

 – Erre várok már tíz éve. Tíz éve, Beckett.

– Tudom – felelte csendesen. – És azt is tudom, hogy nincs jogom beleszólni és nem az én dolgom. De velem már megtörtént, Zel. Láttam egy pasast meghalni. Ez megváltoztatja az embert. Visszavonhatatlanul.

Az ablakra pillantottam, ahol már leszállt az est, és az eső ezüstös csíkokat hagyott az üvegen.

– Az nem ugyanaz – mondtam. – A te esetedben baleset történt. Nem egy beteg, elvetemült szörnyeteg volt.

– Nem, nem volt az – ismerte el Beckett, és megfeszült, miközben beszélt. – De látni, hogy megtörténik, Zel, nem számít, hogyan vagy miért... – csóválta meg a fejét. – Nem tudom. Ne is törődj velem. Talán elhozza neked a békét, amire vágysz, és az utolsó dolog lenne, amit szeretnék, hogy ennek az útjába álljak.

A szemébe néztem.

– És mi lesz a te lelked békéjével, Beckett?

Hátradőlt a széken.

– Ne hasonlítsd össze a kettőt. Mert nem ugyanaz. Egyáltalán nem.

– Igazad van – feleltem. – A tiéd baleset volt.

– Az eredmény ugyanaz. A fickó meghalt. De te még mindig választhatsz, Zel. Még mindig dönthetsz. Az saját döntésemet már meghoztam akkor, amikor azt választottam, hogy kirabolom azt az istenverte házat.

Felállt, kidobta a szemetesbe kiürült sörösdobozt, és csak állt ott a konyhában, csípőre tett kézzel, lehajtott fejjel. Sajgott érte a szívem. Szerettem volna visszaadni legalább egy töredékét annak a vigasznak – a megkönnyebbülésnek –, amit ő adott nekem. Valahogyan.

– Tudok a Mrs. J-nek írt leveleidről – mondtam halkan. Beckett hirtelen felkapta a fejét.

– Mi? Honnan?

– Darlene-től – vallottam be. – Ne haragudj rá – tettem hozzá, amikor az arckifejezése ölni tudott volna. – Ismered, hogy milyen. A szavak úgy áramlanak ki és be belőle, mint a szél. Nem tehet róla. És különben is, csak azért hozta fel, mert aggódik érted.

A zord tekintete megmaradt ugyan, de észrevettem, hogy a szeme éppen annyira ellágyult, hogy bátorságot merítsek és folytassam.

– Az egyetlen oka, amiért megemlítem – mondtam lassan –, az az, hogy számítasz nekem.

Még egy pillanatig farkasszemet néztünk, a szeme tele volt gondolatokkal, és tudtam, hogy mindegyik körülöttem forgott. Aztán megrázta a fejét, mintha rendet rakna odabent, és kimért hangon közölte:

– Azok a levelek nem érnek szart sem. Semmi értelmük sincsen. Biztos vagyok benne, hogy el sem olvassa őket.

– Visszaküldi?

– Nem.

– Akkor talán elolvassa őket.

– Soha nem válaszolt – mondta a fiú. – Harminckilenc levelet írtam neki, Zelda. Ha mindet elolvasta, miért nem válaszolt egyre sem?

A hangja kemény volt, mint a kő, de a szavak vége megkopott. Ha abban a pillanatban le kellett volna rajzolnom, súlyos sziklának ábrázolnám. Erezeteket rajzolnék rá, a remény erezeteit, amelyek képesek lennének széttörni a szilárd fájdalmat.

– Beckett...

– Nincs miről beszélnünk – felelte halkan.

– De Mrs. J-nek bőven lenne mondanivalója – bizonygattam, és magamhoz öleltem. – Szükséged lenne rá, hogy megkapd tőle a felhatalmazást, hogy újra élhess, igaz? És ha nem adja meg, akkor mihez fogsz kezdeni? Mi lesz azután, ha befejeztük a képregényt?

Mi lesz akkor velünk?

Egy pillanatra elhallgatott, aztán azt felelte:

– Nincs semmim, amit felajánlhatnék neked, Zelda.

– Ez nem igaz.

– Priuszom van. Ez egész hátralévő életemre rányomja a bélyegét. Minden álláspályázaton, minden albérletkérelemben. Tudod, milyen nehéz volt elintézni ezt a lakást? Ha Roy nem lett volna, akkor nekem annyi, mert nem sokan vágynak arra, hogy elítélteknek adjanak ki albérletet. Még egy kurva folyószámlát sem nyithatok, amíg meg nem beszélem előtte vele.

– Mondtam, hogy nekem ez nem számít – néztem félre, egy hajtincset a fülem mögé tűrtem, és szorosabban átöleltem magam. – Egyáltalán nem fontos.

– Nekem viszont az – felelte Beckett. – Nekem fontos. Igenis számít, hogy amikor lehunyom a szemem, Mr. J-t látom magam előtt, ahogy a haláltusáját vívja. Látom, ahogy a fény kialszik a szemében, és minden szar, amin életem hátralévő részében keresztül kell mennem, olyan rohadt könnyűnek tűnik ahhoz a pillanathoz képest. Ahhoz az egyetlen átkozott pillanathoz...

Végigsimított a haján, és megrázta a fejét.

– Elkúrtam a jövőmet – mondta végül. – Az legutolsó dolog, amire vágyom, hogy a tiédet is elcsesszem.

Harcoltam, hogy mondjak valamit, de ő már indult is, hogy megágyazzon a gumimatracon.

– A mai nap kemény volt ebben az ítéletidőben – közölte. – Elfáradtam. Hagyjuk ennyiben mára, oké?

Néztem, ahogy a két méter magas ember ráhajtogatja magát arra a hülye gumimatracra, aztán vonakodva bemásztam az ágyába. A lakásban csend honolt, leszámítva a radiátor halk, mégis jól hallható zörgését.

A plafont bámultam.

– Mrs. J talán egyszer majd válaszol neked – mondtam halkan a sötétbe. – Vagy lehet, hogy mégsem. Hosszú ideig, talán tíz évig is írhatsz neki minden nap, és soha nem érkezik rá válasz. De ez nem azt jelenti, hogy ne érdemelnél meg te is egy csöppnyi nyugalmat.

Beckett nem felelt, és a csend hosszúra nyúlt, tovább és tovább, egy álmatlan éjszakába, ahol éreztem, hogy a tőlem mindössze három méterre fekvő Beckett csapdába esett egy olyan múltban, amit nem tudott megváltoztatni. És én sem tudtam a sajátomat – fájdalmunkat ugyanabból az anyagból szőtték, és még ha a minták különbözőek is voltak, ő segített rajtam.

És én nem tudok segíteni rajta. Elbuktam.

Arcomat Beckett párnájába fúrtam, és nyugtalan álomba merültem. Valamikor a kora reggeli szürkeségben hallottam, hogy felkel a gumimatracról, és az íróasztalhoz megy. Papírt és tollat vett elő, és a fölötte lógó fényfüzér halovány fényénél írni kezdett.

Amikor végzett, felvette munkaruháját, a levelet a zsebébe dugta, és kiment.

 

---

[1] Milyen jó fiú vagy, vigyázol Mrs. Santinóra. Fogd ezt, nehogy megfázz. Zöld, mint a barátnőd szeme. Lehet, hogy inkább ő melegít fel, mi?